Orvosi Hetilap, 1931. április (75. évfolyam, 14-17. szám)
1931-04-04 / 14. szám
332 ORVOSI HETILAP 1931. 14. sz. sen meggyógyult és utána néhány, 2—4—6 hét múlva végeztetjük el a műtétet. Ez a szabály, hogy ha csak lehet, a belső baj meggyógyulása után operáltassunk csak, vonatkozik, és ezt mindjárt e helyen jegyzem meg, azon esetekre is, amidőn a hevenyés baj tünetet alig okozó idősült mandulagyuladás folytán keletkezett, persze az olyan esetekben a belső baj gyógyulásra kevésbé hajlamos- Recidiváló hevenyés mandulagyulladás után keletkezett belső baj miatt megállapított indicátió esetén a mandula akut gyuladásos stádiumában tonsillectomiát végeztetni semmiképen nem szabad, ha csak lehet várjunk a műtéttel addig, amíg a hevenyés mandulagyuladás tüneteinek lezajlása után 3—6 hét el nem múlt, hacsak a mandulagyuladásának kisebb-nagyobb kiújulása oly sűrűn nem következik be egymásután, hogy ezen időt megvárni nem lehet. Az előbb említett időpont megvárása azért olyan fontos, mert sok szerző állítja azt, hogy kivált akkor sok a lobos szövődmény a mandula kihámozása után, ha a műtétet akkor végzik el, amikor a mandulán a hevenyés, lobbos elváltozás tünetei még nem fejlődtek vissza teljesen A következő kérdés már most az, hogy mit csináljunk akkor, ha a hevenyés mandulagyuladás következtében keletkezett belső baj (vesebaj, ízületi gyuladás, szívbelhártyagyuladás, stb.), megfelelő kezelés ellenére hetek alatt sem gyógyul meg. Ha a mandulán elváltozás kimutatható, végeztessük el a tonsillectomiát. Nagyon is jogos az a gyanú, hogy azért nem gyógyul meg a belső baj, mert a mandulában lévő focális gócnak szerepe van az infectió fenntartásában. De ha a mandula teljesen épnek látszik is, akkor sem kerülhetjük el a tonsillectomiát, ha gondos vizsgálat azt deríti ki, hogy a szervezetben más, az infectiót fenntartó focális gócnak tekinthető elváltozás nincsen. Vesebaj, ízületi gyuladás miatt végzett ilyen tonsillectomiánál több a valószínűsége annak, hogy a mandula kihámozásának a betegségre jó hatása lesz, mint szívbelhártyagyuladásnál vagy sepsisnél, ahol a fertőzés már más helyen is lokalizálódott. Kétségtelen azonban, hogy ilyesfajta esetekben is, és ebben a legtöbb szerző egyetért, a mandula kihámozására néha bámulatos módon következik be az eladdig sikertelenül gyógyított belső baj gyógyulása, amit persze csak azzal lehet magyarázni, amit különben már említettem, hogy a mandula kihámozására megjavul a szervezet ellenállása, megszűnik a szervezett sajátságos módon megváltozott reagáló képessége. Amint ezek szerint látjuk hevenyés mandulagyuladás, vagy ami ezzel egyenlő értékű, idősült mandulagyuladás mellett bekövetkező hevenyés, recidiváló mandulagyuladást követő belső baj esetén a tonsillectomia indicátiójának megállapítása különösebb nehézségekbe nem ütközik.Összehasonlíthatatlanul nehezebb a helyzet akkor, ha ilyesfajta belső baj mellett csak az idősült mandulagyuladás tüneteit találja a vizsgálat. Az idősült mandulagyuladás úgy gyermekkorban, mint felnőttkorban felette gyakori Azon tüneteknek tárgyalása, amelyeknek alapján a chronikus tonsillitis kórjelzését megállapítjuk, tulajdonképen nem tartozik jelen előadásomba, azért csak egész röviden említeném meg a tünetek közül a legfontosabbakat. A torokmandula rendesen megnagyobbodott, de azért kis heges mandulán is nem ritkák az idősült lobosodás tünetei. A mandula többnyire kissé piros, felülete egyenetlen, hepehupás, felületén hegektől származó sárgásan elszíneződött kis területek láthatók. Már egészen enyhe nyomásra a mandulából törmelékes váladék és fehéres dugók sajtolhatók ki, amelyek néha nagyon rossz szagúak. Legfontosabb diagnosztikai lelete az idősült mandulagyuladásnak az, hogy a mandulából nyomogatásra híg geny ürül, amelyben nagyon sok a leucocyta (normális körülmények között a kipréselhető váladékban csak lymhocyta van) és a bactérium. Nagyon fontos az, hogy az állkapocs alatt az egyik vagy mindkét oldalon, kisebb-nagyobb, érzékeny mirigy tapintható-Igen gyakran találjuk az idősült mandulagyuladás e tüneteit oly emberen, akinek semminemű belső szervi elváltozása nincsen. Passler végzett ezirányban kiterjedt vizsgálatokat és fiatal, egészséges német katonák 50 százalékában találta meg az idősült mandulagyuladás tüneteit. Az idősült mandulagyuladás önmagában semmiképen sem indikátió a mandula kihámozására. Püssler ugyan kimutatta azt, hogy az általa vizsgált katonák közül azok, akiknél az idősült mandulagyuladás tüneteit ki lehetett mutatni, gyakrabban betegszenek meg közbenjövő betegségekben, mint azok, akiknek ilyen mandulagyuladásuk nincsen, mégis azt kell mondanom, hogy ennek dacára, tünetet nem okozó, idősült mandulagyuladás esetein, csak azon eshetőség miatt, hogy ebből majd valamikor valamilyen belső baj keletkezhet, a mandula kihámozását soha nem végeztetném. Egészen más a helyzet akkor, ha ilyen idősült mandulagyuladás mellett a vizsgált egyénnek az előbb említett valamilyen belső baja is van. Hogy a belső baj az idősült mandulagyuladással van-e összefüggésben vagy nem, azt legtöbbször rendkívül nehéz megmondani, sőt azt teljes biztonsággal megállapítani sokszor nem is lehet. A torok betegségével foglalkozó szakorvos arra a kérdésre, hogy összefüggésben lehet-e a mandulának elváltozása a belső betegséggel, felelni nem tud, erre a kérdésre a beteg orvosának, illetve a belorvosnak kell felelnie és elsősorban őneki kell ilyenkor az esetleges tonsillectomia indicátióját megálapítani. A leggondosabban kell ilyenkor a beteget kikérdezni az irányban, nem-e szokott időnként intenzívebb torokpanasza lenni, nem-e tud ő vagy környezete visszaemlékezni arra, hogy belső bajának megnyilvánulása mégis ilyen erősebb torokpanasz idejére vagy azután következő időre esett-e? A leggondosabban kell ilyenkor az egész szervezetet végigvizsgálni arra vonatkozólag, nem-e találunk az idősült mandulagyuladás mellett még olyan elváltozást valahol, amely focális infectió gyanánt szerepelhet. Gondosan kell megvizsgálnunk e szempontból elsősorban a fogakat (röntgen-vizsgálat ilyenkor nélkülözhetetlen), az orr melléküregeit és úgy férfin, mint nőn a nemi szerveket. Csak ha másutt sehol semmi focális infectióra utaló tünet nincsen, ha az alsó állkapocs alatt mégis tapintunk egy-egy, hacsak kissé is fájdalmas mirigyet, ha a vérsejtsülyedés erősen fokozott, akkor több kevesebb valószínűséggel mégis csak a mandulát kell a belső betegséget okozó focális infectió helyének tekinteni és a tonsillectomia indicátióját mérlegelni. A műtétről a belső betegség súlyosságának és a műtéti veszély eshetőségének leggondosabb mérlegelése alapján fogunk tudni csak dönteni. Minél körültekintőbbek vagyunk ilyenkor a beteg kórelőzményének felvételében, a beteg vizsgálatában és az összes ily módon szerzett adatoknak kóroktani mérlegelésében, minél szigorúbb kritika alapján végeztetjük el ilyenkor a műtétet, annál kevesebbszer jutunk majd azon helyzetbe, hogy bántson minket az a mindig lesújtó tudat, hogy hiába csináltattuk meg a műtétet, mert a beteg állapota műtét után nem javult. A vesebajok és az ízületi bajok közül a mandula kihámozására csak hevenyés, vagy legfeljebb subacut betegségek szoktak igazán jól reagálni, az idősült betegség sokkal kevésbbé■ Idősült bajnál elsősorban akkor gondolunk arra, hogy focális fertőzésnek lehet szerepe a belső baj fenntartásában, ha az idősült betegség időnként szinte hevenyés módon rosszabbodik, vagy ha időnként láz mutatkozik. Évek óta változatlanul mutatkozó vagy egyenletesen romló idősült ízületi gyuladáson vagy vesebajon a mandula kihámozása alig tud segíteni. Van azonban szerző, aki még ilyenkor is elég sűrűn végezteti