Orvosi Hetilap, 1923. április (67. évfolyam, 12-16. szám)

1923-04-22 / 15. szám

178 ORVOSI HETILAP 1923. 15. sz. A német belorvostársaság XXXV. kongresszusának üléseiről. (Wien 1923 ápr. 9—12-ig.) A német belorvostársaság XXXV. kongresszusát 1923 április hó 9-től 12-ig tartotta Wienben. A kongresszus elnöke, Wenckebach tanár, bécsi munkatársaival együtt nagy gonddal készítette elő az üléseket és sikerült neki az állam, a város és az összes hatóságok, valamint a wieni lakosságnak érdeklődé­sét fölkelteni és hathatós támogatását megnyerni. Csak így volt lehetséges, hogy a kongresszusra érkező orvosok olcsó szállást, mérsékelt árú ellátást kaphassanak és hogy az üléseket a csá­szári palota dísztermében tarthatták meg, az operában rendkívül mérsékelt helyárakkal Strauss Richard „Ariadne auf Naxos“ című gyönyörű művét hallgathatták és hogy a városházának hatalmas gótikus termében olcsó és kitűnő lakomázás közben kedves bécsi zenét, Grünfeld Alfréd zongorázását, Hansi Niese tréfáit élvezhették. A kongresszuson igen nagy számmal vettek részt német­­országi orvosok, de sokan jöttek össze ez alkalomból a volt osztrák-magyar monarchia minden részéből (persze csak néme­tek és magyarok) és így a kongresszus résztvevőinek száma rendkívül nagy volt. A kongresszust Wenckebach nyitotta meg a művészet és az orvostudomány rokonságáról szóló előadáséval, mely egész terjedelmében a „Wiener klinische Wochenschrift“ ez alkalom­mal kiadott ünnepi számában jelent meg. Szép és szellemes fejtegetésének lényege az volt, hogy az, aki valóban orvos, való­sággal művész is, mert nem fölhalmozott tudása, hanem egyéni­sége, természetadta tehetsége és kedélye teszik valóban orvossá és éppen ezen tulajdonságaiban áll oly közel és válik oly köny­­nyen barátjává is a művészeknek. Az orvosnak is szüksége van nagy kézügyességre, érzékszerveinek gyakorlottságára; ez teszi őt művészetének kifejtésére képessé és azt, amit elődeitől tanult, reprodukáló művészi képességével tudja csak alkalmazni a betegségek felismerésében és gyógyításában; de valóban mű­vésszé avatja az orvost teremtő és alkotó munkája, mellyel újat talál, mellyel kifejezésre juttat még addig el nem gondoltat, mellyel a holt anyagot életre hívja ; ehhez fantázia, megfigyelő­képesség, nagy elmélyedés, az intensív gondolkodás isteni ado­mánya kell. Nekünk a művészeken kell megtanulnunk azt, hogy miként neveljük az orvost. A művésznevelők csodálattal tapasz­talhatják azt, hogy a gyermek tulajdonképen a művészi képes­séget magával hozza a­­világra és Goethe szavaival élve, oly értelmes, oly derűs és olyan ügyes, hogy az ember csak azt kívánná, hogy tovább ne képeztessék ; mert hogyha a gyerme­kek oly módon fejlődnének tovább, mint ahogy gyermekkorukban mutatkoznak, akkor minden ember „génné“ volna. A tudatos tudás a látottról látott tiszta képet elhomályosítja és így a tudás az alkotóképesség ellensége. Az ifjúság nevelőinek tehát nem­csak arról kell gondoskodni, hogy minden módon minél több ismeretet préseljenek bele az ifjú agyvelőbe, hanem arról is, hogy megvédelmezze és fejlessze az ifjúnak minden természet­adta adományát. Gondoskodjunk arról, hogy az ifjúból a maga természetes hajlamainak szabad kifejlődése útján önállóan gon­dolkozó orvos fejlődhessék. Beszédében végül üdvözli a birodalmi német orvosokat, kiket arra kér, hogy midőn magukkal hozzák derekas, erős németségüket, vigyenek el cserébe egy szikrát a bécsiek művészi könnyűségéből. A kongresszus első napjának főtémája a járványos agy­­velőgyulladás volt. Referensei : e járvány első felismerője, a wieni elme- és idegklinika assistense, Economo tanár és Nonne, hamburgi tanár voltak. Economo azt fejtegette, hogy a járványos agyvelőgyulladás gyors elterjedésével szomorú hírességre tett szert és sokféle és sajátos tüneteivel az orvostudomány számára rendkívül érdekessé vált. Kétségtelen, hogy régebben is volt már hasonló epidémiás megbetegedés és ilyennek kell mindenek szerint tartanunk a tübingai ólomkórosságot (1872) és az észak­olaszországi „nonát“ (1890). A bécsi járvány 1916—17-ben jelent­kezett anélkül, hogy ugyanabban az időben az influenzás meg­betegedés különösebb mértékben elszaporodott volna. A járvány 1918—19-ben terjedt el Európában, amidőn az influenza is, és így legtöbben e két betegséget a kórok szempontjából azonosí­tották. Ez azonban nem jogosult mindaddig, míg az agyvelő­gyulladás kórokozójának kérdése nem tisztázódik. Az eddigi vizsgálatokból csak annyit tudunk bizonyossággal, hogy a kórokozó úgynevezett filtrálható vírus. Igen különös az, hogy az állakísérletben hasonló betegséget lehet előidézni a járványos agyvelőgyulladásban elhalt egyének agyvelejével, mint az ajak­­sömörből vett váladékkal, ha azt a nyúl szaruhártyájába oltják, sőt bakterológiai vizsgálatok azt is kimutatták, hogy ugyanez a vírus egészséges emberek szájában is előfordul, valamint olyan egyének nyélában is, akik agyvelőgyulladásos betegek környezetében tartózkodtak. Economo az eseteknek csak mint­egy 4%-ában állapíthatta meg a baj contagiumos keletkezését. Mégis a bakteriológiai vizsgálatok eredményére való tekintettel szükséges, hogy a betegekkel érintkezők szájukat gondosan ápolják és hogy a vánkoshuzatokat, zsebkendőket, melyeket a beteg használ, fertőzötteknek tekintsük. A tünetek szerint a betegség három típusát különbözteti meg: 1. azt, amelyben az álomkórosság a főtünet és amely mérsékelt lázzal jár, melyben a szemizombénulés gyakori; 2. azt, amelyben álmatlanság, izgalmi tünetek, gyakran heves fájdalom után legtöbbször a vitustánchoz hasonló mozgások jelentkeznek ; 3. a lappangva fejlődő idősült betegségi típust, mely az egész test izomzatának merevségével jár. A kórjóslés tekintetében mindig óvatosan kell nyilatkozni, mert a járványos időben a halálozási százalék 15—40°/o is lehet; a betegség hevenyés le­folyás után legtöbbször idősült előrehaladó betegség formáját ölti. A betegség kedvenc lokalizációja a középponti idegrend­szer szürkeállománya, melyben elszórtan egészen apró, csak górcső alatt látható gócokban okoz elváltozást, de különösen a középső és a közti agyban látjuk ezt, és éppen ezért rendesen az agy ezen részeiben támad működési zavar. A szemizmok a középső agyból idegeztetnek be és sok támpontunk van arra, hogy az izomzat akaratunktól független tónusos beidegzését, valamint az alvást a középső és a közti agyvelő szabályozzák. A betegséggel rendesen megváltozik a betegek psychéje is; különösen feltűnő a környező világgal szemben való apathiájuk és az akarat impulzusának hiánya ; néha meg éppen ellenkező­leg az akarat értelmetlen túltengése, anélkül azonban, hogy a betegek intelligenciája csökkent volna. Az elmeorvos számára újdonság az, hogy ilyen psychés zavarok a középső és közti agy anatómiai megbetegedése következtében támadhatnak, és ez a megállapítás a psychosisok kutatása szempontjából nagy­­jelentőségű. Az agyvelőgyulladás másik referense, Nonne tanár (Ham­burg), rámutatott arra, hogy csak igen kevés beteg gyógyul meg, hogy a betegség acut és idősült stádiuma között néha igen hosszú, teljesen normális időszak is lehetséges és ezért a pon­tos kórjóslás tulajdonképen lehetetlen. A kóros állapot fejlődé­sét illetőleg, hasonlóan a metaliteses betegségek keletkezéséhez, toxinhatásnak is tulajdoníthatnánk jelentőséget. Fontos kérdés, hogy a máj működés­zavara primár vagy secundar természetű-e, mert el lehetne gondolni, hogy itt elsősorban egy a máj műkö­dését szabályozó agyvelői központ sajátos megbetegedéséről van szó. Az idősült megbetegedések csoportja ismét három csoportba osztható: 1. amelyben a psychés tünetek a legkifejezettebbek ; 2. amelyben legkifejezettebben a mozgató rendszer károsodott; 3. amelyben az általános anyagforgalom zavart. Gyakran az egyetlen tünet az egyéniség megváltozása az intelligencia zavara nélkül. Kétségtelen, hogy az agyvelőgyulladás tanulmányozása az idegrendszerre vonatkozó ismereteinket értékes adatokkal gazdagította. A vitában részt vettek: Stieffler (Linz), aki oly esetekről számol be, melyekben a családi kontaktfertőzés kétségtelen volt; a lappangás ideje 12—14 napra tehető. Jaksch (Prag) a következőkre hívta fel a figyelmet: élesen meg kell különböz­tetni a heveny és idősült betegségeket. A­­májműködés zavara még kétségtelen megállapítást nem nyert. Gyógyítási eredménye még nincsen. Rámutat a betegség szociális jelentőségére és fontos­nak tartja, hogy gyűjteményes kutatás rendszeresítessék. Billighei­­mer (Frankfurt a.M.) a kénesőbedörzsöléstől látott jó eredményt úgy hevenyés, mint idősült esetben. Stern (Göttingen) a reconvalescens vérsavóját találta hatásosnak, de 203 beteg közül 140 gyógyítha­tatlan maradt. Benedict (Budapest) az intravénás calciuminjec­­tiókat ajánlja. Frank (Breslau) ezzel kapcsolatban rámutat arra, hogy a „decerebrated rigidity“ peripheriásan is befolyásol­ható pl. egy végtagon a verőérbe adott scopolamin-befecsken­­dezéssel. Herschmann (Wien): A malária-oltás 32 idősült beteg állapotán csak öt esetben javított, de ez a javulás nem volt összehasonlítható azon kedvező eredményekkel, melyeket Wagner- Jauregg klinikáján paralysises és sclerosis multiplexes betegeken észleltek. Schmidt (Prag) felemlíti, hogy a kenőcsösarc féloldali is lehet; többször észlelt aorta­fájást is. Ő az influenza és az encephalitis kórokozóját egységesnek tekinti és a különbséget csak abban látja, hogy az embereknek A typusa a lélegzőtrak­tusával reagál a vírus hatáséra, B typusa pedig inkább a közép­ponti idegrendszerével. A betegség gyógyítási eredményei semmi­sek és óva int, nehogy különböző anyagok befecskendezésével góc-reactiókat idézzünk elő. Láger (Wien) a histológiához szól hozzá. Lauda (Wien) Levaditi nyomon végzett vizsgálatairól számol be. Doerr (Basel) hangoztatja, hogy a nyúlkísérlet alap­ján el van döntve, hogy az encephalitises betegek gerincfolya­déka és agyállománya ugyanazt a vírust tartalmazza, mint a herpes labialis. A svéd kutatók (Kling) vírusa a nyúlba oltva granulomatosist okoz és parasitokat tartalmaz és ezért nem tartja azonosnak az agyvelőgyulladás vírusával. Végül Wagner- Jauregg kijelenti, hogy jóllehet az Economo által leírt esetek az ő klinikáján feküdtek, a betegség felismerése kizárólag Economo

Next