Orvosi Hetilap, 1914. szeptember (58. évfolyam, 36-39. szám)

1914-09-06 / 36. szám

670 Az eleidin. Az ép dermatohistologiában talán még semmi sem okozott olyan heves eszmecserét, mely egészen elkeseredett vitáig fajult, mint az eleidin kérdése. Az eleidint legelőször egy franczia histologusnak, Ranvier-nek sikerült megtalálni s utána több kisebb franczia közlemény jelent meg, melyek Ranvier fölfedezéseit támogatták. A külföldi, de főleg a német szakirodalom hatalmasan állást foglalt az eleidinnek, mint normális bőrterménynek létezése ellen. Történelmi szempontból véghetetlenül érdekes ezt a vitát követni, továbbá sok tanulság meríthető belőle, hogy miért tudott csak oly későn a két ellentétes tábor egymáshoz közeledni. Az utóbbi körülmény magyarázza meg azt, hogy miért tisztázódott az eleidin-kérdés csak évtizedek múlva felfedezése után s hogy miért vannak még ma is homályos pontok az eleidin ismeretében. Ranvier első eleidin-dolgozata 1883-ban látott napvilágot s Buzzi 1898-ban csodálkozásának ad kifejezést a felett, hogy Ranvier első közleménye után 15 év telt el és német részről még nem adtak választ a franczia kollegáknak, azt mondja: „Es ist wirklich auffallend, dass dieser Befund der französischen Histologen bis jetzt von keinem deutschen Histologen bestätigt worden ist. Es ist möglich, dass man diesen Umstand zu einem grossen Teil darauf zurückführen kann, dass Ranvier in seiner ersten (1879) und zweiten (1883) Publikation über diesen Gegenstand zu wenig ausführlich die Vorsichtsmassregeln behandelte, welche zur Darstellung seines Eleidins unerlässlich sind“. Itt is megboszulta magát a franczia szerzők rövid és hiányos ismertetése a technikai részben, noha Ranvier az eleidin morphologiáját és topographiáját már akkor elég pontosan tárja elénk, festési methodusát csak felületesen érinti s részletekre nem igen tér ki, így pl. saját szavait idézve az Arch. de Physiologie-ban (1884), következőképpen nyilatkozik az eleidinről: „C’est sur des coupes convenablement colorées que Ton devra observer l’éloidine. Ces coupes seront exécutées aprés durcissement des tissus par l’alcool et seront colorées au moyen du picrocarminate d’ammoniaque. La coloration sera d’autant plus rapide et plus complete que le séjour des tissus dans l’alcool aura été moins prolongé. Une immersion de 24 heures dans l’alcool a 36° de Cartier suffit amplement, si le fragment n’est ni trop épais, ni trop étendu. Les coupes sont placées sur une lame de verre ou on les soumet à l’action du réactif colorant. Il convient d’employer une solution de picrocarminate d’ammoniaque trés étendue, 1 pour 100 environ. Lorsque l’éléidine est colorée, ce qui se produit au bout de quelques minutes, et ce dont on s’assure en examinant la préparation avec un grossissement faible, on ajoute une lamelle, on dépose sur un des bords de celle-ci une goutte de glycérine et non porte le tout sous une cloche formant chambre humide, afin que la glycérine diffuse lentement. Au bout de quelques heures, la préparation est exposée à l’air et l’eau en exces étant évaporée, on termine la préparation par les procédés habituels. Pour obtenir un plein succés, il importe d’employer du picrocarminate d’ammoniaque et non du picrocarmin ordinaire“. Ranvier-nak főleg az utolsó mondata adott alkalmat zavarra. Jól tudjuk, hogy az ammoniakos pikrocarmin azért festi jobban az eleidint, mint a közönséges pikrocarmin, mert az ammóniáknak az eleidinnel szemben igen csekély affinitása van; míg a többi szövetféleségek vele impregnálódnak s nem bírnak azután a pikrocarminnal festődni, az eleidin nem bírja kötni az ammóniákat s így a festék számára könnyen hozzáférhető. Az ammóniák percentuatiója játszsza a főszerepet a Ranvier-féle ammoniak-pikrocarminfestéskor. Mi sem természetesebb, mint hogy a különböző szerzők legkülönbözőbb festékkeverékeket használtak s így évekig a legkülönbözőbb és a legellentmondóbb eredményeket szolgáltatták. Ha t. i. igen sok ammóniát adunk a pikrocarminhoz, akkor az ammóniának az eleidin iránti affinitása növekszik s ebben az esetben az eleidin egyáltalában nem, vagy csak igen rosszul festődik; ellenkező esetben, ha kevés ammóniát hasztunk, a pikrocarminos festés igen homogén, az eleidincseppek a basalis sejtréteg sejtjeivel együtt pirosra festődnek. Mindenesetre kívánatos lett volna Ranvier-nek erre a körülményre utalni. Később maga Ranvier s többen az Annaiskolából közöltek formulákat az ammóniák és a pikrocarmin legkedvezőbb viszonylagos mennyiségére nézve. Az ammoniakos pikrocarmin különben sem szerencsésen választott festőanyag az eleidinre, mert nem festi elective az eleidint s ennek a körülménynek tudható be, hogy sokáig az eleidint más bőrtermékekkel identifikálták. Ezekre majd későbben, az eleidin chemiai hovatartozásának tárgyalásakor visszatérünk. A német szerzők részéről először Anna foglalkozott behatóbban az eleidin-kérdéssel; miután azonban ő sem tudta a Ranvier közleményében ismertetett jelenségeket megtalálni, Ranvier-t felkereste Párisban s ott ad oculos győződött meg a Ranvier által ismertetett képződmények valódiságáról, így Unna a franczia és a német szerzők között felmerült félreértést sikerrel eloszlatta s utat nyitott újabb és termékenyebb vizsgálatoknak közlésére. Unna és tanítványai behatóan foglalkoztak az eleidin sajátságaival és számos, az eleideinnel már azelőtt is foglalkozó, azonban a teljesen negatív eredményektől elkedvetlenített szerző ismét elővette ezt a themát, így Lazansky egy igen alapos munkában foglalkozik e kérdéssel; ő is Ranvier közleményének nyomán igyekezett megismerkedni az eleidinnel, de munkája eredménytelen maradt. Anna-nak és Buzzi-nak közleményei újból felvillanyozták s régebbi munkáiról így nyilatkozik: „Damals machte ich Untersuchungen an der Haut von der Vola manus und der Planta pedis; ich war aber von dem Resultate nicht befriedigt und Hess den Gegenstand wieder fallen. Bald darauf erschien Buzzi’s Aufsatz. Seine Bestätigung von Ranvier’s und Anna’s Angaben, sowie seine Zeichnungen vom Bleidin veranlassten mich, die Untersuchungen neuerdings aufzunehmen. Vorerst verglich ich aber meine früher genau nach Ranvier’s Methode angefertigten Präparate mit Buzzi’s Zeichnungen und land, dass ich in denselben das Bleidin hatte. Ich hatte es früher nicht als solches aufgefasst, weil ich früher keine diesbezüglichen Zeichnungen zugeschickt bekommen hatte“. Lazansky-nak fenti kijelentései teljes valóságban jellemzik az eleidin sorsát ebben az időben; újabb közlemények, melyek főleg Buzzi, Ciliano, Wile, Gavazzeni, Hanava, Weidenreich neveihez fűződnek, már tisztább képet adnak az eleidin-kérdésről. Eleidin-kísérleteinkben az utóbbi szerzők különböző irányban végzett munkáit felhasználva, igyekeztünk a még nem tisztázott kérdéseket a megfejtéshez közelebb hozni. Több szempontból foglalkoztunk az eleidinnel: 1. az eleidin kimutatásának technikájával, 2. az eleidin morphologiájával, 3. topographiájával, 4. chemiai hovátartozásával, 5. a szomszédos körképletekhez való viszonyával. A technikai rész zavarosabb s legkevésbé tisztázott az eleidin irodalmában. Jóformán minden szerző közöl egy vagy több eljárást s azt melegen ajánlja, így azután rövid időn belül számos eleidin-eljárás látott napvilágot, melyek közül azonban igen kevés vethető szigorúbb kritika alá. Az anyag fixálása körül már hatalmas nézeteltérések mutatkoztak. Anna, Frickenhaus és mások az anyagot (legalkalmasabb erre a methodusra a tenyér vagy talp) rövid ideig a levegőn száradni hagyták vagy 1—2 órára absolut alkoholba dobták s azután a bőrdarabot összehajlították a cutis oldalára, majd az így nyert duplicaturát a mikrotomon beágyazás nélkül erősítették meg s a stratum corneumot ilyen módon tangentialis irányban metszették fel. Maga a metszés teljesen szárazon történt s a metszetek közvetlenül a festőfolyadékba kerültek. ORVOSI HETILAP 1914. 36. sz.