Orvosi Hetilap, 1934. július (78. évfolyam, 27-30. szám)

1934-07-07 / 27. szám

78. évfolyam, 27. s­zám. Budapest, 1934. július 7. ORVOSI HETILAP Folytatták: ANTAL GÉZA, HŐGYES ENDRE, LENHOSSÉK MIHÁLY, SZÉKELY ÁGOSTON Szerkesztőbizottság: HERZOG FERENC ISSEKUTZ BÉLA GORKA SÁNDOR HÜTTL TIVADAR VÁMOSSY ZOLTÁN POÓR FERENC REUTER KAMILLÓ ORSÓS FERENC FELELŐS SZERKESZTŐ: VÁMOSSY ZOLTÁN EGYETEMI TANÁR SEGÉDSZERKESZTŐ : FRITZ ERNŐ Alapította MARKUSOVSZKY LAJOS 1857-ben. TARTALOM: báró Korányi Sándor: A constitutio tana az orvostudomány­iban. (603—608. oldal.) Kiss Pál: Vértransfusiótól várhatunk-e eredményt diphtheriás szívműködési zavarban. (608—610. oldal.) vitéz Kolta Ervin és Scholtz Andor: A ga­trophia diagnostikai használhatósága. (610—612. oldal.) Végh Lajos: A méhnyak értágulataiból származó vérzések. (612—614. oldal.) Szentes István: A női nemzőszervek szüléstől független sérü­lései. (614—617. oldal.) Fazekas J. Gyula: Lúgmérgezés és diphtheria együttes elő­­fordulá­sa. (617—618. oldal.) Melléklet: Az Orvosi Gyakorlat kérdései. (105—108.oldal.) Lapszemle és Könyvismertetés (618—621 old.) Gáli Géza: Az orvos útja. (621—626. oldal.) Sólyom Sándor: A vidéki és kórházi orvosok együttműködése. (626. oldal és a borítólap III. oldalán.) Vegyes hírek: (a borítólap III. és IV. oldalán.) A constitutio tana az orvostudományban.* Irta: báró Korányi Sándor ár., egy. ny. r. tanár. (Klinikai előadás) Az alkattan a tudománynak törzséből nem természe­tes erők befolyása alatt kinőtt hajtása, hanem ismeretek­nek, sokszor csak benyomásoknak, gyakorlati szükség­letek kielégítését célzó gyűjteménye, amelyeknek összesze­­dését az igazi objectív tudománnyal össze nem férő hasz­nos és káros szerinti értékelés irányítja. Nägeli ugyan „psychischer infantilismus”-nak bélyegzi azt, ha valaki a hasznos-káros, lényeges-lényegtelen problémájának az al­kattanban nagyobb jelentőséget tulajdonít, — de erre a magas álláspontra még a gazda, az állattenyésztő sem helyezkedhetik és még kevésbbé teheti ezt az ember­or­vos. Ebből következik, hogy arra a kérdésre, mi tarto­zik anyagához, anyaga milyen elvek szerint volna elren­dezendő, más-máskép válaszol az orvos, az anthropológus, a művész, a sportsman, a katona, munkaadó, az állatte­nyésztő, a kertész, a gazda, aszerint, amint szempontjaik különbözők. Ez az egyik ok, amelynél fogva az alkattan csoportjainak nincsenek olyan éles határai, mint azoknak, amelyeket az élő­lényeknek phylogenesisükre alapított ter­mészetes rendszere von csoportjai körül. Ezek közt nincs átmenet, nincs keveredés és a távolság köztük, bármily közeli rokonságban is állanak egymással, áthidalhatatlan. Az alkatlan typusait ezzel szemben az átmenetieknek szakadatlan sora köti össze egymással, a különböző typu­­sok sajátságai egymással sokszor keverednek is. Az eb­ből eredő nehézségeket az alkattani kutatás megtoldotta azzal, hogy methodikáját, egyes kivételektől eltekintve, nagyon elhanyagolta, így azután nem csodálható, hogy az alkattan óriási irodalmát elárasztották arra a term­é­­szetbölcseletre emlékeztető irányzatok, amelyben olyan sokáig fuldoklott az orvosi tudomány. Ha a constitutióról szóló egyik-másik vastag orvosi könyvet megtisztítanánk fölösleges és megtévesztő ballasztjától, mind­attól, ami a Siemens által úgynevezett „Konstitutionsmythologie“-hoz tartozik, nem egyszer megdöbbentően kevés maradna be­lőle. Az alkattan nagyon heterogén gyakorlati céljaiból következik, hogy az alkatnak egységes definitióját adni végtelen sok próbálkozás után sem sikerült senkinek. Ahe­lyett, hogy erre törekedném,, egyszerűen arra a különbségre utalok, amely Kraus-nak és Brugsch-nak az annyit han­goztatott „individualizálás“-ra törekvés végső consequen­­tiáját jelentő personatismusba, és az alkattan gondolat­menete között van., A különbséget legélesebben azzal, Vi­lágíthatom meg,, ha e kérdés mellé állítom azt, amit az aesthetikus Wölflin a német és az olasz renaissanceko­­ri művészet közti különbségről mond. Ha az akkori német szellem valamelyik jellegzetesebb képviselőjének, például Dürernek, képeit oda állítjuk Lionardo da Vinci■ Utolsó vacsorája mellé, a különbség azonnal szembe ötlik. Dürer egyénieket fest, amilyeneket az élet csak egyszer, egyet­len egyszer teremt, Lionardo ellenben apostolai számára jó modelleket válogatva ki, azok physiognomiáját, mint Goethe mondja, úgy idomítja át, hogy mindegyikük más­­más embertípust és nem egy-egy egyént képvisel. De talán nem tévedek ha azt mondom hogy Liorardo Krisz­tus megkapó isoláltságát tanítványai közt és magasan fö­löttük álló voltát éppen azzal tette érezhetővé, hogy őt egyénnek, egyszerinek, olyannak festette, amilyen nem volt és nem lesz többé soha, míg apostolai örökké köztünk járó typ­usok. S e­bben, világosabban az egyént és a szemé­lyek nagy számának ismertető jeleit magán viselő meg­személyesítőit a typusoknak egymással szembeállítani, mint e képen történt, nem lehet. Az alkattan tulajdonképen az utóbbit keresi és egyik methodusa, a legrégibb, csakugyan az olasz művészéhez hasonlítható , így rajzolta meg Hippokrates a habitus phthu­sicusnak ma is mesteri vázlatát. Annak tovább fej­lesztője Stiller volt. Példája kiválóan alkalmas annak megvilágítására, hogyan dolgozik az alkattannak a min­dennapi tapasztalatból merített intuitióra támaszkodó methodikája, milyen célokat követ, hogyan éri el sikereit, de alkalmas annak megmutatására is, mik ennek a mód­szernek veszélyei és hibái. A vándorvese klinikai jelentőségét 1841-ben Rayer tette ismertté. Lenke 1878 óta a gyomorneurosisok taná­nak felépítésén fáradozott. 1887-ben Glénard kimutatja az enteroptosis és a vándorvese összefüggését és lassan kiala­kul a sok szervre kiterjedő splanchnoptosis képe. Stiller a figyelmet 1898-ban a costa decima fluctuansra hívja fel. A M. Belorvosok Egyesületének 1934. évi nagygyűlésén tartott előadás.

Next