Orvosi Hetilap, 1937. április (81. évfolyam, 14-17. szám)
1937-04-03 / 14. szám
1937.14 sz ORVOSI HETILAP 375 ’ készítése igen nehéz. A gyári készítmények közül újabban a campligont sok közlemény dicséri, de vannak, kik továbbra is a házilag elkészített antigén megbízhatósága mellet foglalnak állást. A gonorrheás komplementkötési reactio értékéről ma már sok ezerre rúgó tapasztalattal rendelkezünk, melyek közül csak néhány gyakorlati vonatkozású megfigyelést említek fel. így tudjuk, hogy az u. n. praeserologiai phasis 3—20 napig tart, vagyis a reactio csak az infectiót követő 1—3 héten lesz positíva. Normális, komplikatiomentes, 6 héten belül gyógyuló heveny esetekben többnyire 3—5 hét után, de legkésőbb 3—6 hónapon belül a positiv seroreactio negatív lesz. Ha a klinikai gyógyulás mellett ezen időn túl is positiv a reactio, úgy az rejtett góc mellett bizonyít. Heveny folyamatoknál a korán fellépő positív reactiot kedvező, az állandó negatív reactiot torz jelnek vesszük, mert utóbbi eset a mellett bizonyít, hogy a szervezet antitest képződése hiányzik, s késői complicatiókra, recidivákra van kilátás. Mindezen tapasztalatok dacára a gonorreheás komplementkötési reactio nagy gyakorlati jelentőségre szert tenni nem tudott, mert a gonorrheás folyamat kezdetén a további lefolyás prognosisának eldöntése végett, a folyamat végén pedig a teljes gyógyulás megállapítása végett csak kellő kritikával és bizonyos korlátok között alkalmazható, a Wassermann reactio nagy diagnostikai és therápiai jelentőségét tehát megközelíteni nem tudta. A legtöbb gyakorlati előnyt oly krónikus gyulladásoknál látjuk, ahol a baj specificus jellegét tisztán a klinikai tünetek alapján eldönteni nem lehet, így arthritisben, adnexitisben, iritisben a positiv gonorrheás reactio 90—95%-nyi valószínűséggel a folyamat gonorrheás eredete mellett bizonyít. A diagnostika fejlődésével párhuzamosan a therápia haladása sem maradhatott el. E fejlődés részben a vizsgáló ezközök technikai tökéleteskedésével függ össze, amely lehetővé tette, hogy endovesicalis úton olyan beavatkozásokat végezhessünk, amelyekhez azelőtt csak sebészi útón juthattunk. A jóindulatú hólyagdaganatok koagulatiós kezelése a múlthoz viszonyítva annyiban mutat haladást, hogy ma már módunkban van nem csak a daganatokat gombvéggel ellátott elektródokkal koagulatiós nekrosis útján eltávolítani, hanem hurokszerű elektródokkal alapjuknál fogva elektromos után kimetszeni. Ezzel nagyobb tumorok endovesicalis eltávolítása is lehetővé vált, s a beavatkozás időtartama lényegesen csökkent. A hólyag közelében lévő uréterkövek megszülésének elősegítésére több eszköz, mint pl. a Joseph-féle, Boehringer-féle urétertágítóik ismeretesek, nagymérvű elterjedésre azonban egyik sem tett szert, mert alkalmazásuk nem teljesen ártalmatlan beavatkozás, s a sikert biztosítani nem tudja. Az uréterkövek megszülésének elősegítése céljából alkalmazott szájadék vagy uréter tágításnál továbbra is egy állandó uréterkathéter behelyezése vagy a szájadék koagulatiós beégetése bizonyult a legártatlanabb és leghatékonyabb beavatkozásnak. Az urológiai therápia egy egészen új fejezetét jelenti, s ma a beteg és orvos előtt a közérdeklődés központjában állanak azok az endovesciális beavatkozások, melyek transurethralis elektrotomia, transurethralis prostataresectio néven ismeretesek. E beavatkozás külön e célból szerkesztett, cystoskophoz hasonló, ú. n. resectioscopal történik, a célból, hogy a prostatából különböző nagyságú darabkát kimetszve a prostata hypertrophia okozta retentiókat megszüntesse vagyis a prostatektomiát elkerülhetővé, sőt feleslegessé tegye. Az eljárást, mely Amerikából indult ki, Európában eleinte nagy kétkedés fogadta, mert itt még nem feledkeztek meg azokról a sikertelen, hasonló természetű beavatkozásokról, amelyek a múlt század 80-as éveiben, Bottini és Freudenberg eszközével történtek, amelyekkel szerzett rossz tapasztalatok vezettek tulajdonképen a prostatektómia általános elterjedéséhez.. Ezen újabb eszközökkel — egész sorozat van belőlük — végzett prostataresectio a múlttal szemben egy pontban nagy haladást jelent, s ez abban áll, hogy a szem ellenőrzése mellett történik. Ezzel szemben kétségtelen, hogy csak palliatív beavatkozás, a megnagyobbodott prostatának csak egy kis részét távolítja el, tehát a prostata továbbnövekedését egyáltalán nem befolyásolja. Mint minden új beavatkozás esetén, a szakkörök itt is két táborra oszlottak, mert a beavatkozás értéke, s a javallatok felállítása tekintetében a vélemények homlokegyenest ellentétesek voltak. A szakorvosok egyik része, s ez vonatkozik főleg az amerikaiakra ezen újabb eljárástól annyira el voltak ragadtatva, hogy a prostatektómiát egy idejétmulta beavatkozásnak tüntették fel. A másik rész, — majdnem kizárólag európaiak, — inkább a konservativ álláspontra helyezkedett s azt hirdette, hogy nem helyes egy csak ideiglenes és palliativ gyógyulást jelentő eljárás kedvéért a biztos és tartós sikert biztosító sebészi beavatkozást feláldozni, annál is inkább, mert a prostataresectio sem tekinthető teljesen ártatlan beavatkozásnak, s mortalitása nemcsak nem kisebb, de egyes szerzők szerint nagyobbmint a jó technikával végzet prostatektomiáé. A rezectio ellen elhangzott komoly ellenérvekegyike az is, hogy a klinikailag hypertrophia prostataként felismertés kezelt esetek egy nagy százalékánál a mikroskópiai vizsgálat malignitást, vagy praecarcinomatosus állapotot mutat ki. A resectiós eljárások általánosításával tehát ezen esetek korai felismerését akadályozzuk meg. E kérdés nagy irodalmával nem kívánok foglalkozni, annál is ikább, mert az amerikai és az európai szerzők tapasztalatai nagyon ellentétesek. Amerikában ez az eljárás annyira elterjedt, hogy pl. a Mayo-klinika 1933 első felében 3 prostatektómia mellett 202 resectiót végzett. A resectiónak a prostata rovására való ily nagymérvű elterjedése Európában mai napig sem következett be, s az amerikaiak 90—95 százalékos gyógyulási statistikája mellett az ezzel a kérdéssel foglalkozó európai szerzők csak 50—75%-os gyógyhatásról számolnak be. A különböző gyógyeredmények, s az értékelésben mutatkozó ellentétek több körülménnyel függnek össze, ígykétségtelen, hogy az amerikai eszközök technikailag tökéletesebbek, a fejlődés magasabb fokát érték el, mint a mi európai eszközeink, ez azonan csak egy kezdeti nehézséget jelent, amelyet már nagyrészt leküzdöttünk, mert az újabb típusú eszközök sokkal jobbak mint a régebbiek s e téren a további fejlődés lehetősége adva van. Az ellentétes gyógyeredmények magyarázataként sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítok annak, hogy az amerikai orvos ésbeteg mentalitása az európaiétól igen sok tekintetben különbözik. Amerikában járt komoly sebészektől hallani, hogy az amerikai beteg kívánja, sőt követeli orvosától az operatív beavatkozást, mert attól munkaképességének gyors visszanyerését reméli. A műtéti vagy eszközös beavatkozások javaslataiezért igen tág határok között mozognak. A resectio kérdésében ma végleges álláspontot elfoglalni nem lehet. Annyit azonban már a mai tapasztalataink alapján is kijelenthetünk, hogy az az új eljárás a prodatektómiát teljesen kiszorítani nem fogja, hanem legfeljebb csak javallatait fogja szűkíteni. Megfelelő kézben és megfelelő gyakorlattal azonban az urológiai therápia hatékony gyarapodását jelenti.