Orvosi Hetilap, 1918. szeptember (62. évfolyam, 36-39. szám)

1918-09-08 / 36. szám

1918. 36. sz. ORVOSI HETILAP gyuladás exsudatuma felszívódott, maga a kórfolyamat inten­­sitásában csökkent, de nem gyógyult meg. Az természetes, hogy az exsudatumok felszívódásával, a­­ váladékképződés megszűnésével meg van adva a lehetőség a fertőző kór gyor­sabb visszafejlődésére. Nem volt alkalmam meggyőződni róla, de azt hiszem, hogy appendicitis-roham esetén is sokat tud­nánk segíteni ezen therapiai eljárással. A­mennyiben tehát a proteintherapia a localis gyula­­dásokat és azok termékét, az exsudatumot visszafejlesztő ha­tásban nyilvánul, ez a körülmény eléggé megmagyarázza a bevezetésben leírt megfigyelésemet, miszerint typhus­ vaccina injectiója az exsudatum pleuriticum felszívódására vezetett. Hiszen ezen exsudatum is localis gyuladásnak — a mellhártya (serosus hártya) gyuladásának — terméke. E megfigyelésem arra utalt, hogy kísérleteket végezzek exsudatum pleuriticum esetén nemcsak typhus-vaccinákkal, hanem egyéb fajidegen fehérjékkel is, így az eseteket nem válogatva, mindenféle aetiológiájú és alakú exsudatum pleuriticum eseteiben, akár­milyen stádiumban is voltak, sorozatos megfigyelést végeztem és pedig: 1. Typhus védoltóvaccinával, mely tudvalevőleg 500 millió elölt csirát tartalmaz 1 cm3-ben. 2. Nagyobb adagú typhus-vaccinával, mely 12 milliárd csirát tartalmaz 1 cm3-ben (approximatív érték = 10 agarcső 200 cm3 NaCl-oldatban emulgeálva. Használatát Szily Pál ajánlotta). Ezeknek adagolása subcutan történt. 3. Steril fej­-injectióval. Gaze-on átszűrt és frissen sterile­­zett, majd langyosra lehűtött tejből 10 cm 3-t adtam intra­­glutaealisan. 4. Diphtheria­ serum és 5. normal-laserum steril subcutan injectióval. Előrebocsátom azt, hogy akármelyiket ezen felsorolt anyagoknak használtam, a pleuritises exsudatumot a legtöbb esetben felszívódásra tudtam hozni, mint az az alább fel­sorolt néhány kortörténetből kitűnik. A felszívódás — leszá­mítva a teljesen acut eseteket — rövid idő alatt ment végbe, sokszor 6—24—48 óra alatt, egyes esetekben egyetlen egy injectióra, máskor meg ismételten kellett injectiót adni, hogy a felszívódás teljes legyen. De hangoztatnom kell, hogy alkal­mas esetekben már az első injectióra az exsudatum nagyobb része (s/4) máris felszívódott. Az injectiót követő általános jellegű reactio a követ­kezőkben nyilvánult: 1. A typhus-vaccina után, akár a védoltó, akár a nagyobb adagot használtam, rázóhideg, többször csak borzon­gás, majd magas hőemelkedés állott be, ott is, hol az injectio előtt is lázas volt a beteg, majd a láznak néhány órai tar­tama után igen erős izzadás kíséretében hősülyedés követ­kezett sokszor a normális, csak nagyritkán a subnormális testhőmérsékig. Szívgyengeség tünetét egyetlen esetben sem észleltem. A hőreactio általában nagyobb a nagyobb adagú vaccina után és ez után az exsudatum felszívódása is intensívebb volt. A hőesés nem volt maradandó, 12—24 óra múlva a legtöbb esetben, különösen az acut és subacut esetekben, újból felszállt a testhőmérsék. Ha az exsudatum az I. injectióra nem szívódott fel teljesen, a II. vagy III. napon az injectiót megismételtem. Ezután a hőreactio már enyhébb volt, mint az előző után, rázóhideg csak kivételesen vezette be a hőemelkedést, a hőesés pedig sohsem jutott sub­normális fokra. Az exsudatumra gyakorolt hatása pedig ezek­nek is kétségtelenül meg volt állapítható. Az injectio helyén rendszerint kisebb-nagyobb piros enyhe duzzadás jelent meg, mely 2—4 nap alatt múlt el. A beteg erőbeli állapota szerint 05—0­75—10 cms vaccinát fecskendeztem be. 2. A tej intramuscularis injectiója után ritkán rázó­hideggel, gyakrabban csak borzongással, máskor meg anélkül 38—40° közt ingadozó hőemelkedést észleltem, mely több órás tartama után nagy izzadás kíséretében esett, a további viselkedése pedig olyan volt, mint a vaccina után. A hő­ingadozás mérve sohasem volt olyan nagy, mint sok eset­ben a vaccina-injectio után. A tejinjectiót is megismételtem 24—48 óra múlva, hogyha a felszívódás nem volt elég­séges. Egyes esetekben az volt a benyomásom, hogy az exsudatum felszívódása tejinjectio után nem volt oly intensív, mint a vaccina után. Sokszor kellemetlen volt az injectio helyén keletkezett reactio, akármennyire is ügyeltem arra, hogy beszúrás helyét úgy válasszam meg, hogy a nervus ischiadicust ne érjem: 2—4 napig tartó fájdalmas infiltratiót okozott, a­melyet a beteg nem tűrt el szívesen. Ez az infiltratio azonban nyom nélkül tűnt el. 3. A diphtheria- vagy normal-laserum-injectiót a kulcs­alatti árokba adtam 5—10 cm3-nyi mennyiségben. Rázóhideg vagy hőemelkedés ezt nem követte, néhány óra múlva azon­ban kisebb-nagyobb hőesést észleltem acut és subacut ese­tekben. 24 óra múlva az injectio után az exsudatumnak jelentékeny felszívódását lehetett észlelni. A teljes felszívódás elérésére ezt is meg kellett ismételni 2—3­ naponként. A beszúrás helyén alig okozott reactiv elváltozást, ritka eset­ben enyhe, fájdalommentes pirt. (Folytatása következik.) A „Csonttörések és ízületlövések különleges osztályáéból (Spe­zialabteilung für Knochenbrüche und Gelenkschüsse). Vezető­orvos: Böhler L. dr., tart. ezredorvos. A lábszártörés kezeléséről. Irta: Monszpart László dr. tart főorvos. Az egyszerű, nem komplikált lábszártörések kezelése különféle lehet. Kiváló hívei vannak a nyújtó- és gipsz­kötésnek egyaránt. Mind a két módszerrel egyformán jó eredményt lehet elérni. Másképpen áll a dolog a nyílt és súlyosan fertőzött lábszártörésekkel. Itt valamely húzókötésnek az alkalmazása a sebviszonyok miatt igen gyakran lehetetlen; ugyancsak a kiter­jedt és erősen gengedő sebek akadályozzák meg az ablakos gipszkötés feltevését is. Vannak azután esetek, a­hol a seb­viszonyok megengednék a húzó-, illetve gipszkötés alkalma­zását és mégis szabadon kell hagynunk a lábszárat, hogy ellenőrizhessük a súlyosan fertőzött seb környékét és ideje­korán meggátolhassuk a fertőzés tovaterjedését. Talán e nehézségekben kell annak az okát keresnünk, hogy a gipsz- és húzókötés aránylag kis szerepet játszik a lábszártörés kezelésében, ellenben annál szélesebb körben terjedt el a sínkezelés. Csaknem minden kórháznak meg­van a maga fából vagy drótból készült lábszár-sínje, a­mit min­den kötésváltáskor el kell távolítani, hogy az orvos kényel­mesen hozzáférjen a sebhez. A sín eltávolítása gyakorlatlan személyzet mellett nagyon fájdalmas, de még begyakorolt segédek mellett is annyira megzavarhatja a seb nyugalmát, hogy a sebesültek lázzal és rázóhideggel reagálnak. Alig nyugszik meg a seb, máris megint váltani kell a sebvála­déktól átivódott kötést és megint jön a fájdalom, a láz, a rázóhideg. Minél magasabb a hőmérséklet, annál inkább kutat az orvos az­ok után, ez megint csak megtekintés, illetve kötésváltás útján történik. Minthogy a gyakori kötözés és megtekintés ellenére a láz továbbra is fennáll, műtétre kerül a sebesült és előbb a befertőzött csontszilánkok lesznek eltávolítva, ha pedig ez sem segít, akkor mint életmentő műtét előkerül a csonkolás. A sínkezelés tehát nem adja meg a lábszártörés keze­lésekor kívánt nyugalmat. A kötésváltás alkalmával nyugalmi helyzetükből elmozdított éles csontszilánkok megsértik a ter­mészetállította védelmi zónát, vérzéseket okoznak, a nyirok- és véráramba préselt bacteriumok pedig kárt idéznek elő. Feladatunk tehát a súlyosan sebesült lábszárat olyan nyugalmi helyzetbe hozni, melyet a kezelés egész tartama alatt nem kell megváltoztatni. E czélból a lábszárat Braun-szánkóra (Münch. Med. Wochenschr., 1916, 39. sz.) helyezzük és ezzel elérjük, hogy a 40°-ra behajlított térd mellett a lábszár hajlító- és feszítő­izmai egyensúlyban vannak, egyik csoport sincsen a másik rovására összehúzódva vagy meghosszabbodva. De a Braun­­szánkó a mellett, hogy megoldja a lábszár izomegyensúlyt 473

Next