Orvosi Hetilap, 1910. október (54. évfolyam, 40-44. szám)

1910-10-02 / 40. szám

1910. 40. sz. ORVOSI HETILAP Az antagonismus ilyen tökéletes alakjával a szervezeten belül is találkozunk. Tudjuk, hogy a pilocarpin az összes autonom­ ideg­­végeket izgalomba hozza és az atropin ugyanazokat az ideg­elemeket bénítja. Ennek következtében a pilocarpin valamennyi hatását: a miosist, pulsusgyérülést, peristaltikát stb. mind meg tudjuk szüntetni atropinnal, és ismeretes, hogy viszont az autonóm végek atropinos bénulása megszüntethető pilocarpinnal. A kurarával bénított motoros idegvéget restituálhatjuk physostigminnel és a vasoconstrictor-végeket nitritekkel bénítva megszüntetjük az adrenalin okozta vérnyomásemelkedést. A máj sympathicus­ idegeinek izgalmát követő hyperglycaemiát és diabetest meg tudjuk szüntetni ergotoxin­­nal, mely ugyanazokat az idegvégződéseket bénítja. Itt nem külön­böző idegek mérgezése hozza létre az ellentétes functiókat, hanem mindig ugyanazokra a sejtekre hatva, hol bénítjuk, hol izgatjuk őket. Ez egymagában azonban még nem adja meg az antagonismus jellegét, és azt, hogy egy sejtet két méreggel különbözőképpen tudunk befolyásolni, könnyen meg tudjuk érteni. A megértésnek nehézséget azonban az ad, hogy az antagonista mérgek egymás hatását, vagyis a sejtnek már meglévő fanctionáns elváltozását tudják megszüntetni. Az is még érthető volna, hogy izgalomba hozott sejtet bénító méreggel narkotizálni tudunk, de miképpen képzeljük el azt, hogy a bénult sejt, bár a narkoticum változatlanul hat benne, ismét működésbe jut, ha egy izgató mérget viszünk bele ? Könnyű volna megérteni a kölcsönös antagonismust, ha fel­­tehetnők, hogy a két méreg egymással a sejten belül direkt egye­sülni tud és így az egyik a másiknak mérgezőképességét megszünteti, mint azt a chemiai antagonismusnál láttuk. De itt az antagonisták egymással semmiféle vonatkozásban sincsenek. Lássuk már most, hogyan tudjuk e jelenséget megmagyarázni ? Az antagonismus viszonylagos volta arra a felvételre kény­szerít, hogy mindkét antagonista ugyanazon sejtalkotórészhez bir affinitással és vele egyesülni tud. A­ vegyület, a­mely ilyenkor keletkezik, lehet a sejtműködésre bénító, de ugyanaz a sejtalkotó­rész más méreggel egyesülve, a sejt működését fokozó vegyületet alkot. Minden esetben azonban e vegyületek csak lazák és könnyen reversibilisek, a­mit látunk abból, hogy a mérgezett sejt restituál­­ható egyszerűen az által is, hogy tiszta, méregtelen vérrel mossuk körül. Ilyenkor a laza vegyületből a méreg a kisebb concentratiójú hely felé, a vérbe fog diffundálni mindaddig, míg egyensúlyi állapot következik be. Ha azonban egy oly anyagot viszünk a sejtbe, mely affinitása következtében ugyanazzal a sejtalkotórészszel akar egyesülni, akkor az első mérget kell hogy helyéből kiszorítsa, és mivel a most keletkezett vegyület a sejtre ellentétes hatású, mint a­milyen volt a megbontott vegyület, a sejt működése is tökéletesen helyre fog állani. Ez a mechanismus tökéletesen megérteti velünk a reciprok antagonismust, és hogy több mint egyszerű magyarázat, azt bizonyítja az antagonismusnak egy igen pontosan tanulmányozott esete, mely tudniillik az O­2 és CO között áll fenn. Itt az O2 is (mely az izgató méreg szerepét játszsza), a CO is (mely mint bénító szerepel), a vörösvérsejtek egy és ugyanazon alkotórészével, a haemo­­globinnal tud laza vegyületté egyesülni és vegyületeikből egymást kölcsönösen ki tudják szorítani. Az­ Oa-t CO-val könnyen, a CO-t Oa-vel nehezen lehet kiűzni azért, mert a CO affinitása a haemo­globin iránt 200-szor akkora, mint az Oa-é. Ezért, ha Oa-vel a CO-t ki akarjuk űzni, több idő és több O2 szükséges, mert ez utóbbi­nak csekélyebb affinitását moleculáinak számával kell pótolnunk. De ugyanezt látjuk, a­mikor két antagonista méreg küzd szerve­zetünkben egymással. Itt is kivétel nélkül a bénító méreg az, mely nagyobb affinitással bír a sejtek iránt és azért sokkal nehezebb bódulatot, mint izgalmat szüntetni. Ez magyarázza meg azt, hogy hosszú időn át az volt a nézet, hogy tökéletes reciprok antagonis­mus mérgek között nem is létezik, míg ma, hála pontos analytikai módszereinknek, ezt tagadni többé nem lehet és megértése nehéz­ségekbe már nem ütközik. Vizsgálati módszereink tökéletlensége az oka annak, hogy a koncurráló antagonismusnak aránylag kevés példáját ismerjük, mert egyelőre eldönteni, hogy valamely méreg mely szövetelemekre hat, csak a peripherián lehetséges. Alig lehetséges ma még helyesen megítélni a központi idegrendszerben lejátszódó antagonista méreghatásokat. Itt mindig számolnunk kell azzal a lehetőséggel, hogy az, a­mit az izgató ellenméreg beadása után látunk, nem a bódulat megszűnte, hanem egészen más központok izgalma, mely csak leplezi a tovább is fennálló bódulatot. De a legutóbbi időben a méreghatásnak és antagonismusnak oly fajtájával ismerkedtünk meg, a­mely bár a központi idegrendszerben megy végbe, minden valószínűség szerint a valóságos konkurráló antagonismus fajtájához tartozik. Meitzer amerikai pharmakológus fedezte fel azt, hogy ha valamely állatnak MgSCI-oldatot fecskendünk bőre alá, akkor az tökéletes mély narkosisba esik. Kiderült, hogy a MgSCI e hatását, hasonlóan a többi hódító szerhez, magában a központi idegrendszer­ben fejti ki. A narcosisnak ez új módja valóban meglepő volt, mert lényegét semmiképpen sem lehetett megmagyarázni a narkosisnak azzal az elméletével, mely az alkoholbódítókra nézve oly szépen bevált. Csakhamar ki is derült, hogy a MgSCL hatását egész külö­nös módon fejti ki, és a gyógyszerhatás egy eddig ismeretlen alakjával van dolgunk. Meitzer felismerte, hogy a MgSCU-narcosis létrejötte annak az antagonismusnak tudható be, mely a Mg és Ca között szervezetünkben fennáll és régóta ismeretes. A Mg ugyanis kellő mennyiségben jutva a sejtekbe, a Ca-ot belőlük kiűzi és ez az oka annak, hogy az idegsejt működésképetelenné válik. Ma tud­juk, hogy a My­narcosis abban a pillanatban megszűnik, a­mint az állatnak vérébe fölös Ca-sót juttatunk. Az antagonismus mecha­­nismusa tehát teljesen ugyanaz, mint a­minőt az O2 és CO között ismertünk meg és a konkurráló antagonismus biológiai jelentőségére enged következtetni az, hogy itt szervezetünk két rendes alkotó­része között folyik a harcz és e harcznak kimenetele szabja meg legfontosabb szervünknek, az agyvelőnek működését. Az antagonismus különböző alakjait megismerve, immár külön tudjuk választani a hasznosat a haszontalantól és megláttuk azokat a módokat, melyekkel szerveink functióit megváltoztatni tudjuk. A jövő munkája lesz, hogy azokat a princípiumokat, melyeket a méregmegbetegedések gyógyítása kapcsán megismertünk, a beteg­ágynál sikeresen felhasználjuk. 707 Közlés a III. sz. belklinikáról. (Igazgató : Báró Korányi Sándor dr., egyet, tanár.) Vérelváltozások tabesben.­ Irta : Ország Oszkár dr. Újabb vizsgálatok szerint tabes dorsalisban, paralysisben, idült syphilises leptomeningitisben és sclerosis multiplexben a gerincvelőfolyadék nagy mennyiségben tartalmaz lymphocytákat, oly­annyira, hogy gyakran zavarosnak is látszik e miatt. E vizsgálatok­nak gyakorlati jelentősége a jelzett betegségek kezdeti alakjainak és a functionális neurosisoknak megkülönböztetésében juthat érvényre. Ez adatok ismerete arra indított, hogy vizsgálatokat végezzek arra nézve, észrevehető-e eltérés a kérdéses bántalmakban szen­vedők vérében is. A leggyakrabban előforduló betegség a fel­soroltak között a tabes, ezért első­sorban e bántalomban szenvedő­kön végeztem vizsgálatokat. A betegek részben a III. sz. belklinikán, részben a Szt. István-kórházban állottak gyógykezelés alatt. A vizsgálatkor a fősúlyt a qualitatív vérkép meghatározására fektettem, az esetek nagy részében a fehérvérsejtek számát s absolut értékét, 7 esetben a vörösvérsejtek számát is meghatároztam. Vizsgálataim eredményét a túloldali táblázatban foglaltam össze. A vörösvérsejtek számbeli értéke, mint látható, eltérő, álta­lában normális, illetőleg annál kevesebb. A fehérvérsejtek száma leg­nagyobbrészt normális, ennek alsó s felső határán túl lévő értékek azonban szintén észlelhetők voltak. A fehérvérsejtek qualitásának megállapítása czéljából 400—500, néhány ízben 1000 sejtet számí­tottam össze Jenner szerint festett készítményeken, csak azokat használva fel számításra, a­melyeknek festődése kifogástalanul jó volt. A számítás hibák elkerülésére a készítmény szélességi irányában történt. Feltűnő volt az esetek nagy részében a polynucleáris leukocy­­ták relatív számának csökkenése, ezzel szemben a basophil egymagvú sejtek számának sokszor tetemes növekedése. Az eosinophil sejtek néhány esetben határozott szaporodást mutattak (10,5%-ig.) A polynucleáris leukocyták absolut számokban kifejezve az esetek legnagyobb részében megkevesbedtek, a lymphocyták viszont f Előadatott a XVI. nemzetközi orvosi congressuson.

Next