Orvosi Hetilap, 1916. április (60. évfolyam, 14-18. szám)
1916-04-02 / 14. szám
1916. 14. sz. ORVOSI HETILAP része már tönkrement, jogosan tételezhetjük fel azt, hogy az egyoldali vesegyuladás a vesemegbetegedés kezdeti szakában még gyakoribb. Ezt igazolja az a kísérletileg is bebizonyított feltevés, hogy a vesesejtek pusztulása közben olyan anyagok (nephrolysinek) keletkeznek, amelyek a másik vesére károsan hatnak (Achard, Castaigne, Paisseau, Rathery). Rathery kimutatta, hogy az egyik vesét ért káros behatások (ureter- és arteria-lekötés, ignipunctura) a másik vesét is beteggé teszik. Hogy ez így van, mutatja a klinikai tapasztalat is. Igen gyakran láthatjuk ugyanis azt, hogy amíg az egyik vesében daganat vagy gümőkóros megbetegedés fejlődik, a másik vesében gyuladás jelentkezik. Ez a vesegyuladás, ha nem volt nagyfokú, legtöbbször az eredetileg beteg vese elávolítása után vissza szokott fejlődni, meggyógyul. Ezek után kézenfekvő az, hogy ha akármilyen egyoldali vesemegbetegedést kerjelzünk, sietnünk kell a meggyógyításával, mert ezzel a másik, még ép vese megbetegedésének elejét vehetjük. Ha ez a rendelkezésünkre álló belgyógyászati eszközökkel nem sikerül gyorsan, a műtéti beavatkozáshoz kell folyamodnunk. Mielőtt a végzendő műtét és az elérhető eredmények részletezésébe fognék, meg kell emlékeznem a vesebetegségek felosztásáról. A vesemegbetegedéseket azok külső megjelenési módja, oka és kórbonczolástani alapja szerint osztályozhatjuk. Legtökéletesebb az utóbbi beosztás volna, de az a baj, hogy a kórbonczolástani alakoknak megfelelő klinikai képet nem mindig sikerül elkülöníteni. Klinikai szempontból acut és chronikus vesegyuladást különböztetünk meg. A chronikus alaknak két típusát ismerjük, a chronikus Bright-kórt és az idősült vesezsugorodást. E két forma közt az átmenet minden stádiumát megtalálhatjuk. A chronikus vesegyuladás néha nagy vérzéssel, máskor pedig görcsös fájdalmakkal jár. E tünetek szerint nephrosis haemorrhagicát és nephrosis dolorosát is szokás megkülönböztetni. Az előidéző ok szerint megkülönböztetünk infectiosus és toxikus nephrosisokat. Az infectiosus vesegyuladás valamely fertőző betegség (vörheny, kanyaró, typhus, angina stb.) bacteriummérgeinek hatására jelentkezik. A toxikus alakok chemiailag jól definiált mérgek (sublimát, más fémsók, phosphor, kénsav, salétromsav, cantharidin, balzsamos anyagok, ólom stb.), behatására jelentkeznek. Ezek tulajdonképp nem is vesegyuladások. A mérgek kiürülésük közben a vesehámsejtekben degeneratiót, elhalást hoznak létre. A gyuladás itt csak utólagosan, mint reactív gyuladás jelentkezik, de azért gyakorlati szempontból ezek is a vesegyuladás keretébe sorolhatók. A toxikus nephrosisokhoz sorozzák a nephrosis gravidarumot is. Okát a magzatból az anyába jutó mérgekben keresik. Ezt a felfogást igazolja az, hogy a terhesség befejezése után a még aránylag súlyosabb esetek is gyorsan gyógyulnak, de újabb vizsgálatok azt mutatják, hogy a nephrosis gravidarum előidézésében a toxinokon kívül még egyéb tényezők, nevezetesen mechanikai akadályok és vérkeringési zavarok is szerepelnek. E mellett szól az a lelet, hogy a terhességi nephrosisban a hámelemek degenerátiója mellett a vesecsatornácskák is tágultak, s hogy a terhességi albuminuria főleg az először szülők betegsége. A kórbonczolástan különbséget tesz gyuladásos és nem gyuladásos vesemegbetegedések közt. Az utóbbiak közé tartozik a vérpangásos, az amyloid elfajulásos és az arteriosclerosisos vese. Ami a gyuladásos vesemegbetegedéseket illeti, leghelyesebb, ha a régi „parenchymás“ és interstitialis“ elnevezéseket teljesen töröljük. Pontos vizsgálatok után kitűnt ugyanis, hogy a hámelemek gyuladását nyomon követi a kötőszövet hasonló elváltozása. A gyuladás hosszabb fennállása mellett a hámelemek pusztulásával jár, a kötőszövet pedig túlburjánzik és azután zsugorodik. Néhány év óta megpróbálkoztak azzal, hogy a vesemegbetegedések helyét a vesén belül is lokalizálják. Kétségtelen, hogy vannak kórokok, amelyek inkább a glomerulusokra, és mások, amelyek inkább a húgycsatornácskákra hatnak. Romberg iskolája arra törekszik, hogy a vascularis és hámelemeket különválaszsza egymástól. Törekvése biztató ugyan, de a sok tévedés tartózkodásra int. A vese egyes részeinek élettani működése még nincsen tisztázva és így érthető, ha a klinikai tünetekből a fennálló működés-zavar helyére következtetéseket nem vonhatunk. A kórbonczoló a vesék vértartalma, a hámelemek elfajulása és a vesében előforduló vérzések szerint az acut szakban nagy vörös, nagy fehér és nagy tarka vesét különböztet meg. Ha a gyuladás hosszabb ideig áll fenn, akkor előtérbe lép a kötőszövet zsugorodása, amiért a vese megkisebbedik (chronikus zsugorvese), de kifejlődhetik a zsugorvese úgy is, hogy a megbetegedés a hámelemek nagyobb fokú részvétele nélkül elsősorban a kötőszövetet illeti. E kórbonczolástani diagnosisok klinikai képe, a vesegyuladás időtartamának tekintetbe vétele mellett, a vizelet napi mennyiségéből, a vizelet alakelem- és fehérjetartalmából hozzávető biztossággal megállapítható. Külön helyet foglal el a vese genyedéses gyuladása, amelynek két alakját ismerjük. A nephritis apostematosában a gyuladás a vérkeringés útján a vesébe jutó genykeltő bacteriumok hatására jelentkezik. Itt a kéreg- és velőállományban kölesnyi-babnyi s még nagyobb tályogok jelentkeznek, amelyek növekedésük közben a vesemedenczébe betörhetnek. Ezzel ellentétben a vesemedenczegyuladáshoz társuló pyelonephrosis elsősorban a medence szomszédságában levő veserészeket lepi meg, amiért a genyes góczok először a velőállományban jelentkeznek. A vesegyuladás kiterjedése szerint megkülönböztetünk diffus kétoldali, diffus egyoldali és körülírt egy- vagy kétoldali, úgynevezett gócznephrosist. Az orthotikus albuminuriát leszámítva, nincs nephrosisféleség, mely sebészeti beavatkozás tárgya ne lett volna. Míg Harrison a vesefelületen csak felületes metszéseket ejtett, Edebohls a vese tokját lehúzta (decapsulatio). Voltak, akik a decapsulatio mellett a vesét hosszirányban a medencéig terjedőleg átszelték, míg ismét mások gyuladás miatt nephrectomiát is végeztek. A vesefelület scarifikálását ma már nem végezzük. Helyét elfoglalta a sokkal tökéletesebb decapsulálás. A decapsulálás jó hatása a vesebeli nyomás megszüntetésén alapul, ezen ma már senki sem kételkedik. A heveny gyuladásos vese állománya a tok megnyitásakor a vesetok sebzésén keresztül mintegy kibukik. Decapsulatio után a vese állománya puhább lesz, elveszíti kékesvörös színét, élénk piros lesz, jeléül annak, hogy vérrel való ellátása tökéletesebb lett. A decapsulatio még az egészséges vesék vérkeringését is élénkíti. Gawrilow ezt macskavesén úgy bizonyította be, hogy az egyik vesét decapsulálta s mindkét vesén át hasonló nyomás mellett Ringer-Locke-féle folyadékot áramoltatott. A decapsulált vesén az időegységben még egyszer annyi folyadék ömlött át, mint azon, amely tokjában volt. A vese gyuladásos megnagyobbodásának a hámsejtek megduzzadása és a vese kötőszövetének izzadmány-termelése az oka. Hogy a két folyamat közül melyik az elsődleges, sokat vitatott dolog volt. Wessels, Takayasus és mások az erek körüli kötőszövet gyuladásos elváltozását tartják primaer folyamatnak. Szerintük a képződött izzadmány összenyomja az ereket, ami által a hámsejtek táplálkozása szenved s ezért a vesehámsejtekben már megindult elfajulások még inkább előbbre haladnak. Több híve van Weigert nézetének, amely azt mondja, hogy a nephritist okozó ártalom elsősorban a parenchymát támadja meg, de az ártalom hat a kötőszövetre is, amelyben részben primaer, részben reactiv gyuladás indulna meg. Bizonyára adott esetben mindkét felfogás helyes lehet. A kérdés eldöntése alárendelt jelentőségű. A lényeg az, hogy úgy a kötőszövetes izzadmánytermelés, mint a hámsejtek megduzzadása megtalálható s hogy mindkettő akadályozza a vese vérkeringését. A vesesejtek regeneráló képessége Ribbert, Thorel és Strauss vizsgálatai szerint nagyon csekély, mindössze csak pár hámsejtre szorítkozik. A heveny nephritisek sebészi gyógy 171