Orvosi Hetilap, 1900. június (44. évfolyam, 22-25. szám)

1900-06-03 / 22. szám

900. 22. sz. ORVOSI HETILAP jobb,­ mint egy nagy termetű ember talpa, hosszú és fél ilyen mély (körülbelül 70 cm. széles, 30 cm. magas és 15 cm. mély). E szekrénykét az ágynak a lábfelöli végén h­arántul kell elhelyezni. Sepkűinyélnél valamivel vastagabb két faradat úgy helyezünk el a láda felső falának a két oldalsó végén, , és a ván­koson a beteg fejének két oldalán, hogy az ezekre borított lepe­dővel és pokróczokkal az ágyban fekvő beteg körül lehetőleg elzárt teret állítsunk elő. A szekrényke egyik oldalsó falába 8—9 cm.3 átmérőjű, meghajlított bádogcső vezet, a­melynek alsó, tölcsérszerűen kiszélesedő vége annyira van a padlótól, hogy nagyobb, lehetőleg csillagszerűen égő borszeszlámpa könnyen alája állítható. A faszekrénykének a talpak felöli falán 4—5 különböző nagyságú kerek nyílás van; a legkisebb (körülbelül 5—6 cm. átmérőjű) a bádogcső benyílásának szomszédságában, a legnagyobb (körülbelül 13—15 cm. átmérőjű) a láda másik végén. Ez­által többé-kevésbbé elértem azt, hogy a felmelegített és a bádogcsövön át a faszekrénybe jutott levegő annak egész szélességében egyformán áramlik az ágyba. A beteg törzse mellé hőmérőt teszek, hogy a takarók alatti hőmérsék ellenőrizhető legyen. Ha ez a kívánt határt elérte, akkor a lámpát el kell oltani vagy kissé félre kell húzni. Ezen egyszerű és olcsó, házilag is könnyen előállítható készülékkel a beteget környező levegő könnyen a kívánt hőfokon (22—24° R.) tartható, a­melynél a beteg még mm izzad. Ezen utóbbi körülmény igen fontos oly esetekben, a­minő az enyém is volt, mikor a szükséges víz oly nehezen kebelezhető be az organismusba. Hogy az ágyba vezetett meleg levegő szárazságát legalább némiképen csökkentsem, lapos edényekben vizet teszek a faládába. E végből azonban szükséges, hogy a bádogcső benyi­­tásával szemközt levő oldalfala a szekrénykének ajtószer­űen ki­nyitható legyen. Gyomorfekélyes betegek kezelésénél még azon előnye is megvan ezen eljárásnak, hogy a takarók a farmiakon nyugodván, nem nyomják a betegnek még az azok okozta nyomás iránt is érzékeny gyomortáját. Mi belorvosok e készüléket már régen használjuk izzasz­­tásra,­ de az említett beteg kezelése alkalmával tett tapasztalataim alapján igen ajánlhatom mindazon esetekben, a­mikor a szervezet hövesztését lehetőleg korlátoznunk kell. A hepatitis interstitialisból eredő hasvízkór sebészi kezelése.– írta Stern Samu dr. egyet, magántanár. A szövetközti májlákban szenvedő betegekre nézve a has­­vízkór fellépte a válságos időszak bekövetkezését jelzi. Ha a has­­hártyaűrben savó mutatkozik, akkor igyekezetünk oda irányul, hogy a megfelelő gyógykezelési eljárásokkal a folyadékot eltávo­­lítsuk. E törekvésünket azonban ritkán koronázza siker, a has­­vízkór nagyobbodik, míg végre beáll annak a szükségessége, hogy vitalis indicatioból h­ascsapolást végezünk. A betegek egy időre megkönyebbülnek, a javulás azonban csak rövid ideig tart, mert az újból fellépő hasvízkór újabb csapolást tesz szükségessé. A rendes lefolyás azután az, hogy a többszöri csapolás után némelyek kimerülés folytán, mások szövődményes betegségben elhalnak. Nagyon ritkák az esetek, melyekben a hasvizkór többszöri csapolás után teljesen elmúlt. Ily esetet említ Korányi tanár, betegénél a hasvizkór többszöri csapolás után egy évi fennállás után elmúlt s a beteg még két évig élt; Strümpell egyik esetében 15-ször csapolt s a beteg még hat évig élt; csak curiosumként említem, hogy Lecanu 886, Lanini 92 csapolást végeztek egy betegükön. Sokkal jobban járnak azon betegek, kiknél ki­. Ennek czélja az, hogy a meglehetősen meleg takarók ne érint­kezzenek a testtel. 2 Jó, ha a rudak egyik végén szög van, mely a szekrényke felső falának végén levő lyukba illeszthető. 3 Keskenyebb csövön át kevesebb meleg levegő szállván fel, az ágy hőmérséklete nehezebben emelhető a kívánt hőfokra. 4 Persze ilyenkor nincsenek vizes edények a szekrénykében.­­ Bemutató előadás a poliklinika tudományos estélyén 1900. február 9-dikén­ terjedt collateralis vérkeringési kör képződik, melynek közvetítésé­vel a májon keresztül vezetendett vérnek egy része a máj el­kerülésével az alsó üres visszérbe ömölhetik. S nem lehetetlen, hogy azon esetekben, midőn a csapolás után a hasvízkór teljesen eltűnik, annak oka abban fekszik, hogy a többszöri csapolás folytán létrejött h­ashártyaizgatottság összenövéseket hoz létre, melyekben a betegre nézve jótékony collaterális vérkeringési kör kifejlődik. S így az a kérdés merült fel, hogy nem lehetne-e szövetközti májlákban szenvedő betegeknél ily összenövéseket s következőleges collateralis vérkeringési kört a hasvízkór gyógyítása czéljából mesterségesen is létesíteni. Az első idevágó állatkísérletek Ecktől származnak még 1877-ben. Eck­ a májbeli vérpangás megszüntetésére a vena portae­s a vena cava inferior között direkt összeköttetést létesített, de 8 kísérleti kutyája közül 7 egy hét, a nyolc­adik 21/2 hóval a műtét után elpusztult. Nem nagyobb szerencsével végezték később Hahn, Massen, Nancki és Pavlov a hasonló műtétet, hatvan állat közül 20 maradt életben, de ezeknél is oly súlyos zavarok fejlődtek ki, hogy a műtét alkalmazása embernél a lehetetlensé­gek sorába tartozónak tűnt fel. Tillmannt­ a Talma által később említendő eset indította kísérleteinek végzésére, melyek czélja volt megállapítani azt, hogy a, vena portae teljes vagy majdnem teljes elzárásánál lehet-e művi beavatkozás által collateralis vér­­keringési pálya képződését előmozdítani. Kísérleti eredményeit abban foglalja össze, hogy mindazon állatok, melyeknél a vena portae vagy annak főága alá lett kötve, elpusztultak, ellenben azon állat, melynél az omentumnak és a bélnek odanövése a hasfalhoz előidéztetett s ez által collateralis vérkeringési kör lett előállítva, életben maradt a vena mesenterica, sőt a vena portae majdnem teljes alákötése után is. És így T. szerint jogosult lehet a feltevés, hogy sikerülhet az említett módon a vena portae vére számára kielégítő oldalpályákat teremteni és talán sikerül a műtét által a pylothrombosis kedvezőtlen kórjóslatát megjavítani, és a májcirrhosisnál is sikeres lehet a collateralis vérkeringési pálya képződését előmozdítani. Eddig a kísérletek, most lássuk az irodalomban közölt esete­ket, melyek emberre vonatkoznak. Az idevágó eseteket részben a Lemaine médicale-ból közlöm, a­hol össze vannak foglalva. Lens szerint Talma inspiratiojából az első két kísérlet van der Meulen­­től 1889. évben, a másik Schelklytől 1891. évben származik. Mindkét beteg meghalt, az első valószínűleg shock következtében néhány órával a műtét után, a másik 15 nap után hashártyalobban. A harmadik beteg Lensé, a­ki az omentumot a hasseb széleihez odavarrta; a betegnél a hasvízkór újból képződött s többszöri csapolás után a beteg 5 éa hó múlva meghalt. Következik Morrison esete 1896-ban, mely jó eredménynyel végződött. A beteg nőnél a köldök s a fanív között történt a hasmetszés, mely után a máj, lép s a fali hashártya felülete durván lettek szivacscsal letörülve s végül az omentum a hasfalhoz odavarrva. A beteg meggyógyult, hasvízkór nem fejlődött ki többet. Két évvel az első műtét után a beteg a kifejlődött hassérv miatt lett újból operálva, de meg­halt. A bonczolat kimutatta, hogy edénydús összenövések fejlőd­tek a máj, lép, belek, az omentum s a hashártya között, végül a hashártya alatt kitágult visszerekből álló nagy edényhálózatot találtak. Morrison még két esetet közöl 1899-ben. Az első 42 éves férfi, a­ki meggyógyult s kinél a hasvízkór két év után sem tért vissza, a lép is valamivel megkisebbedett. A másik beteg 54 éves nő, ki a műtét után 10. napon halt meg, a halál oka, a­mint azt a bonczolat kimutatta, előrehaladt vesezsugor volt. Talman esete a következő: a 9 éves fiú vese- s májlákban megbetegedett, mely cirrhosishoz vezetett; a képződött hasvizkór csapolva lett, de sem ez, sem az ezután végezett hasmetszés nem vezetett eredményre, a hasvizkór újból képződött. Egy második hasmetszésnél az epehólyag s a cseplesz a hasfalhoz lettek varrva s ezután a hasvizkór sem jelentkezett többet, a metszés helye s a borda közötti visszerek között tágult visszerek hálózata fejlődött ki. Miután a kis fiúnál a lépnagyobbodás megmaradt, egy harmadik hasmetszésnél a lép a h­asbőr s az izmok közé lett varrva, mire 1 Idézve a Semaine médicale-ban, 1899. 2 Deutsche med. Wochenschrift 1899. 3 Béri. kiin. Wochenschrift 1898. 331

Next