Orvosi Hetilap, 1919. június (63. évfolyam, 22-26. szám)
1919-06-01 / 22. szám
238 ORVOSI HETILAP 1919. 22. sz mondhatjuk, hogy az epidemiás csuklás az epidemiás influenza tisztán toxinos alakjának aequivalense. Ez a következtetés fölépült a megadott tényezőkből: influenza egyrészt, csuklás másrészt, egyidőben. Aetiologiai, causalis gondolkodás „kórokok“ után kutat, conditionális gondolkodás az egyidejű megjelenést észrevéve, az összefüggés magyarázatára törekszik, vagyis feltételek (Bedingungen) után kutat, melyek között az egyik individuumban az influenza tisztán toxinos alakja lázas tünetektől kísért általános megbetegedésben, a másik individuumban a „csuklás“ kórképében nyilvánul meg. A causalis gondolkodás nem oldhatja meg a problémát; a conditionalis megoldhatja — természetes, hogy még nem oldotta meg —, mert figyelemmel van az individuumra. Ez áll a probléma középpontjában. A conditionismus apostolainak száma növekedőben van. Tudományunkban újabban Römer, Lubarsch stb. hirdetik a szükségességét. Hogy miért nyilvánul meg az influenza tisztán toxinos alakja egyes individuumokban csuklás képében, a jövő kutatásai majd kiderítik. De ez a kutatás nem elégedhetik meg a kórokok kiderítésével, hanem elsősorban is figyelemmel lesz az individuumra. Amikor megállapítjuk, vagy megállapíthatni véljük, hogy az epidemiás csuklás az epidemiás influenza toxinos alakjának aequivalense, nagyon is jól tudom, hogy a csuklás pathogenesisének a problémája ezzel még nincsen megoldva. De igenis közelebbről van megvilágítva, vagyis egy lépéssel előbbre jutottunk a probléma megoldása felé. A természettudományokban, tehát az orvosi tudományban is, az analógiák bizonyító erejét nem szabad túlbecsülnünk, de viszont lebecsülni sem szabad. Amikor odaállítjuk azt a következtetést, hogy a csuklás és az influenza tisztán toxinos alakja az individuum, avagy az individuum ad hoc állapota szerint aequivalens jelenség, tételünk helyességét bizonyítandók, kutatunk analógiák után, hogy a nóvumot plausibilisebb színben tüntessük föl. Nem ok nélkül figyelmeztettem saját esetemben a kórkép ataxiás, illetve choreaszerű színezetére. Rögtön kell, hogy eszünkbe jusson a chorea és a polyarthritis közötti nexus. A chorea minor a polyarthritisnek aequivalense, amit a klinikai megfigyelés nap-nap után bizonyít. Chorea minor csakúgy szövődhetik endocarditissel, mint akár a genyedéses angina faucium, avagy a polyarthritis. Hogy ez az utóbbi betegség, tekintetbe véve, hogy igen gyakran genyedéses torokangina előzi meg, enyhe pyaemiának volna minősíthető, nem tartom valószínűnek. A polyarthritis mindenek szerint toxinaemián alapul. Annak idején, amikor leírtam azokat a rendkívül súlyos lefolyású arthritiseket, melyek vörheny után, de mindig vesegyuladással kapcsolatosan fejlődtek s mely arthritisek kifejlődése úgy tűnt föl, mintha a fenyegető uraemia veszélyét hárították volna el, több ízben is punctiót végeztünk térdizületi affectio eseteiben. A nyert izzadmány teljesen víztiszta volt és sterilnek bizonyult; mikroskopos vizsgálata is teljesen negatív eredményt adott. Utólag nagyon sajnálom, hogy a folyadék beható chemiai megvizsgálása elmaradt. Azóta nem találkoztam többé ezekkel a sajátságos izületi megbetegedésekkel, melyek mindenkor igen magas és hosszantartó lázzal folytak le, de mindenkor teljesen gyógyultak. A polyarthritis pathogenesise felderítése érdekében szükségesnek tartanám az izzadmány chemiai megvizsgálását. Nem tartom kizártnak, hogy ez az út elvezethet a probléma megoldása felé. Hogy a csuklás és a chorea minor analóg megbetegedés, erősítést nyer abban a valóságban is, hogy a csukláshoz is az összidegrendszer megbetegedése társulhat, ataxiás avagy choreaszerű színezettel. Nagy beteganyag felett rendelkező paediaterek tapasztalhatják, hogy a chorea minor (nem gondolva természetesen utánzó, hysteriás alakjára) és az endocarditis egyidőben halmozottan jelentkezik, ami nem lehet véletlen dolga. Soraimmal ezért értem, ha sikerült plausibilissé tennem, hogy az epidemiás csuklás az influenza tisztán toxinos alakjának egy sajátságos megnyilvánulása, mondjuk aequivalense, mint ahogy a chorea is rheumus aequivalens. Közlemény a XVI. sz. helyőrségi kórházból. Diabetes insipidust és dystrophia adiposo-genitalist okozó agyalapi gümőkór. Irta: Fodor Imre dr. főorvos és Jankovich László dr., egyetemi tanársegéd. Akromegaliának és polgáriának társulása elég gyakori, sőt dystrophia adiposo-genitalisnak és polyuriának, illetve polydipsiának együttes előfordulása is ismeretes. Ez utóbbi esetben a diabetes insipidus többnyire a betegség kezdeti szakában a legkifejezettebb és a betegség előrehaladásával veszít intenzitásából. E jelenség okát többféleképpen magyarázzák. E. Frank szerint az eddigi megfigyelések összefoglalása csak arra jogosít fel bennünket, hogy a diabetes insipidus okát a hypophysis hyperfunctiójában keressük. Támaszkodik felfogásában ama megfigyelésekre, amelyekben szerinte jogosan vehető fel a szervnek izgalmi állapota, így elsősorban bizonyítónak ismeri el azt az esetet, amelyben a behatolt puskagolyó a sella turcicában ülve, diabetes insipidust és dystrophia adiposo-genitalist okozott. E. A. Schaefer állatkísérletei alapján (a kipraeparált hypophysis izgatása útján polyáriát idézvén elő) arra a következtetésre jut, hogy az intermediaer lebeny izgalmának megfelelő secretum-túlproductio okozná a diabetest. E felfogás szerint a kórkép ha dystrophia adiposogenitalisszal párosul, amely pedig a hypophysisműködés kiesése gyanánt fogható fel, úgy magyarázandó, hogy a roncsoló elváltozások, amelyek többnyire a környezetből indulnak ki (itt legelsősorban az intracranialis tumorokra, basalis syphilisre stb.-re gondolunk), kezdetben a hypophysis környezetében növekedvén, akár a keringési viszonyok megváltoztatásával, akár direct mechanikai úton, a szervnek izgalmi állapotát és ezzel a hypersecretio létrejöttét eredményezik. Ha már most a kórfolyamat előrehalad és a hypophysis szöveti elemeinek pusztulására vezet, ez a diabetes insipidus csökkenését, illetve megszűnését, a dystrophiás kórképnek esetleges létrejöttét vagy előtérbe jutását eredményezi. Újabban a kórbonczolástani leletek összeállítása és revideálása arra a felfogásra vezetett, hogy a diabetes insipidus a neuro-hypophysis tönkremenésének vagy legalább is csökkent működésének a következménye. Az ilyen esetekben a betegség tendentiájával igen jól összeegyeztethető a dystrophia adiposo-genitalis jelentkezése, amely a hypophysis csökkent működésére vallana. A dystrophia adiposo-genitalis létrejöttének mechanismusát elég egységesen magyarázzák; itt ugyanis a hypophysisnek vagy környezetének olyan irányú elváltozásaival van dolgunk, amelyek a hypophysis functiójára gátlólag hatnak ; kórokként ilyenkor nem a hypophysisnek adenomaszerű daganatai szerepelnek, amelyek mellett a szerv hyper-, illetve dysfunctiója jön létre, hanem idegen eredetű, legkülönbözőbb jelentőségű daganatok vagy a szervnek direct mechanikai roncsolása. A lényeg: a hypofunctio; a kiváltó ok : a rossz vérkeringési viszonyok vagy a szerv anatómiai pusztulása. Esetünkben a kórképet daganatszerű gümős gócz okozta, míg a tiszta mechanikai roncsolásra példa Madelung ismeretes esete, amelyben a sella turcicában megakadt puskagolyó roncsolása okozta a kórképet. A roncsolást, illetve gátlást okozó elváltozások összeállításában a bonczolt és feldolgozott eddigi 34 eset közül csak 11 esetben nem volt a hypophysis a folyamatba belevonva, ez esetek közül 7 esetben suprahypophysaer elváltozások, daganatok, amelyek az infundibulumból, az agykamrákból, a hypophysisjárat - maradványból indultak ki, vagy dura endotheliomák, szóval parahypophysaer daganatok szerepeltek kiváltó ok gyanánt. Ezek a daganatok valószínűleg helyzetük folytán hatottak gátlólag a hypophysis functiójára. Pick szerint jellegzetes növekedést mutatnak, tudniillik kis részükkel a sella turcicába nyomulnak, nagyobb, tömegesebb részükkel pedig intracranialisan helyezkednek el és így felvehető, hogy a nyomás, illetve rossz vérellátás folytán hatnak gátlólag a szerv működésére. 23 esetben az újképződés magát a hypophysist is megtámadta és roncsolta. A kóroknak e roncsoló voltából és az anatómiai