Orvosi Hetilap, 1931. április (75. évfolyam, 14-17. szám)

1931-04-04 / 14. szám

332 ORVOSI HETILAP 1931. 14. sz. sen meggyógyult és utána néhány, 2—4—6 hét múlva vé­geztetjük el a műtétet. Ez a szabály, hogy ha csak lehet, a belső baj meggyógyulása után operáltassunk csak, vo­natkozik, és ezt mindjárt e helyen jegyzem meg, azon esetekre is, amidőn a hevenyés baj tünetet alig okozó idősült mandulagyuladás folytán keletkezett, persze az olyan esetekben a belső baj gyógyulásra kevésbé hajla­mos- Recidiváló hevenyés mandulagyulladás után kelet­kezett belső baj miatt megállapított indicátió esetén a mandula akut gyuladásos stádiumában tonsillectomiát vé­geztetni semmiképen nem szabad, ha csak lehet várjunk a műtéttel addig, amíg a hevenyés mandulagyuladás tü­neteinek lezajlása után 3—6 hét el nem múlt, hacsak a mandulagyuladásának kisebb-nagyobb kiújulása oly sű­rűn nem következik be egymásután, hogy ezen időt meg­várni nem lehet. Az előbb említett időpont megvárása azért olyan fontos, mert sok szerző állítja azt, hogy ki­vált akkor sok a lobos szövődmény a mandula kihámo­­zása után, ha a műtétet akkor végzik el, amikor a man­dulán a hevenyés, lobbos elváltozás tünetei még nem fej­lődtek vissza teljesen­ A következő kérdés már most az, hogy mit csinál­junk akkor, ha a hevenyés mandulagyuladás következté­ben keletkezett belső baj (vesebaj, ízületi gyuladás, szív­­belhártyagyuladás, stb.), megfelelő kezelés ellenére hetek alatt sem gyógyul meg. Ha a mandulán elváltozás kimu­tatható, végeztessük el a tonsillectomiát. Nagyon is jogos az a gyanú, hogy azért nem gyógyul meg a belső baj, mert a mandulában lévő focális gócnak szerepe van az infectió fenntartásában. De ha a mandula teljesen épnek látszik is, akkor sem kerülhetjük el a tonsillectomiát, ha gondos vizsgálat azt deríti ki, hogy a szervezetben más, az infectiót fenntartó focális gócnak tekinthető elválto­zás nincsen. Vesebaj, ízületi gyuladás miatt végzett ilyen tonsillectomiánál több a valószínűsége annak, hogy a man­dula kihámozásának a betegségre jó hatása lesz, mint szívbelhártyagyuladásnál vagy sepsisnél, ahol a fertőzés már más helyen is lokalizálódott. Kétségtelen azonban, hogy ilyesfajta esetekben is, és ebben a legtöbb szerző egyetért, a mandula kihámozására néha bámulatos módon következik be az eladdig sikertelenül gyógyított belső baj gyógyulása, amit persze csak azzal lehet magyarázni, amit különben már említettem, hogy a mandula kihámozá­­sára megjavul a szervezet ellenállása, megszűnik a szerve­zett sajátságos módon megváltozott reagáló képessége. Amint ezek szerint látjuk hevenyés mandulagyula­dás, vagy ami ezzel egyenlő értékű, idősült mandulagyu­ladás mellett bekövetkező hevenyés, recidiváló mandula­­gyuladást követő belső baj esetén a tonsillectomia indi­­cátiójának megállapítása különösebb nehézségekbe nem üt­közik.Összehasonlíthatatlanul nehezebb a helyzet akkor, ha ilyesfajta belső baj mellett csak az idősült mandulagyula­dás tüneteit találja a vizsgálat. Az idősült mandulagyula­dás úgy gyermekkorban, mint felnőttkorban felette gya­kori­ Azon tüneteknek tárgyalása, amelyeknek alapján a chronikus tonsillitis kórjelzését megállapítjuk, tulajdon­képen nem tartozik jelen előadásomba, azért csak egész röviden említeném meg a tünetek közül a legfontosab­bakat. A torokmandula rendesen megnagyobbodott, de azért kis heges mandulán is nem ritkák az idősült lobo­­sodás tünetei. A mandula többnyire kissé piros, felülete egyenetlen, hepe­hupás, felületén hegektől származó sár­gásan elszíneződött kis területek láthatók. Már egészen enyhe nyomásra a mandulából törmelékes váladék és fe­héres dugók sajtolhatók ki, amelyek néha nagyon rossz szagúak. Legfontosabb diagnosztikai lelete az idősült mandulagyuladásnak az, hogy a mandulából nyomoga­­tásra híg geny ürül, amelyben nagyon sok a leucocyta (normális körülmények között a kipréselhető váladékban csak lymhocyta van) és a bactérium. Nagyon fontos az, hogy az állkapocs alatt az egyik vagy mindkét olda­lon, kisebb-nagyobb, érzékeny mirigy tapintható-Igen gyakran találjuk az idősült mandulagyuladás e tüneteit oly emberen, akinek semminemű belső szervi el­változása nincsen. Passler végzett ezirányban kiterjedt vizsgálatokat és fiatal, egészséges német katonák 50 százalékában találta meg az idősült mandulagyuladás tü­neteit. Az idősült mandulagyuladás önmagában semmi­­képen sem indikátió a mandula kihámozására. Püssler ugyan kimutatta azt, hogy az általa vizsgált katonák kö­zül azok, akiknél az idősült mandulagyuladás tüneteit ki lehetett mutatni, gyakrabban betegszenek meg közben­­jövő betegségekben, mint azok, akiknek ilyen mandula­­gyuladásuk nincsen, mégis azt kell mondanom, hogy en­nek dacára, tünetet nem okozó, idősült mandula­gyuladás esetein, csak azon eshetőség miatt, hogy ebből majd valamikor valamilyen belső baj keletkezhet, a man­dula kihámozását soha nem végeztetném. Egészen más a helyzet akkor, ha ilyen idősült m­an­­dulagyuladás mellett a vizsgált egyénnek az előbb emlí­tett valamilyen belső baja is van. Hogy a belső baj az idősült mandulagyuladással van-e összefüggésben vagy nem, azt legtöbbször rendkívül nehéz megmondani, sőt azt teljes biztonsággal megállapítani sokszor nem is lehet. A torok betegségével foglalkozó szakorvos arra a kér­désre, hogy összefüggésben lehet-e a mandulának elvál­tozása a belső betegséggel, felelni nem tud, erre a kér­désre a beteg orvosának, illetve a belorvosnak kell felelnie és elsősorban őneki kell ilyenkor az esetleges tonsillectomia indicátióját megálapítani. A leggondosabban kell ilyen­kor a beteget kikérdezni az irányban, nem-e szokott időn­ként intenzívebb torokpanasza lenni, nem-e tud ő vagy környezete visszaemlékezni arra, hogy belső bajának megnyilvánulása mégis ilyen erősebb torokpanasz idejére vagy azután következő időre esett-e? A leggondosabban kell ilyenkor az egész szervezetet végigvizsgálni arra vo­natkozólag, nem-e találunk az idősült mandulagyuladás mellett még olyan elváltozást valahol, amely focális in­fectió gyanánt szerepelhet. Gondosan kell megvizsgál­nunk e szempontból elsősorban a fogakat (röntgen-vizs­gálat ilyenkor nélkülözhetetlen), az orr melléküregeit és úgy férfin, mint nőn a nemi szerveket. Csak ha másutt sehol semmi focális infectióra utaló tünet nincsen, ha az alsó állkapocs alatt mégis tapintunk egy-egy, hacsak kissé is fájdalmas mirigyet, ha a vérsejtsülyedés erősen foko­zott, akkor több kevesebb valószínűséggel mégis csak a mandulát kell a belső betegséget okozó focális infectió helyének tekinteni és a tonsillectomia indicátióját mér­legelni. A műtétről a belső betegség súlyosságának és a műtéti veszély eshetőségének leggondosabb mérlegelése alapján fogunk tudni csak dönteni. Minél körültekintőb­bek vagyunk ilyenkor a beteg kórelőzményének felvéte­lében, a beteg vizsgálatában és az összes ily módon szer­zett adatoknak kóroktani mérlegelésében, minél szigorúbb kritika alapján végeztetjük el ilyenkor a műtétet, annál kevesebbszer jutunk majd azon helyzetbe, hogy bántson minket az a mindig lesújtó tudat, hogy hiába csináltattuk meg a műtétet, mert a beteg állapota műtét után nem javult. A vesebajok és az ízületi bajok közül a mandula ki­hámozására csak hevenyés, vagy legfeljebb subacut be­tegségek szoktak igazán jól reagálni, az idősült beteg­ség sokkal kevésbbé■ Idősült bajnál elsősorban akkor gon­dolunk arra, hogy focális fertőzésnek lehet szerepe a belső baj fenntartásában, ha az idősült betegség időn­ként szinte hevenyés módon rosszabbodik, vagy ha időn­ként láz mutatkozik. Évek óta változatlanul mutatkozó vagy egyenletesen romló idősült ízületi gyuladáson vagy vesebajon a mandula kihámozása alig tud segíteni. Van azonban szerző, aki még ilyenkor is elég sűrűn végezteti

Next