Orvosi Hetilap, 1882. május (26. évfolyam, 19-22. szám)
1882-05-07 / 19. szám
439 440 mélyébe hatolásnak természetes vágya nem engedte nyugodni a búvárokat. Schroeder van der Kolk1), Spanier2), Dittmar3), Richarz4) és mások tisztán hypothetikus fejtegetésekbe bocsátkoztak, melyek alapján a modern tudomány elveire építve, a kóros lelki működés egyes tüneteit érthetővé tenni iparkodtak. A siker csakhamar követőket szerzett nekik. ( Griesinger) a „corticalis dúczsejt-területek“-be helyezte az elmezavarok kórokozó folyamatait, de a sejtek megváltozott molecular affectiojával nem volt képes a változó hangulatok, érzéki csalódások, kényszerképzetek és téveszmékből összerakott szövődményes kórképek keletkezésére kellő világot vetni. ( Flemmingo) az agy változott vértartalmára, s a benne keringő vérmennyiség kóros elváltozásaira törekedett visszavezetni az elmebántalmak sokféleségét, de kerülte e mellett mindazon következtetéseket, melyeknek segedelmével a szellemi zavarok egyes jelenségei a változott vérkeringéssel határozott viszonyba lehettek volna hozhatók. ( Freser) az érzéki központok hyperasthesiájával akart magyarázatot adni a psyche betegségei keletkezésének és Solbrig() az izomzsong változásaival járó megmásított zsigerérzetek öntudatos észrevevésével hozta kapcsolatba a kedélyi élet felmerülő zavarait. Mindkét utóbbi elmélet tanait — azok általánosítására vonatkozólag — megcáfolta Flemming kritikája. Schüler) is belátva az eddigi theoriák elégtelenségét, újabbakat keresett. Szerinte a sympathikusnak — Cl. Bernard10) által föltevésbe hozott— szövettáplálkozást fékező hatása azon hatány, mely által értelmi működésünk összes élettani és kóros folyamatainak minősítése eszközöltetik. A Sympathikus szerinte az agy trophikus idege gyanánt tekinthető, mely e szervnek összes táplálkozási viszonyait kormányozni van hivatva, s mely ezáltal egyszersmind az agysejtek moleculáris munkájának véghezvitelébe is egyenesen beavatkozva, mintegy a működésükben megváltozott elemek össztevékenységét nemző factorként szerepel. A Sympathikus ezen trophikus functio-körének affectioja mellé annak vasomotorikus befolyásának rendellenességei is társulhatván, az egyszerű psychikus agy-neurosis — a hozzácsatlakozó vérkeringészavar folytán — súlyosabb cerebropsychosissá fajulhat. Schule ezen elmélete, bármil veszélyesnek látszik lenni is, az elmebántalmak psycho-pathologikus magyarázatára elegendő támpontot nem nyújt. Miként gondolhatnék például az idegsejtek moleculáris működését minden elmekórnál egyaránt megzavarva, amikor az elmekórok ép leggyakoribb neménél, a tiszta téboly képénél, a logikai potentia sértetlen fennállása képezi Meynert11) szerint a kóralak legkiválóbb charakteristicumát ? A — bár kóros alapon — de élettanilag tökéletesen helyes sorrendben végbemenő eszmetársulási folyamatok jelenléte a kéreg ganglionsejteinek abnormis molecularis működését, a téboly ezen alakjainál, feltevésbe tenni sohasem engedi. Avagy mily módon adhatnánk magyarázatot az elmekórok legsarkalatosabb tünetei kifejlődésének, t. i. a kedélyhangulatok bús és derült alakjainak, ha azokat Schüle-vel egyetértőleg az elmekórt keltő sympathikusizgalom vagy bénulás szülőokának tartanák? Holott Meynert12) buvárlatai épen ennek ellenkezőjét bizonyítják be, állítván, miszerint a változó kedélyhangulatok lényegükben nem egyebek, mint az agytevékenység azon összegének kinyomatai, melynél fogva e szerv saját rendellenes táplálkozási viszonyait észreveszi. Márpedig, ha a kedélyhangulat a táplálkozási zavarnak egyenes következménye, akkor egyúttal annak szülőoka nem lehet. De mi több, a Sympathikus idegrendszer ily trophikus befolyása az agyra — miként azt Schule elfogadni hajlandó — még koránt sincsen bebizonyítva. Ellenkezőleg Brown-Sequard13), Schiff14), van der Becke Callenfels15), Kussmaul és Tenner16), Voit17), S. Mayer18) és mások tagadásba veszik Cl. Bernard ama állítását, mintha nem a Sympathikus vasomotorikus hatásával járó edénytágulás okozná a fellépő hőváltozást, hanem ezen idegnek még egyéb — a szövetelemek moleculáris működését szabályzó — befolyása is léteznék, mely hozzájárul az ily hőváltozás kifejlesztéséhez. Újabb időben, a Sympathikus trophikus hatására vonatkozólag per analogia( Luchsinger19) kimutatta, hogy a nyaksympathikusnak veríték-elválasztást kormányzó idegei is a gerinczagyból erednek, s egy spinalis verítékközpont létezése mellett bizonyítanak. Szerinte a megfelelő általános központ a nyúltagyban volna keresendő. Ez okból még igen távol állunk azon időponttól, melyben a Sympathikus idegrendszer trophikus functióit, mint a sejtelemek molecularis és vegyi folyamatait szabályzó központ tevékenységét tekinthetnék, annál inkább, mivel újabb búvárok nézetei tényleg odahajlanak, miszerint a Sympathikus idegrendszer különálló központ szerepével egyáltalában nem bír, s lényegére nézve kiválóan nagyra fejlett idegplexusnál nem egyéb. S. Mayer21) és utánna Ranvier21) ugyanis kiderítették, miként a Sympathikusdúczok sejtelemei centrális functiókkal nincsenek felruházva, s az őket összefűző idegvezetések is a legkülönbözőbb élettani értékkel ellátott rostokból állanak. Ezen idegrostok az agy és gerinczagy legkülönfélébb részeiből kiinduló, egymás közt sokszerűen elágazó, s közbeesőleg dúczcsomókat alkotó plexust képeznek, melynek utai a környi szerveket úgy egymás között, mint a központtal, minden lehető, s képzelhető irányban egybekapcsolják, minek folytán a környi irritábilis szervek és az idegcentrum között létező, élettanilag oly fontos kölcsönhatás, a test összes szerveire vonatkozólag, fenntartatik. Azonkívül S. Mayer22) azon meggyőződése mellé is ad még nyomatékos bizonyítékokat, mely szerint trophikus idegek egyáltalában nem is léteznének, hanem a központi idegrendszer szürke állománya volna képes — centrifugális vezetései útján —nutritív befolyást gyakorolni a szövetekre. Mindezekből láthatjuk, hogy Schule Sympathikus theoriája a mai kor igényeinek meg nem felelhet mindaddig, míg a sympathikus idegrendszert illetőleg határozottabb ismereteink nem lesz ') Schroeder van der Kolk. Bericht über das holländische Irrewesen. 1857. — Geisteskrankheiten. Übers, v. Theile. p. 33. 2) Spanier. Archiv für Psychiatrie n. Nervenkrankh. Bd, V. p. 318. 3) Dittmar. Über regul. und über cykl. Psychosen. Bonn. 1877. 4) Richarz. Allgemeine Zeitschrift für Psychiatrie. Bd. VII. p 160. 5) Griesinger. Archiv für Psychiatrie ect. I. p. 148. — Archiv für physiolog. Heilkunde II. p. 76. — Pathologie und Therapie der psychischen Krankheiten. 6) Flemming. Psychosen, p. 176, — Alig. Zeitschrift für Psychiatrie. Bd. XXX. p. 515. 7) Frese. Allgemeine Zeitschrift für Psychiatrie. Bd. XXVIII. 8) Solbrig. Allgemeine Zeitschrift für Psychiatrie. Bd. XXVIII. 9) H. Schüle. Handbuch der Geisteskrankheiten. Ziemssen’s Handbuch der speciell. Pathologie und Therapie. Bd. XVI. Leipzig. 1878. p. 609—630. 10) Cl. Bemard. Vorlesungen über die thierische Wärme. 1876. Cap. XIII. Übers, v. Schuster. ll) Prof. Th. Meynert. Über Fortschritte im Verständniss der krankhaften psychischen Gehirnzustände. Wien. 1878. p. 29. 12) Prof. Th. Meynert. Über Grundlagen zur Gruppirung der Heniisphären-krankheiten. Mittheilungen des Wien, medic. Doctoren-Collegiums. VI. Bd. Xr. 2. 1880. p. 16. 13) Brown-Séquard. Gaz. médic. de Paris 1854. p. 30. — Le9ons sur les nerfs vasomoteurs. Paris. 1872. 14) Schiff. Untersuchungen zur Physiologie des Nervensystems. 1855. 15) van der Becke Callenfels. Zeitschrift für rationell. Medic. N. F. VII. 1855. p. 157- 16) Kussmaul und Tenner. Moleschott, Unters. I. 1857. p. 90. ”) Voit. Bericht d. deutschen Naturf. Carlsruhe. 1858. p. 221, 18) Prof. Sigm. Mayer. Specielle Nervenphysiologie. Hermann’s Handbuch der Physiologie. Leipzig. 1879. II. Bd. I. Th. p. 280 — 288. 19) B. Luchsinger. Weitere Versuche und Betrachtungen zur Lehre von den Rückenmarks-centren. Pflüger’s Archiv. Bd. XXII. p. 158. 20) Prf. Sigm. Mayer. Die peripherische Nervenzelle und das sympathische Nervensystem. Arch. f. Psych. Bd. VI. 1876. — Sitzungsberichte der Wiener Acad. LXXVII. 3. Abth. 1878. 2l) Ranvier. Legions sur l’histolog. du Systeme nerveux. Paris. 1878. T. II. p. 78. 22) Pr. Sigmund Mayer. Specielle Nervenphysiologie. Hermann’s Handbuch der Physiologie. II. Bd. I. Th. Leipzig. 1879. P- 309—2I(l-