Orvosi Hetilap, 1936. május (80. évfolyam, 18-22. szám)

1936-05-02 / 18. szám

408 ORVOSI HETILAP 1936. 18. 12. EREDETI KÖZLEMÉNYEK A Tisza István Tud.­Egyetem belklinikájának közleménye (igazgató: Fornet Béla ny. r. tanár). Máj parenchyma és vízforgalom. Irta: Paul Benő dr. és Végh Pál dr. A máj szerepe a vízforgalomban kétségtelen. Mecha­nikus szabályozó szerepe Mautner és Pick munkái óta közismert. Ők hívták fel a figyelmet a májvenák lumené­nek izomösszehúzódáson alapuló záródására, az ú. n. máj­­venazárra, mely pl. sirokban vagy nagy vízfelvétel esetén zsilipszerűen képes a keringésből­­ nagyobb mennyiségű folyadékot kiiktatni. Ezt bizonyítják azon kísérletek is, melyekben nagyobb mennyiségű víz itatása után, a máj volumenének a megnövekedését észlelték, így Landau és Papp­­­liter sóoldat infusiója után tapintással a májat nagyobbnak találta, ami megerősíti Cohnheim és Licht­­heim régebbi kísérletei. Duzár csecsemőkön sorozatos röntgenfelvétel segítségével hypertoniás oldat infuziója után a máj megduzzadását tudta kimutatni, míg Marx kutyák májának szélére erősített ezü­stkapcsok és láncok segítségével röntgenképen a májnak vízivásra beálló térfogatnagyobbodását állapította meg. (Számos, más, hasonló eredményű­­kísérlet felsorolását J. H. Marx: Der Wasserhaushalt des gesunden u. kranken Menschen, Berlin, J. Springer, 1935.) Valószínű azonban, hogy nemcsak a máj érrendszere tud folyadékot (vért) felhalmozni, hanem számolnunk kell a májparenchyma folyadékfelhalmozó képességé­vel is. Erre az utóbbi évek kísérletei vetnek fényt. Lampe savanyú alkoholos májkivonattal a diuresis gátlását ér­te el, míg Glaubachnak és Molitornak mind diuresist gát­ló, mind serkentő anyagot sikerült a májból előállítania. A forgalo­mba hozott standardizált májkészítmények az irodalmi adatok egyöntetű megállapítása szerint a vize­lést fokozzák, a szervezetet víztelenítik. Mind állatkísér­letekben, mind nephrosisban, májcirrhosisban, porta­­thrombosisban szenvedő embereken a májkivonatok víz­telenítő hatása kimutatható volt. (Fujit­a, Joshinaka, Ha­­­ rada, Grossmann, Porges, Hammerschlag, Hüber, Gaspa­­ rini.) Claussen szerint a higanyhúgyhajtók hatásossága epesavak jelenlétéhez van kötve, az epesavaknak önma­gukban is van diuretikus hatásuk, mint ezt többen hang­súlyozzák. Hogy a májparenchymának mily nagy szere­pe van a vízanyagcserében, azt bizonyítják Molitor és Pick kísérletei, melyekben májtalanított békák szervei­nek víztartalom-emelkedését mutatták ki, míg Fröhlich és Zak phosphor mérgezett állatokon jutottak , hasonló eredményre, hamson és Roca állatkísérletekben isotoniás oldatok infusiójára támadó hydraemia lezajlását elhúzó­­dottabbnak találták májnélküli, mint ép állatokban. Már az eddig felsorolt kísérletek is valószínűvé te­szik, hogy a májparenchymának a víz kiválasztásában döntő szerep jut. Még jobban támogatja ezt a feltevést Guisberg kísérlete, mely szerint a bőr alá, vagy a vena jugularisba adott vizet a szervezet visszatartja, míg va­lamely mesenterialis vénába juttatott folyadék, mely te­hát a májon halad keresztül, épen úgy kiürül, mint a meg­ivott víz. Joggal mondja tehát Meyer és Pick, hogy a víz a májban jut olyan anyaghoz, mely szöveti visszatartását gátolja. Ezek után úgy gondoljuk, joggal állítható, hogy a májnak, a fent röviden vázolt mechanikus szabályozó sze­repén­­kívül van ép parenchymájához kötött, mondjuk „hormonális” vízszabályozó képessége is, melynek segít­ségével egyrészt a rajta keresztül áramló vizet kiürülés­re alkalmassá („veseképessé”) teszi, másrészt távollévő szervek víztartalmát szabályozza. Úgy látszik, helyesen készült májkivonatoknak is megvan ez a tulajdonságuk. A májparenchyma betegségeiben ezek után a víz­anyagcsere zavarára számíthatunk. Ikterus catarrhalis­­ban is, decompensatio okozta májpangásban is a vizelet­kiürülés lassúbbodását észlelte Gilbert és Lerebouillet, amit hepatalis opsiuriának neveztek el. Landau és Papp kísérleteiben az 1 liter normosaloldat infusiója utáni hydraemia májbetegekben 2—3 óra hosszat tartott, míg ez egészségesekben már 1 óra alatt lezajlott. Ikterusos és sárgaság nélküli májbetegeken végezve a Volhard-féle vízkísérletet, a folyadék nagymérvű visszatartását ész­lelte Adler, Adlersberg és ugyancsak vízkiválasztás zava­ráról tesz említést Bergmark, továbbá Villart, Labbé és Violle. Úgy látszik, hogy a vízanyagcsere zavarával együtt romlik, a vízvisszatartás szempontjából olyannyi­ra fontos konyhasókiválasztás is (Kriss és Pollak, Rósa), aminthogy a májnak a szervezet általános ion-milien­­fenntartásában fontos szerep jut. (Beckmann és munka,­­társai.) Végh kísérleteiben a bevitt konyhasó nagyrészét minden valószínűség szerint a máj tartotta vissza, felte­vése szerint azért, mert a hepatocellularis betegségek­ben maga a máj is vizenyős (lásd később Eppinger). Azonban nemcsak a megterhelésekből derül ki ez a rejtett oedemakészség, hanem a­­klinikai észlelés is ezt bizonyítja. A bevitt és a kiürített víz mennyisége között parenchymabetegségek első szakában különbség mutat­ható ki. A betegek a napi folyadékmennyiség egy részét visszatartják. Nagyobb beteganyagon végzett vizsgála­taiban Adler úgy találta, hogy a betegség első szakában a napi diuresis nem éri el a napi víz mennyiségét, a szer­vezet tehát folyadékot tart vissza. Amikor a betegség a csúcsponton túljutott, a diuresis a bevitt folyadékmeny­­nyiséget meghaladja, a szervezet tehát fölös mennyiségű vizet ad le. Hasonló nézetet vall Bergmark és Adlersberg, valamint újabban Brüll is. Klinikánk beteganyagán nagy számmal volt alkal­munk magunknak is friss hepatocellularis ikterusokat eb­ből a szempontból megfigyelni. Pontosan mértük a bevitt víz és a kiürített vizelet mennyiségét. A székkel és a per­­spiratio insensibilissel ürülő vízmennyiséggel így nem számolhatunk. Észleléseink a betegek egész klinikai tar­tózkodására kiterjedtek, eredményeink táblázatos össze­foglalását mellőzzük, csupán néhány görbe közlésére szo­rítkozunk. Megjegyezzük, hogy a különbség sok esetben elmosódó, kiugrások tarkítják a képet, vagy a forduló­pont nem ismerhető fel élesen. Uralkodó az első szakban a retentio, a másodikban a fokozott ürítés. Görbék. A görbék megtekintésekor önkénytelen összehason­lítás kínálkozik Joliffe nemrég közölt beosztásával, ő ugyanis 19 hepatocellularis sárgaságot vizsgált meg a serumbilirubin- , a vizelet urobilin- és bilirubintartalma szempontjából, melyek segítségével három szakaszt kü­lönböztet meg: 1. gyulladásos szak (átlagos időtartama 11 nap), mely alatt a sárgaság növekszik, urobilin a vi­zeletben negatív, a bromsulphaleinkiválasztás a sárgaság fokának megfelelő, a laevolusepróba positiv, 2. kritikus szak (átlagosan 4 nap) a vizeletben az urobilin hirtelen positivá válik, a serumbilirubin és bromsulpholeinkivá­­lasztás csökken, 3. gyógyulási szak (átlag 9 napos) se­rumbilirubin további esésével, miközben a laevulosetole­­rantia és a bromsulphosavretentio a rendesre visszatér­nek. Saját kísérleteinkben zavartalan gyógyuláskor szö­­vődménytelen esetekben a diuresisgörbe átcsapási pontja

Next