Orvosi Hetilap, 1937. március (81. évfolyam, 10-13. szám)
1937-03-06 / 10. szám
81. évfolyam, 10. szám. Budapest, 1937. március 6. ORVOSI HETILAP Alapította MARKUSOVSZKY LAJOS 1857-ben. Folytatták: ANTAL GÉZA, HŐGYES ENDRE, LENHOSSÉK MIHÁLY. SZÉKELY ÁGOSTON Szerkesztőbizottság: HERZOG FERENC ISSEKUTZ BÉLA GORKA SÁNDOR HÜTTL TIVADAR VÁMOSSY ZOLTÁN VIDAKOVITS KAMILLÓ REUTER KAMILLÓ JENEY ENDRE FELELŐS SZERKESZTŐ : VÁMOSSY ZOLTÁN EGYETEMI TANÁR SEGÉDSZERKESZTŐ : FRITZ ERNŐ DOLLINGER GYULA dr. (1849-1937.) Megrendülve állunk itt mindnyájan magyar orvosok, közülük elsősorban mi magyar sebészek rendünk és szakmánk nestorának, Dollinger Gyulának ravatala körül. Nem mintha éppen mi orvosok nem volnánk tisztában az emberi lét kérlelhetetlen törvényével, a földi elmúlás parancsával. Hanem azért, mert itt fekvő néma társunk hatalmas egyéniségéről azt kellett hinnünk, azt akartuk remélni, hogy talán mégis vannak, mégis lehetnek kivételek: ez a sugártermetű, rugalmas mozgású, rózsásarcú, élénkszemű, csillogó értelmű aggastyán úgy állott közöttünk, mint akin nem fog az idő roncsoló munkája, mint aki elpusztíthatatlan. S ha ma mégis itt nyugszik előttünk, csak újabb bizonysága ez a biológiai törvények örök érvényének. Bár ő maga tiltakozott ellene, halála mégis kötelességként rója reánk a búcsút éppen csekélységem szavaival, akinek oly sokszoros kapoccsal fűzte össze sorsát ővele az élet kiszámíthatatlan szeszélye. A véletlen úgy rendezte, hogy én voltam a fiatal professor első szigorlója, azután én lettem az ő utolsó vizsgájának, aranydiplomás avatásának hivatalos bírálója. Az ő ítéletét az én vizsgámról ma már csak egy érdemjegyhez írt néma aláírás hirdeti- Az ő aranyvizsgájáról azonban mint élő tanú csodálattal beszélhetek én ma is. Amikor tisztemből kifolyólag összeállítottam élete betűkben rögzített munkáját, azt a kritikát kellett előterjesztenem, hogy ez a munkásság nemcsak terjedelemben, hanem mélységében is messze túlhaladja azt, amit az átlagember termelni képes. Nincs a sebészetnek egyetlen olyan részlete, legyen az a kóroktani vonatkozások útvesztője, a kóros bonctani elváltozásoknak, a szervezet statikai és dynamikai viszonyainak titka, a sebészi technika kérdése, elmélet és gyakorlat, amihez ő újat ne talált, ahol ő maradandót ne alkotott volna A budapesti Pázmány Péter Tudomány Egyetem tanácsa és egész orvosi kara mély megilletődéssel búcsúzik kitűnő fiától, akinek oklevelét olyan büszkén keretezte be arannyal. Kettőnk kölcsönös, szorosan vett tudományos megismerkedése után egyre sűrűbb lett találkozásunk az életben. Két nagy egészségügyi intézménynek 1917-ben a Révész utcai hadirokkantkórháznak, 1919-ben az egyetemi I. sz. sebészeti klinikának igazgatói állását lehettem szerencsés tőle átvehetni; három nagy tudományos és orvostársadalmi egyesületnek a Magyar Sebész Társaságnak, a budapesti kir. Orvosegyletnek és a Magyar Országos Orvosszövetségnek elnöki székében kellett örökébe lépnem. Mindenütt monumentális volt az alkotás, amit reám hagyott; szervező energiájának minden nehézséget legyűrő kitartása, széleskörű orvosi tudásának átütő ereje, tanító, nevelő, vezető képessége, egyéniségének lelkesítő varázsa maradandóan irányt szabott mindennek ,amihez hozzányúlt, s nehézzé tette annak feladatát, akire munkájának folytatása hárult kötelességként. Én, akit ebből a kötelességből merített mérhetetlen tiszteleten és nagyrabecsülő értékelésen kívül soha nem szűnő hála fűz emlékedhez, kedves atyai Barátom, most mindezen intézményeknek mélységes gyászával megterhelten veszek Tőled, de csak porhüvelyedtől, a magam és minden magyar orvos nevében búcsút. Induljon az elmúlás útjára békével Belőled az, ami anyag volt; ezt itt tartani, belátjuk. Belőled sem sikerült nekünk, ha talán titkon reméltük is. Ne vedd zokon, könnyeink el fognak szikkadni, hogy a fekete zászlók, melyek orvosi középületeink ormán ma gyászunkat hirdetik, le fognak kerülni, mert az Idők örök forgása az anyaggal szemben kegyetlen De vidd el magaddal a tudatot, hogy az, amit Belőled a Teremtő léleknek, eszmének oltott, itt fog maradni közöttünk, mert ezt alkotásaidban átadtad nekünk. A mi lelkünket megtermékenyítette a Te szellemed, ezen pedig megtörik az Idő hatalma. Ígérjük, hogy ezt az öröködet híven megőrizzük s továbbadjuk újabb nemzedékeknek, amelyek utánunk is gondoskodni fognak, hogy hamvaid fölött emlékezésünk jeléül minden tavasszal kinyíljanak és pompázzanak a rózsák, melyeket szép otthonodban annyira szerettél. Ezek illata kísérjen a mi hálánkkal és szeretetünkkel összefolyva utolsó földi utadon. Verebély Tibor.