Orvosi Hetilap, 1902. március (46. évfolyam, 9-13. szám)

1902-03-02 / 9. szám

150 ORVOSI HETILAP 1901’. 9. sz Nézzünk viszont egy ellenkező példát, a­mikor az inger biztosan csak az egyik oldali testrész bőrét éri. Nézzük azon elég gyakori eseteket, a­melyekben csak az egyik alsó végtagon vannak nagyfokú véredénytágulatok, ugyanezen alszáron van pangás, akkor ezen alszár beteg, meggyengült bőre a különböző ingerekre a pangó vénás vér, nyirok állandó nyomására, verejték­izgatásra, izgató kenőcsökre, fürdőkre, áztatásokra stb. eczemával fog reagálni. Azonban ezen eczema csakis ezen alszárra fog localizálódva maradni az acut stádiumtól kezdődőleg hosszú ideig, esetleg évekig a­nélkül, hogy a másik egészséges végtag valamely kimutatható inger hiával, csupán reflex útján eczemássá lenne. Az esetek elég gyakoriak ahhoz, hogy mindenki megfigyel­hesse e tényt, a­mely a mellett szól, hogy direct inger nélkül, pusztán a reflex maga nem képes symmetrikus eczemát létesíteni. Hebra H. munkájának fent idézett részében azt mondja, hogy ha az egyik felső végtag bőrén művileg provokálunk ecze­mát, akkor néhány nap múlva a másik végtag megfelelő helyén szintén eczema fog spontán fellépni. Ezen tüneményt, mint alábbi kísérleteimnél látni fogjuk, magam egy esetben sem észleltem. Ha előbb elég erős bizonyítékát láttuk annak, hogy a sym­metrikus eczema még nem tételez fel előrement reflexhatást, úgy még valószínűbb, hogy a Kaposi által felhozott példában — a scrotalis eczemához csatlakozó arczeczemánál —, melynél tehát a symmetria sincs meg, még kevésbbé érvényesül a reflexhatás. Lássuk ezek után, hogy állunk a primaer eczema kifejlődé­sekor az egész köztakarón, de különösen az eczema praedilectio­­nalis helyein azonnal fellépő eczemára való hajlamossággal. Kaposi ezen tünetet, mint láttuk, a direct inger és az általa okozott primaer-eczema által kiváltott reftectorikus vér­­edénybeidegzési zavarnak tudja be, Kromayer ugyanennek vagy reflectorikus trophikus zavarnak. Ezen kérdés tárgyalásánál szem előtt kell tartanunk, hogy itt nem szerepelhetnek azon eczémák, melyekről feltételezzük, hogy belső okok idézik elő, sem azok, melyeknek okát egy­általán kideríteni nem tudjuk. Az előbbiek nem jöhetnek itt szóba azért, mert a belső okok, mint ingerek, akár az edényrend­szer, akár az idegrendszer útján irritálják a köztakarót, rend­szerint az egész köztakaróra vonatkoznak; itt tehát nem vehetünk fel elsődleges eczemás területet és másodlagosat. Az ismeretlen okuak pedig azért nem szerepelhetnek itt, mert ha nem ismerjük az okot, nem ismerhetjük annak sem behatása mód­ját, sem terjedelmét és így, ha az egyik területen előbb lépett fel az eczema mint a másikon, nem tekinthetjük ez utóbbit az előbbi reflexének, mert hathatott az inger a második helyen is, csak talán nem annyi idő óta, vagy nem oly intensitással, mint az első helyen és ez lehet a második helyen az eczema későbbi fellépésének az oka. Az eczemát előidézni szokott külső ismert okok volnának tehát egyedül azok, a­melyeknél szó lehetne a primaer eczema fellépése után a köztakarónak reflex útján eczemára való hajlamossá tételéről, oly okok, a­melyeket a dermatológus már mint ilyeneket ismer, kevésbbé a nem dermatológus orvos és egyáltalán nem ismer a laikus. Nem ismerve a veszélyt, nem is igyekszik védeni bőrét a laikus ezen ingerek ellen, vagy hivatásánál, foglalkozásánál fogva nem is teheti azt, a­mi által meg van adva a lehetősége annak, hogy ezen eczemaingerek ne csak ott érintkezhessenek a bőrrel, a­hol a primaer eczemát látjuk fellépni, hanem a köztakarónak többi részével is kisebb-nagyobb mértékben, de különösen a köz­takaró bizonyos részeivel az inger minősége, behatásának tartama, a leendő eczemás foglalkozása, szokásai stb. szerint. Szinte lehetetlen volna különben is elkerülni, midőn vala­mely egyénre hosszabb ideig hat ugyanazon inger, vagy ezen egyén manipulál az ingerrel, hogy ezt szét ne vigye az eczema leggyakoribb localisatioira: kezekre, alkarokra, arczra, nemi szervekre, azaz első­sorban a ruhával nem vagy kevésbbé fedett és így védett helyekre, vagy szét ne vitessék a ruha útján, mely lassanként impr­egnálódik az ingerrel — ha ugyan ez ily termé­szetű —, a köztakaró többi részére is. Van különösen egy cso­portja a külső ismert vegyi ingereknek, a­melyek közös tulajdon­sága, hogy illékony alkatrészeket tartalmaznak, vagy maguk egé­szükben illékonyak, ilyenek a jodoform, arnica, carbolsav, terpen­tin, kénese stb., melyek rövid idő alatt különböző intensitással érintkezésbe jöhetnek az egész köztakaróval még elővigyázatos alkalmazásuk, használatuk mellett is. Képzeljünk csak el egy egyént, kinek már sértetlen bőre is igen érzékeny a jodoformmal szemben és a­ki csak 24 óráig is jodoformmal volt kezelve, várjon, bármily óvatos is volt a kezelés, nem fog-e ezen szer bőrének minden részecskéjével érintkezésbe jutni, midőn a távol álló is megérzi az őt körülvevő jodoformtömecsekkel teli levegőt. Kromayer ilyen esetben azt hiszi, hogy a midőn a bőrön az alkalmazás helyén a jodoform reactioját észreveszi, ha onnan a jodoformot azonnal eltávolítja, akkor már elég van téve arra nézve, hogy a jodoform hatása a köztakaró többi részére meg­­akadályoztassék. Hogy ezen eljárás elégtelen ily c­élból, az az előbb mondottak alapján is eléggé világos, de elégtelen volna az esetben is, ha az illető egyént oly anyagban is fürösztenék meg, mely a jodoformot elbontja és így további hatását végleg meg­szünteti, mert a jodoform alkalmazásának pillanatától hatásának teljes megszűntéig — főleg ha az alkalmazás helyén a reactív jelek fellépésének idejét is bevárjuk — oly idő telt el, a­mely alatt a köztakarón a reactio már megindulhatott, ha subjectiv és szabad szemmel látható objectív jelek nem is árulják még azt el. A­mint ugyanis egy kísérleti példából (3. eset) alább látni fogjuk, az inger teljes eltávolítása után még napok múlva is fel­léphetnek a subjectiv és a szabad szemmel látható objectiv reac­tiv tünetek az alkalmazás helyén a­nélkül, hogy az inger eltávo­lítása idejében valamely különös elváltozás észlelhető lett volna, a­mi kétségtelenül azt bizonyítja, hogy a reactiv már megindult a bőrben, de oly kisfokú, hogy sem subjective, sem objective nem észlelhető. Nem lehet figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy a heveny eczemát kapott betegek egy része még jó ideig ugyanazon ruházatban jár, melyet az inger behatása idején viselt és a­melyen még hosszabb ideig is tapadva lehet az inger, így fogva fel az inger behatásának módját a köztakaróra, nem fog kelleni azon felvételhez folyamodnunk, hogy ha egy bözterü­let heveny­ eczemásan megbetegedett és erre az egész köz­takaró vagy annak egyes praedilectionalis helyei „eczemára haj­lamosakká“ lesznek, ezen hajlam reflectorikus angioneurotikus vagy trophoneurotikus úton jött létre, hanem meg fogunk elégedni azon természetes és egyszerű magyarázattal, hogy a primaer fellépett eczema helye leginkább volt az inger behatásának kitéve, s az inger legtöményebb formájában hatott rá, míg a secundaer­­ eczemák helyein kevésbbé intensive, rövidebb ideig, kevésbbé tömören hatott az inger, vagy az ellenállás volt nagyobb. A viszketést a secundaer eczemák genesise tanában Siehra I Ferdinand hangsúlyozta először." A viszketésnek szóban forgó szerepéről álljon itt Török egy az eczemás bőrelváltozásokról szóló közleményének­ (1896) ide vonatkozó része: „valamely munkás kezei foglalkozása közben izgató anyaggal jönnek érintkezésbe és ennek folytán nedvező eczema fejlődik ki rajtuk. Sokszor a bőrgyuladás kifejlődésének első napján is már más testtájakon is (pl. az arcában), melyek nem jöttek a kártékony anyaggal közvetlen érintkezésbe, vagy az egész testfelületen viszketés lép fel. Ilyenkor sokszor csupán állandó, vagy gyorsan múló, felületesebb vagy mélyebb rétegeket is illető, apró vagy kiterjedt bőrelváltozások jönnek létre, a­me­lyeknek anatómiai alapját csupán a hyperaemia és oedema képezi. Más esetekben azonban az eczematisatio fejlődik ki, különös elő­szeretettel az arc­ban, a fülek tájékán, azután a fantájakon. Ez esetben az artificiális eczemát kisérő viszketés egy távolabbi régióban, vagy pedig az egész testfelületen viszketést váltott ki, a mely a vakarás közvetítésével eczematisatiohoz vezet.“ Tan­könyve 10 első részében (1898) pedig a következőket mondja: „ . . fel kell vennünk, hogy a kórok az érző idegek ingerlése által esetleg a viszketés közbenjárásával (mint a k­ilinél) reflek­­t­­orikus úton segíti elő a folyamat tovaterjedését és a távolabbi régiók megbetegedését.­(Folytatása következik.)

Next