Orvosi Hetilap, 1916. április (60. évfolyam, 14-18. szám)

1916-04-02 / 14. szám

1916. 14. sz. ORVOSI HETILAP része már tönkrement, jogosan tételezhetjük fel azt, hogy az egyoldali vesegyuladás a vesemegbetegedés kezdeti szakában még gyakoribb. Ezt igazolja az a kísérletileg is bebizonyított feltevés, hogy a vesesejtek pusztulása közben olyan anyagok (nephrolysinek) keletkeznek, a­melyek a másik vesére károsan hatnak (Achard, Castaigne, Paisseau, Rathery). Rathery ki­mutatta, hogy az egyik vesét ért káros behatások (ureter- és arteria-lekötés, ignipunctura) a másik vesét is beteggé teszik. Hogy ez így van, mutatja a klinikai tapasztalat is. Igen gyakran láthatjuk ugyanis azt, hogy a­míg az egyik vesében daganat vagy gümőkóros megbetegedés fejlődik, a másik vesében gyuladás jelentkezik. Ez a vesegyuladás, ha nem volt nagyfokú, legtöbbször az eredetileg beteg vese elávolí­­tása után vissza szokott fejlődni, meggyógyul. Ezek után kézenfekvő az, hogy ha akármilyen egyoldali vesemegbete­gedést kerjelzünk, sietnünk kell a meggyógyításával, mert ezzel a másik, még ép vese megbetegedésének elejét vehet­jük. Ha ez a rendelkezésünkre álló belgyógyászati eszközök­kel nem sikerül gyorsan, a műtéti beavatkozáshoz kell folyamodnunk. Mielőtt a végzendő műtét és az elérhető eredmények részletezésébe fognék, meg kell emlékeznem a vesebetegsé­gek felosztásáról. A vesemegbetegedéseket azok külső megjelenési módja, oka és kórbonczolástani alapja szerint osztályozhatjuk. Leg­tökéletesebb az utóbbi beosztás volna, de az a baj, hogy a kórbonczolástani alakoknak megfelelő klinikai képet nem min­dig sikerül elkülöníteni. Klinikai szempontból acut és chro­nikus vesegyuladást különböztetünk meg. A chronikus alak­nak két típusát ismerjük, a chronikus Bright-kórt és az idősült vesezsugorodást. E két forma közt az átmenet min­den stádiumát megtalálhatjuk. A chronikus vesegyuladás néha nagy vérzéssel, máskor pedig görcsös fájdalmakkal jár. E tünetek szerint nephrosis haemorrhagicát és nephrosis dolorosát is szokás megkülön­böztetni. Az előidéző ok szerint megkülönböztetünk infectiosus é­s toxikus nephrosisokat. Az infectiosus vesegyuladás valamely fertőző betegség (vörheny, kanyaró, typhus, angina stb.) bac­­teriummérgeinek hatására jelentkezik. A toxikus alakok che­­miailag jól definiált mérgek (sublimát, más fémsók, phosphor, kénsav, salétromsav, cantharidin, balzsamos anyagok, ólom stb.), behatására jelentkeznek. Ezek tulajdonképp nem is vesegyuladások. A mérgek kiürülésük közben a vesehámsej­tekben degeneratiót, elhalást hoznak létre. A gyuladás itt csak utólagosan, mint reactív gyuladás jelentkezik, de azért gyakorlati szempontból ezek is a vesegyuladás keretébe so­rolhatók. A toxikus nephrosisokhoz sorozzák a nephrosis gra­­vidarumot is. Okát a magzatból az anyába jutó mérgekben keresik. Ezt a felfogást igazolja az, hogy a terhesség befeje­zése után a még aránylag súlyosabb esetek is gyorsan gyó­gyulnak, de újabb vizsgálatok azt mutatják, hogy a nephrosis gravidarum előidézésében a toxinokon kívül még egyéb té­nyezők, nevezetesen mechanikai akadályok és vérkeringési zavarok is szerepelnek. E mellett szól az a lelet, hogy a ter­hességi nephrosisban a hámelemek degenerátiója mellett a vesecsatornácskák is tágultak, s hogy a terhességi albuminuria főleg az először szülők betegsége. A kórbonczolástan különbséget tesz gyuladásos és nem gyuladásos vesemegbetegedések közt. Az utóbbiak közé tar­tozik a vérpangásos, az amyloid elfajulásos és az arterioscle­­rosisos vese. A­mi a gyuladásos vesemegbetegedéseket illeti, leg­helyesebb, ha a régi „parenchymás“ és interstitialis“ elneve­zéseket teljesen töröljük. Pontos vizsgálatok után kitűnt ugyanis, hogy a hámelemek gyuladását nyomon követi a kötő­szövet hasonló elváltozása. A gyuladás hosszabb fennállása mellett a hámelemek pusztulásával jár, a kötőszövet pedig túl­­burjánzik és azután zsugorodik. Néhány év óta megpróbál­koztak azzal, hogy a vesemegbetegedések helyét a vesén be­lül is lokalizálják. Kétségtelen, hogy vannak kórokok, a­me­lyek inkább a glomerulusokra, és mások, a­melyek inkább a húgycsatornácskákra hatnak. Romberg iskolája arra törekszik, hogy a vascularis és hámelemeket különválaszsza egymástól. Törekvése biztató ugyan, de a sok tévedés tartózkodásra int. A vese egyes részeinek élettani működése még nincsen tisztázva és így érthető, ha a klinikai tünetekből a fennálló működés-zavar helyére következtetéseket nem vonhatunk. A kórbonczoló a vesék vértartalma, a hámelemek elfajulása és a vesében előforduló vérzések szerint az acut szakban nagy vörös, nagy fehér és nagy tarka vesét különböztet meg. Ha a gyuladás hosszabb ideig áll fenn, akkor előtérbe lép a kötő­szövet zsugorodása, a­miért a vese megkisebbedik (chronikus zsugorvese), de kifejlődhetik a zsugorvese úgy is, hogy a megbetegedés a hámelemek nagyobb fokú részvétele nélkül elsősorban a kötőszövetet illeti. E kórbonczolástani diagnosisok klinikai képe, a vese­gyuladás időtartamának tekintetbe vétele mellett, a vizelet napi mennyiségéből, a vizelet alakelem- és fehérjetartalmából hozzávető biztossággal megállapítható. Külön helyet foglal el a vese genyedéses gyuladása, a­melynek két alakját ismerjük. A nephritis apostematosában a gyuladás a vérkeringés útján a vesébe jutó genykeltő bac­­teriumok hatására jelentkezik. Itt a kéreg- és velőállomány­ban kölesnyi-babnyi s még nagyobb tályogok jelentkeznek, a­melyek növekedésük közben a vesemedenczébe betörhetnek. Ezzel ellentétben a vesemedenczegyuladáshoz társuló pyelonephrosis elsősorban a medenc­e szomszédságában levő veserészeket lepi meg, a­miért a genyes góczok először a velőállományban jelentkeznek. A vesegyuladás kiterjedése szerint megkülönböztetünk diffus kétoldali, diffus egyoldali és körülírt egy- vagy két­oldali, úgynevezett gócznephrosist. Az orthotikus albuminuriát leszámítva, nincs nephrosis­­féleség, mely sebészeti beavatkozás tárgya ne lett volna. Míg Harrison a vesefelületen csak felületes metszéseket ejtett, Edebohls a vese tokját lehúzta (decapsulatio). Voltak, a­kik a decapsulatio mellett a vesét hosszirányban a me­­denc­éig terjedőleg átszelték, míg ismét mások gyuladás miatt nephrectomiát is végeztek. A vesefelület scarifikálását ma már nem végezzük. He­lyét elfoglalta a sokkal tökéletesebb decapsulálás. A decap­­sulálás jó hatása a vesebeli nyomás megszüntetésén alapul, ezen ma már senki sem kételkedik. A heveny gyuladásos vese állománya a tok megnyitásakor a vesetok sebzésén keresztül mintegy kibukik. Decapsulatio után a vese állo­mánya puhább lesz, elveszíti kékesvörös színét, élénk piros lesz, jeléül annak, hogy vérrel való ellátása tökéletesebb lett. A decapsulatio még az egészséges vesék vérkeringését is élénkíti. Gawrilow ezt macskavesén úgy bizonyította be, hogy az egyik vesét decapsulálta s mindkét vesén át hasonló nyo­más mellett Ringer-Locke-féle folyadékot áramoltatott. A de­­capsulált vesén az időegységben még egyszer annyi folyadék ömlött át, mint azon, a­mely tokjában volt. A vese gyuladásos megnagyobbodásának a hámsejtek megduzzadása és a vese kötőszövetének izzadmány-termelése az oka. Hogy a két folyamat közül melyik az elsődleges, so­kat vitatott dolog volt. Wessels, Takayasus és mások az erek körüli kötőszövet gyuladásos elváltozását tartják primaer fo­lyamatnak. Szerintük a képződött izzadmány összenyomja az ereket, a­mi által a hámsejtek táplálkozása szenved s ezért a vesehámsejtekben már megindult elfajulások még inkább előbbre haladnak. Több híve van Weigert nézetének, a­mely azt mondja, hogy a nephritist okozó ártalom elsősorban a parenchymát támadja meg, de az ártalom hat a kötőszövetre is, a­melyben részben primaer, részben reactiv gyuladás in­dulna meg. Bizonyára adott esetben mindkét felfogás helyes lehet. A kérdés eldöntése alárendelt jelentőségű. A lényeg az, hogy úgy a kötőszövetes izzadmánytermelés, mint a hámsejtek megduzzadása megtalálható s hogy mindkettő akadályozza a vese vérkeringését. A vesesejtek regeneráló képessége Ribbert, Thorel és Strauss vizsgálatai szerint nagyon csekély, mindössze csak pár hámsejtre szorítkozik. A heveny nephritisek sebészi gyógy­ 171

Next