Orvosi Hetilap, 1933. május (77. évfolyam, 18-21. szám)

1933-05-06 / 18. szám

370 ORVOSI HETILAP 1933. 18 sz. parasympathicus beidegzése nincs kellőleg bizonyítva. Ezekre főleg pharmakologiai tények utalnak. Különbség van a két rendszer általános élettani fel­adatában is. Hess szerint a sympathicus az actualis ener­gia kifejtését serkenti. A parasympathicus a helyreállítás­ra, a potentiális energia felgyűjtésére szolgál. Cannon az utóbbit a zongora billentyűjéhez hasonlítja, mely egy-egy hangot szólaltat meg, a sympathicus ellenben a pedal, mely az egész zongora hangzását szabályozza. A sympa­thicus képesíti a szervezetet az életküzdelemre. Az az ál­lat, melynek egész sympathicus rendszerét — az adrena­lint termelő mellékvese velőállománnyal együtt — Can­non kiirtotta, gondos ápolás mellett évekig el tud élni, de nem képes a külvilág változó körülményeihez alkal­mazkodni, a veszélyekkel szemben védekezni: gyorsan fárad, a hőszabályozása tökéletlen, könnyen lehűl, vagy túlhevül. Mert éppen a sympathicus rendszer az, mely izommunka, fulladás, vérzés, fájdalom, harag, támadás, menekülés idején mozgósítja a szervezet védekező erejét, egyrészt úgy, hogy az inger az óriási syncytiumhoz ha­sonló szerkezetében gyorsan eljut a szervezet minden ré­szébe, másrészt mozgósítja az adrenalint, mely a vér út­ján szétterjedve, mindenütt izgatja a sympathicus ideg­végeket. A parasympathicus egyik feladata a helyreállítás, az energia felhalmozás, ebben részt vesz az insulin, melyet so­kan a parasympathicus hormonjának tekintenek, vagy talán a hasnyálmirigy másik hormonja a Santenoise-féle vagotonin. Fontosabb szerepe azonban az egyes szervek működésének szabályozása. A vegetatív idegrendszer ezzel a jóformán általáno­san elfogadott dualistikus beosztással szemben Kiss Fe­renc könyvében így formulázza álláspontját: 1. „Az úgynevezett parasympathicus rostokat sem mi, sem más kutatók nem tudtuk morphologiailag isolál­­ni s a mi vizsgálataink eredménye szerint, nincs semmi morphologiai alapja ilyen rostok feltételezésének“ (10 lap). 2. „Az úgynevezett cranialis parasympathicus felté­telezéséhez nincs semmi morphologiai alapunk. A cra­nialis parasympathicus semmi egyéb, mint egy része a cranialis sympathicus systemának­“ (23. lap.) 3. „Úgy látszik, hogy a parasympathicus csak egy tünetet jelent, mely a sympathicus vegetativ phasisának tekinthető“. (149. lap.) Ad 1. Nem az idegrostok alaki különbsége adja és jelenti a működés különbözőségét. Igaz ugyan, hogy Kiss gondos tanulmányai bebizonyították azt, hogy lényeges különbség van a haráncsíkolt izomzathoz haladó mozgató rostok és az érzőrostok között, amennyiben az előbbiek vastag velőhüvellyel, az utóbbiak pedig vékonnyal van­nak burkolva. kétségtelen azonban, hogy az érzőrostok sem mind ugyanazt az ingert vezetik. Amint ismeretes, a bőrben külön vannak tapintó, hideget, meleget és fáj­dalmat érző berendezések, a nyelven a különböző ízlelő­bimbók, mégis mindezekből egyforma velőhüvelyű rostok viszik az ingereket a központba. S ez természetes, mert az érzés minősége az azt felvevő készüléktől s ducsejttől, nem pedig az ingert vezető rosttól függ. Ennek alig egyéb a feladata, mint a drótvezetéknek, melyen bármilyen vil­lanyáram haladhat. De ha nincs különbség a különböző érzéseket vivő afferens rostok között s nincs különbség az egymással antagonista harántcsíkolt izmokhoz futó efferens rostok között sem, miért legyen ilyen az ugyan­csak antagonista végkészülékben végződő sympathicus és parasympathicus rost között. Langley összevarrta a vagus centralis csonkját a nyaki sympathicus peripheriás részével, a kettő össze­forrt: egy hónap múltán a vagus izgatása pupillatágu­lást, a fej erek megszűkülését, tehát sympathicus tünete­ket okozott. Hasonlóképen sikerült a nervus lingualist összeforrasztani a nyaki sympathicussal. Az ilyen állat etetésekor a fül erei megszűkültek, mert a lingualis pa­rasympathicus rostjai a rágás­ kiváltotta reflectorikus in­gert nem a nyálmirigyekhez vezették, hanem a nyaki sym­­pathicuson át a fül­erekhez. Ugyanígy lehet a postgan­­glionaris rostokat felcserélve összeforrasztani, de nem nő össze egymással egy prae- és egy postganglionaris rost. Mindezekből a kísérletekből következik, hogy a functio nem az idegrosttól, hanem a végkészüléktől függ. A másik fontos tényező a központ, amelyből az in­ger ered. Ha tehát a parasympathicus külön állását bi­zonyítani akarjuk, akkor azt kell kimutatnunk, hogy a vegetativ szervekben kétféle, egymással antagonista mű­ködésű idegvégkészülék van s ezek beidegzésüket a köz­ponti idegrendszer különböző helyéről kapják. A vegetatív idegek végkészülékére vonatkozó mor­phologiai ismereteink még mindig nagyon hiányosak s ilyen módon a parasympathicust a sympathicustól megkü­lönböztetni nem tudjuk. Már Köllikernek feltűnt, s leg­újabban Stöhr jun­ is kimutatta, hogy legfeljebb minden századik simaizomsejtben található idegvégződés. Ez a gyér beidegzés azért lehet elégséges, mert az idegvégző­dés nem egyenesen adja át az ingert a simaizomnak, ha­nem az idegingerre előbb egy specifikus anyag keletkezik s ez váltja ki az összes izmokon a hatást. Loewi alapvető felfedezése kiállotta a próbát egy évtized szorgos kutatásának kereszttüzében s ma már bi­zonyos hogy a parasympathicus ideg-izgalomkor a vég­készülékben egy choli­­ester keletkezik, a sympathicus izgatásakor pedig az adrenalinhoz hasonló hatású, de kö­zelebbről még nem ismert anyag. Ez a vagus, illetve sympathicus anyag okozza a szemben a pupillaszűkülést, illetve tágulását, ez gátolja illetve serkenti a szívmű­ködést, bélműködést s mirigy elválasztást. Ennek az ideg­ingerre keletkező két antagonista hatású anyagnak a felfedezése, véleményem szerint, egyik bizonyítéka a ve­getatív idegrendszer dualistikus berendezésének. Ezt a bizonyítékot kiegészíti és megerősíti a phar­­makológia is: négy pharmakon csoportot különböztethe­tünk meg, amelyeknek specifikus hatásuk van a vegeta­tív idegvégekre: az acetylcholin-muscarin csoport a pa­rasympathicus végkészülékeket izgatja, az atropin ugyanezeket bénítja; az adrenalin a sympthicus végkészü­lékekre hat izgatólag, az ergotamin pedig bénítólag. Szé­pen lehet ezek hatását pl. isolált bélkacsán bemutatni. Ez acetylcholinra görcsösen összehúzódik, az atropin oldja ezt a görcsöt s helyreállítja a normális rhythmusú lengő­mozgásokat. Ha most adrenalint adunk a bélkacshoz, ak­kor annak tónusa csökken s a lengőmozgások egy időre meg is szűnnek. Ezt a hatást csak ergotaminnal lehet meggátolni, atropinnal nem; viszont az előbbinek nincs semmi hatása az acetylcholin görcsre. Végül a B­Ck-vel újabb görcsöt idézhetünk elő, melyet csak papaverinnel lehet oldani. Ezt a hatféle hatást legegyszerűbben úgy magyarázhatjuk meg, hogy három hatás­helyet tétele­zünk fel, úgymint: parasympathicus és sympathicus vég­készüléket s magát a simaizmot. Minden más magyará­zat igen erőltetett lenne. Igaz ugyan, hogy ezeknek a pharmakonoknak a ha­tása sem tökéletesen electiv. Nem kizárólag csak az egyik végkészülékhez vonzódnak. Az adrenalin pl. a parasympa­thicus végkészülékekre is hat, ha a sympathicus végkészü­lékeket ergotaminnal bénítottuk, vagy a vagusvégződést túlingerlékennyé tettük, csekély mennyiségű, önmagá­ban hatástalan acetylcholinnal. Viszont az utóbbi Ca-mal kezelt szíven contracturát okoz, mert ilyenkor nem a va­­gust, hanem a sympathicust izgatja. Ezt ergotaminnal

Next