Orvosi Hetilap, 1930. december (74. évfolyam, 48-52. szám)

1930-12-06 / 48. szám

1232 ORVOSI HETILAP 1930. 48. sz. lipase mennyiségének változása más irányban a szaporodás lehet. Caro szerint kövér egyének serumlipaseja emelkedett. Bizonyos váladékretentióval járó pancreasmegbetegedések alatt a pancreaslipasenak a vérbe való átlépése következik be. Róna és munkatársainak vizsgálatai szerint a vérsavóban az egyes szervek lipaseja kimutatható azon az alapon, hogy a különböző szervlipasek mérgekkel szemben különböző érzékenységet tanúsítanak. Horváth és Chang vizsgálatai szerint sojalipase felszívódása a bélből a serumlipase emelkedéséhez vezet. A serumlipase szintje és a tápláltsági fok között a felsorolt adatok szerint jellemző összefüggés van. A fermenthatásról való felfogásunk szerint ugyanaz a fermem a zsírok bontásánál és felépítésénél egyaránt szerepel. Úgy látszik, hogy a lipase fontos szerepet játszik abban, hogy a depótkban zsír halmozódjék fel. Ezzel kapcsolatban vetődött fel az a gondolat, hogy a vérsavó lipaseszintjét nem lehetne-e valamely lipasenak parenteralis bevitelével befolyásolni. Ennek a therapiában való alkalmazására Cappelli és Corbalan Trumbull gondoltak, midőn tuberculoticusok serumának lipaseszintjét emelni igyekeztek. A therapiai alkalmazásnak tere volna ezenkívül nagyfokú lesoványodással, cachexiával járó állapotoknál, ahol a serumlipase eltűnt, vagy erősen megkeveslekedett. Kísérleteinket házinyulakon végeztük, annak eldöntésére hogy a lipase egyszeri parenteralis adagjai vagy annak huzamosabb adagolása hogy befolyásolja a vérsavó lipaseszintjét. Willstätter eljárása szerint oly vizes pancreaslipase oldatot állítottunk elő, amelynek cml-ében 0.4—0.5 lipase-egység foglaltatott. A kísérleti állatok savójának lipolyticus hatását szalagmometriás eljárással határoztuk meg lipaseadagolás előtt és után. 6, átlag 1500 gr súlyú nyúlon tanulmányoztuk egyszeri lipaseadag hatását úgy, hogy 10 cm3, mintegy 4—5 lipase egységet tartalmazó lipaseoldatot fecskendeztünk a fülvénába. Az injectiót az állatok jól tűrték. Az egyszeri injectio után a serumlipase tartalma hirtelen emelkedik, majd kb. 1 óra múlva visszatér a normális értékre. Ezután megkíséreltük hosszabb ideig naponta ugyanilyen fermentoldatokat befecskendezni. Öt nyúlnak 20—25 hasonló lipaseinjectiót adtunk egymásután következő napokon egy-egy injectiót adva. Az injectiók után a házinyulak serumának lipaseszintje nem volt magasabb, mint a kezelés előtt. A sorozatos lipasefecskendezésel kapcsolatban azt a megfigyelést tettük, hogy ilyenkor az injectiók a serum lipase-szintjét sokkal kevésbbé befolyásolják, mint az első, egyszeri injectio. Ez azt jelenti, hogy ha az első injectio hatására a serum lipaseszintjének emelkedését egy görbe fejezi ki, amelyre az injectio után hirtelen meredek emelkedés, majd kb. egy óra múlva a normálisra való visszatérés jellemző, úgy sorozatos injectiók hatására a serumlipase szintjének emelkedését mindinkább ellapuló és mind rövidebb időre szorakozó görbe fejezi ki. Kísérleteink szerint sertéspancreas lipaseval huzamosabb ideig kezelt állatok vérsavójában sertéspancreas lipasera in vitro fajlagosan gátló hatást kifejtő antilipase keletkezik. Bertarelli növényi lipaseval termelt antilipaset. Ugyanily anyagok keletkezését észlelte Schütze. Broeckmeyer emberi pancreas lipolyticus hatását gátló anyagokat észlelt vérsavóban. Huzamosabb lipasebefecskendezések alatt házinyulaink teljesen normálisan viselkedtek, súlyuk állandó maradt, de több esetben emelkedett. Hosszabb ideig kezelt állatoknak a rendszeres kezelés befejezése után 14 napra ismét adagoltunk a lipasekészítményünkből és ezek az injectiót minden káros utóhatás, anaphylaixás tünetek nélkül tűrték. (Részletes beszámoló a Magyar Orvosi Archívumban. A budapesti kir. magy. Pázmány Péter Tudományegyetem I. sz. belklinikájának (igazgató: Herzog Ferenc dr., egyet, nyilv. r. tanár) közleménye. A cantharidin-hólyag nagyságáról és sejtjeiről különböző betegségekben, tekintettel konstitúciós eltérésekre, írták: Buday László dr. és Feledi Kálmán dr. A kőrisbogár-tapasz hatására a bőrön létrejövő hólyaggal sokféle szempontból foglalkoztak. Még Garrod köszvényeseknél húgysavat mutatott ki benne. Engell (1905) a hólyagnedv fehérjetartalmát vizsgálta az akkor új refraktométerrel és úgy találta, hogy a hólyagban levő folyadék exsudatum, melynek fehérjetartalma a vérsavóétól függ, de azt soha el nem éri. Azonban a vérsavó és cantharidin-hólyag fehérjetartalma között nem áll fönn szigorú arány és épen ezen az alapon használták fel ugyan ezt a methodikát Engel és Országa (1909) a capillarispermeabilitas vizsgálatára. Gaensslen (1922) az oedemakészség, illetőleg oedematorpiditás vizsgálatára ajánlja ezt a módszert. Kérdés azonban, hogy helyes-e oedemáról beszélni ott, ahol gyulladásos folyadék keletkezéséről van szó. Ő alkotja meg a „hólyagidő“ (Blasenzeit) fogalmát, amely alatt azt az időt érti, ameddig a tapasznak a bőrön kell maradnia, hogy hólyag képződjék. Rövidült hólyagidőt talál vasó neurosisokban (urticaria, Quincke-féle oedema, Raynaudkór, stb.), vérzéses diathesisekben, Basedow-kórban, gravidáknál, míg meghosszabbodott hólyagidőt myxoedemában, diabetes egyes eseteiben stb. Hasonló irányban dolgozott tovább Petersenzeis munkatársaival (1926, 1927). Buschke és Zimmermann (1913) a Wassermannreactiót vizsgálták a hólyagtartalomban és azt tapasztalták, hogy az nagyjában egyezik a vérsavólelettel. Gyakorlati jelentősége van ennek olyan esetben, ahol a vérvétel nehézségbe ütközik. Thomas és Arnold (1922) typhus négy esetében a hólyagnedv agglutinatiós Literét, azonosnak találták a vérével. Bár mindezekből a vizsgálatokból a hólyagnedvnek a vérrel való rokonsága és egyben exsudatum jellege nyilvánvalónak látszott, sajátságos tévedés volt Thomas és Arnold, és egyidejűleg Gaensslen részéről mikor a hólyagnedvet, mint „csak kevéssé megváltozott szövetnedvet“ fogták fel és ajánlották vegyi vizsgálatok céljaira is. Urbach 77 legutóbbi analysiseiből (1929) nyilvánvaló, hogy a hólyagnedv konyhasó, cukor, maradék nitrogén, stb. tartalma nagyjában a vérével egyezik és úgyszólván semmi felvilágosítást nem ad a szövetek állapotáról. A cantharidin-hólyag sejtjeivel E. Neumann77 (1878), Tommasini7'1 (1904) és egyéb szerzőktől eltekintve legrészletesebben Kauffmann7'7 foglalkozott (1926), aki főleg fertőző betegségekkel kapcsolatban vizsgálta a sejtek összetételét és ott törvényszerű változásokat vett észre. Általában az infectio kezdetére és a lázas állapotra a neutrophil sejtek túlsúlya volt jellemző; a gyógyulással és reconvalescentiával egyidejűleg a basophil elemek (monocyták, lymphocyták) szaporodtak meg. Míg a hólyagnedv vegyi és biológiai szempontból erős hasonlóságot mutat a vérhez, Kaufmann nagy anyagon tapasztalta, hogy a sejtek összetétele egyáltalában nem felel meg a vérképnek. Ezt mi is sokszorosan megfigyelhettük, így pl. egy lymphás leukaemiában a sejtek 99%-a volt lymphoid elem a vérben, míg a hólyagban csak a sejtek 1%-a, a többi neutrophil sejt és kisebb mennyiségben monocyta. Ugyancsak Kauffmann megállapítása szerint nincsenek egyes betegségekre jellemző sejtképek.