Orvosi Hetilap, 1934. szeptember (78. évfolyam, 35-39. szám)

1934-09-01 / 35. szám

798 ORVOSI HETILAP 1934 35. sz­ magzat élete is gyakran problematikus; egyébként az élő magzat perforatiója a leghelyesebb eljárás. A megtörtént méhrepedés therápiája ma általában az abdominalis ex­­stirpatio, bármilyen nagy a halálozása, mert még így is jobb a tamponálásnál, azonkívül jobb áttekintést ad, a radicans megoldás és drainage is csak így lehet eredmé­nyes. A postpartum felismert méhrepedések, ha nincs belső vérzés, meggyógyulhatnak tamponálás után is. Tisztán magzati javallatból a legnagyobb óvatossági rendszabályok megtartása mellett csak akkor avatkozunk be operative (császármetszéssel), ha a magzatélet meg­tartásához fontos egyéni vagy családi érdekek fűződnek. Egyébként a magzati javallatok (köldökzsinórelőesés, ha­­bituális elhalás, túlhordás, tartási és fekvési rendellenessé­gek stb.) elbírálásában a „nil nocere“ elvét elsősorban az anyára alkalmazzuk és csak biztosan kedvező aseptikus feltételek mellett végzünk a magzat érdekében sebészi műtétet. Tartózkodó álláspontunkat hatásosan támogatják egyebek között a köldökzsinórelőesés sebészi therápiájá­­val szerzett tapasztalatok, melyek általában 5% anyai halálozást tüntetnek fel. Bár egyesek tagadják az orvos jo­gát arra,, hogy az emberi életet megértékelje, mégis általá­nos emberi szempontból helytelennek tartjuk bizonytalan asepsis mellett a bizonytalan életképességű, egészségű és hajlamú magzat életét az anya rovására túlbecsülni. Ezért ma az asepsis szempontjából bizonytalan esetekben az anyára nézve gyakran kockázatos activitás helyett inkább a magzatra nézve kevésbé kedvező, de az anyára nézve szinte teljesen veszélytelen conservativ hüvelyi megoldá­sokat választjuk. Ideális célunk természetesen ezek után is csak az lehet, hogy úgy a magzatot, mint az anyát a legkisebb általános ártalom árán vezessük át a szülésnek végeredményben physiologikus folyamatán, szem előtt tartva azt, amit már 1788-ban úgy fejezett ki Lauverjat, hogy az igazi szülész sohasem áldozza fel az anyát a gyer­mekért, sem a gyermeket az anyáért! Bár ez a cél magasz­tos és dicsőséges, mégis túlbecsülnénk az emberi képes­ségeket — mondja Hasselblatt — és ámítás volna elhi­tetni embertársainkkal, hogy ezt valaha is el fogjuk érni. A feladat nagysága és megközelíthetetlensége azonban nem szabad, hogy kedvünket szegje vagy elriasszon tőle, hiszen minden igaz és nemes törekvésnek célja magasan lebeg és csak elérhetetlen célok tárgya lehet oly becses, mint ama küzdelemé, aminek jutalma két emberi lény épségé­nek és életének megőrzése. EREDETI KÖZLEMÉNYEK A Pázmány Péter Tud.­Egyetem urológiai klinikájának közleménye (igazgató: Illyés Géza ny. r. tanár). A vérsavó refractiójának diagnostikai értékelése sebészi vesebetegségekben. írták: Török Sándor dr. és Babics Antal dr. Minden eljárás, ami azt akarja kideríteni, hogy vál­jon a veseműködés kielégítő-e vagy sem, kát irányban igyekszik e kérdésre feleletet adni. Az egyik methodus azt figyeli meg, hogy a vesék kiürítik-e mindazon anyagokat, melyek normális körülmények között a szervezetből el kell, hogy távolíttassanak, a másik eljárás viszont azt ál­lapítja meg, hogy nem maradnak-e vissza a szervezetben, illetve a vérben olyan vegyületek, melyeknek rendes kö­rülmények között ki kellene választódniuk. Az előbbi vizsgálatának tárgya a vizelet, az utóbbié a vér. E két vizsgálati szemponton kívül még egy igen fontos kérdésre kell feleletet adni a functionális vizsgá­latnak: arra, vájjon hogyan reagál a vizeletkiválasztó apparátus fokozott megterhelésre. Tudvalévően a veséknek étkezés, vízfelvétel, munka, izzadás stb. által még rendes körülmények között is nagy concentratiós különbségekkel kell megküzdeniök 24 órán belül és­ éppen az ép vesének igen jellemző és fontos tu­lajdonsága az, hogy ezen concentratiós különbségeket sa­­játlagos physiologiás képességeivel könnyen kiegyenlíti s így a szöveteknek és a vérnek physikalis és chemiai állan­dóságát igen iszűk határokon belül meg tudja őrizni. A veséknek ezen alkalmazkodó képessége annyira jellemző az egészséges szervre, hogy számos vesefunctiós vizsgálat, az u. n. megterhelési próbák tisztán ezen a tu­lajdonságán alapulnak. Lényegük abban áll, hogy lemért mennyiségű anyagot — mely lehet a szervezetben ren­desen előforduló, vagy a szervezettől idegen vegyi termék — a szervezetbe viszünk és meghatározott időn belül meg­figyeljük, hogy ezen anyagok a vizelettel milyen mennyi­ségben és milyen gyorsan ürülnek ki. Dolgozatunknak nem tárgya a számos leírt eljárás felsorolása; mi csak a megterhelési próbák ismert képvise­lőjével az Illyés—Kövessi-féle concentratiós-higítási pró­bával foglalkozunk, mellyel egyidőben a vérsavó refractió­­ját is meghatározva, a két vizsgálati eljárás eredményei­nek összehasonlításából igyekeztünk a veseműködésre kö­vetkeztetést vonni. Kísérleteinkben abból indultunk ki, hogy míg az ép vese a higítási próba, alkalmával felvett vízmennyiséget két óra alatt kiválasztja, addig a kóros vese erre a hir­telen megterhelésre képtelen lévén gyorsan reagálni, a felvett víz tovább fog visszamaradni a szervezetben, mint ép veseműködés mellett. Ez a szervezetben visszamaradt vízmennyiség a­ vérpályában keringve a vért fel fogja hí­gítani. Ezt a felhígulást refractometerrel könnyen meg­mérhetjük. Bár első meggondolásra ez a feltevés nyilvánvalónak látszik, mégis amiatt, hogy a szervezet a vízmegterhelésre a veséken kívül szöveteivel is nagy mértékben reagál, ilyen egyszerűen mérhető különbségeket (vérfelhígítás) az eddigi ily irányú munkák alapján nem várhattunk. Már E. Reisz, Engel és Scharl, Markus és Strauss, akik először foglalkoztak ezzel a kérdéssel s akik a fen­tebb említett nézőpontból vizsgálták a vér refractiós vál­tozását vízmegterhelés alkalmával, közük, hogy ép vese­működés mellett másfél liter víz megivása a vérsavónak semmiféle reactiós eltérését nem okozza, vagy ha igen, úgy csak igen kisfokú és a mérési hibahatárokon belül mozgó mértékig. Hasonló eredményről számol be W. H. Weil is. Reiss ezenkívül leír sorozatos kísérleteket, melyeket vesebetegeken végzett (acut és chronikus nephritis, zsu­gorvese). E betegek serumának fehérje-tartalma nem változott máskép egy­ster víz megivása után, mint az épveséjű egyéneké. Egyik-másik esetben kifejezetebb hydraemiát talált ugyan, viszont más esetekben meg éppen a vérsavó besűrűsödése volt megállapítható. Körülbelül hasonló eredményről számol be Engel és Scharl is, kik méréseiket szívbajos és vesebajos embereken végezték. Ez­­zel szemben áll Volhard megfigyelése, aki rossz eredményt adó higítási próbák esetében hosszabb-rövidebb ideig tartó hydraemiát állapított meg. A számos kísérletező közül megemlítjük még Bence érdekes kísérletét, aki uránmérge­zett veséjű nyulakat gyomorsondán keresztül itatott, de hydraemiát csak a betegség végső szakában tudott elő­idézni, amidőn már teljes anyria állott be. Azt az ismeretes tényt, hogy nephritisek praeoedemás, oedemás és postoedemás szakában vízmegterhelésre a vér

Next