Orvosi Hetilap, 1888. március (32. évfolyam, 10-13. szám)
1888-03-04 / 10. szám
287 a peripheriás idegdegeneratio alig kifejezett, s így a kezdeti szak tüneteiben alig lehet részes, másrészről pedig azért, mivel olyan tünetek, melyek ilyen idegek bántalmára utalnának (teljes anaesthesiák a megfelelő idegterületeken) a tabes lefolyása alatt aránylag nem gyakoriak. A gerinczagyban az elváltozás nem foglalja el a hátulsó kötegek egész területét, azonban valami törvényszerű localisatiót (mint azt Strümpell, Oppenheim és Siemerling nagyszámú és pontos vizsgálatai mutatják) bizonyos meghatározott részeknek minden s egyes esetben állandóan nagyobb fokú megtámadtatását nem lehet kimutatni, csak a hátulsó kötegeknek legbelsőbb részei szoktak épen maradni. Ezen vizsgálatok kiderítették, hogy a kórodai tünetek sem fokban, sem kiterjedésben nem voltak összhangba hozhatók a kóros folyamattal, sőt Déjerine számos észlelete szerint még az anaesthesia foka sincsen arányban a gerinczagyi elváltozások nagyságával. Valóban ezen kóros változások oly kevéssé magyarázzák meg a tüneteket, hogy Erb' is további vizsgálatokat kíván, mert úgy tetszik neki, mintha a tabes kórbonczolási megismerésében még néhány meglepetés várna reánk. Erb mindenekelőtt a gerinczagyi szürke állománynak átvizsgálását tartja szükségesnek. Ezen kívánatnak már megfelelt Lissauer,2) aki átvizsgálva a Weigert-féle eljárás segítségével a szürke állományt azon állandó és elég nagyfokú elváltozást talált a Clarke-oszlopok sejtjei körül levő finom rosthálózatban, míg a sejteket ezen oszlopban ő is, Strumpell is épeknek találta. De ezen elváltozásnak felismerése nem vitt közelebb bennünket a tünetek értelmezéséhez; érdekes volna azonban vizsgálni alkalmas esetekben, váljon van-e ezen degeneratio és a Westphal-fész tünet közt valami összefüggés. Talán könnyebb volna ezen elváltozásból megmagyarázni az inreflex hiányát, mint a Westphal3 által eddig több esetben kimutatott hátulsó kötegelváltozásból a gyökzónában, mert a Clarke-oszlop rostjai között számos a mellső szarv felé látszik irányozva lenni. Westphal eddigelé, úgy látszik nem volt tekintettel a Clarkeoszlopokra; Minor( 5) esetében azonban a hátulsó köteg elfajulása mellett a Clarke-oszlopok is degenerálva voltak. De lássuk tovább, váljon sikerülhet-e a gerinczagyi elváltozás tanulmányozása által a keresett összefüggésre világot vetni. Nézetem szerint a felhozandók alapján még a leggyakoribb tünetekkel szemben sem lehet kielégítő választ adni. Az érzési functiók megítéléséhez nincsenek elég ismereteink az érzést vezető pályák útjáról. Nem akarom e kérdést e helyen részletezni, de aki meg akarja ismerni e tárgy jelenlegi állását, az a legkülönfélébb és legellenmondóbb adatokra fog találni. Igaz, hogy a hátulsó gyökök folytatását a gerinczagyon belül a hátulsó kötegekben mutatja meg a másodlagos elfajulási kísérlet — az állatoknál is — de az állatkísérletekben az érző pályák az oldalkötegben látszanak haladni [ Woroschiloff') Borgherini( 7)]. Lehet, hogy a hátulsó gyök csak részben megy át a hátulsó kötegbe, más része az oldalkötegbe folytatódik és ezen rész bizonyos okok folytán nem degenerál a hátulsó gyök megsértése után, s akkor ezen rész volna a főérzési pálya. Embernél legújabban Bechterew’) ismertetett egy elég jól körülirt kötegnyalábot, ezen köteget az általa végzett állatkísérleteknél csakugyan érzésvezetőnek találta. Bechlerew-nekezen kötege fejlődésileg is különválik s az oldalköteg peripheriás részén az agyacs-oldalköteg előtt, s részben tőle kissé befelé fekszik. Adatait Gowers1) és Sherrington2) megerősítik. Hogy a hátulsó köteg nem kizárólagos vezetője az érzési ingerületeknek, azt a tabeses kórfolyamat a legjobban bizonyítja. Miután az elfajulás csaknem egészen elfoglalja számos esetben a hátulsó kötegeket, az egész törzsön s a négy végtagon vagy legalább a két alsón teljes anaesthesiát kellene találni, e helyett pedig a beteg gyakran a legfinomabb érintést is megérzi s az érzési elváltozás inkább az érzés minőségének megváltozásában, mint megszűntében áll. Az a hypothesis, hogy ha a jelzett köteg elfajul, a szürke állományon haladna az érzés útja felfelé — még eltekintve attól is, hogy az újabb vizsgálók (Woroschiloff, Borgherini) a szürke állománynak az érzés vezetésében való részvételét, vagy helyettesítő szerepét épen nem mutathatták ki, — sem látszik valószínűnek. A vezetési késés sem bizonyítja ezen felvételt, mivel a késés — legalább az esetek többségében — csak a fájdalomérzést illeti, s ilyenkor gyakran a gyenge tapintási behatás minden késés nélkül jut öntudatra. Az utóbbi körülményből következik, hogy a tapintásérzés pályája ép és így helyettesítő szerepre szükség nincs. A Schiff-ist hypothesis alaposságához pedig hiányzik a szürke állománynak olyan fokú megbetegedése, mely mellett az egyes esetekben 10—30, sőt 50 mp.-nyi késés értelmezhető volna; más oldalról pedig a legsúlyosabb, helyenként teljes elpusztulása a szürke állománynak mint az a syringomyelia-nál észlelhető (l. Anna Bäumler Arch. f. kim. Med. XL.) minden kóros tünet s érzési zavar nélkül lett észlelve. Azt hiszem, fel kellene tenni a kérdést, váljon az érzés zavarai a vezetés hiányosságán vagy a percipiálás megváltozásán múlnak-e ? Ha a gerinczagyi hátulsó kötegek az érzés szolgálatában állanak, nem lehet más functiojuk, mint az egyszerű vezetés, és hogy ha egy, talán nem is egészen alapos hypothesis szerint fel is vesszük, hogy a gerinczagyban a tapintási érzés és fájdalomérzés vezetése külön van választva, alig hiszem, hogy valaki gondolná, hogy testünk minden része el van látva a tapintási és fájdalomérzési vezetőkön kívül még külön hő- és izomérzési, helyzeti, nyomási, az érzés localizálására való és stereognosticus érző rostokkal akár a körzeti, akár csak a gerinczagyi idegrendszerben. Márpedig ezen qualitative különböző érzési fajoknak csaknem mindegyike külön is elveszhet a tabesnél, mint azt a nagyszámú vizsgálatok, újabban Boiko Sterna által végezve eléggé bizonyítják. Ezen qualitativ érzékenységi változások sokkal gyakoriabbak a tabesnél, mint a quantitativ módosulásai az érzés valamennyi fajának együttesen. Ilyen elváltozások oka a gerinczagyban nem lehet, ezeknek eredetét az agykéregben kellene keresnünk, mert az agykéreg azon szerv, melyben a bejutott ingerület szétoszlik elementáris részeire s a megfelelő helyeken öntudatra jut analóg módon, mint azt az aphasia különböző alakjairól tudjuk, vagy még hasonlóbban a látás agykéregbeli localisatiójáról (a bejutott optikai kép ugyanis fény-, tér- és színérzési elemeire oszlik fel, amely elemek — legalább bizonyos combinatiókban — külön-külön is kieshetnek). Aki behatóbban foglalkozik tabeses betegek érzésének vizsgálásával, észreveheti, hogy még olyan esetben is, midőn a beteg a legenyhébb érintést is pontosan képes megérezni, midőn tehát érzésvezetése jó, mert a leggyengébb ingert is czéljához juttatja gyakran már csekélyebb zaj, vagy több egyénnek jelenléte a physiologiás határon messze alul csökkenti érzési észrevevését. Boiko Stern a Westphal klinikáján készült dolgozatában igen érdekes követ *) Handbuch d. Rückenmarkskrankheiten p. 610. 3) Fortschritte d. Medicin 1884., 4. 3) Archiv f. Psychiatrie XVIII. 4) Neurolog Centralblatt 1887. 10. 5) Der Verlauf d. mot. u. sensibl. Bahnen......... Berichte d. math. phys. Classe d. Gesell, d. Wissenscb. zu Leipzig 1874. 6) Beiträge zur Kenntnis d. Leitungsbahnen im Rückenmarke. Mitth. a. d. Instit. f. alig. u. exper Path. i. Wien I. 1886. 7) Neurolog. Centralblatt 1885., p. 155. *) Neurolog. Centralblatt 1886, p, 97. a) Brain, 1886., oct. 3) Archiv f. Psychiatrie. XVII. 288