Orvosi Hetilap, 1938. június (82. évfolyam, 23-26. szám)
1938-06-04 / 23. szám
50 ORVOSI HETILAP 1938. 23. sz. retenziójával járnak, míg utánuk rendesen fokozott vízikiürítés következik be. A vér összetételeiben is jellegzetes különbségek észlelhetők a rosszukét, illetve jóllét időszaka között, az előbbiekben leukopenia és eosiophilia, a vér actuális reactiójának megváltozása, a vérfehérjéknek a finomabb dispersitású fractiók irányában történő eltolódása, alacsonyabb vérsejtsüllyedés figyelhetők meg, míg a jó időszakokban a fehérvérkép rendes, a pH, a vérfehérjék eloszlása ugyancsak az és a vérsejtsüllyedés kisfokú emelkedése következik be. Mint utolsó, de igen szembeszökő hasonlatosságot említem meg, hogy bizonyos gyógyító beavatkozások egyformán jól hatnak a betegségcsoport különböző tagjainál. Ilyenek: 1. a mesterséges láz és nem fajlagos ingertherapoia (de közbejövő más betegségek láza is hasonló hatású lehet), 2. az ú. n. vegetativ szerek (atropin, adrenalin, calcium), 3. a simaizomelemek görcsét oldó gyógyszerek és értágítók, és végül 4. bizonyos, a vegetatív idegrendszeren végzett műtétek. Ezekből a fejtegetésekből világosan következik, hogy a betegségeknek egy nagy csoportjában — és ezek közé tartozik az ultus is — a betegség jóval előbb kezdődik, mintsem az első szervi tünet megjelennék. Ebben a lappangó szakban az idetartozó betegségek lefolyása meglehetősen egyforma és ilyenkor sokszor még meg sem állapítható, hogy az illető melyik szerv betegségének magvát hordja magában. Ezt az időszakot a betegség vegetatív stádiumának nevezhetjük, mert minden jel arra mutat, hogy ilyenkor a vegetatív idegrendszerben játszódik le valami, ami később, a második stádiumban a szervi betegség időszakában, valamelyik szervnek — vagy akár több szervnek is — jól körülírható betegségévé fejlődik. Azok a betegségek, amelyeknek ebbe a közös csoportba foglalása indokoltnak látszik, az idült belgyógyászati betegségeknek nagy részét magába foglalja. A keringési szervek közül az angina pectoris, a Raynaud-kór, az ,,acut vasospastikus hypertensio”, a paroxysmalis tachy kardia, a légzőszervek részéről azok allergiás megbetegedései, az emésztő szervek területén az acidismus, az ulcus pepticum, a chronikus enteritis és kolitis, az anyagcserebetegségek közül a köszvény, az idegrendszer részéről a migraine és az epilepsia tartoznak ebbe a csoportba. Sok szól amellett, hogy a kőbetegségek is idesorolhatók. Ezeknek a betegségeknek az összefoglalása nem új törekvés. Hiszen közös családi előfordulásuk és azonos embertípuson való kifejlődésük már régen valami ilyen összefüggés feltételezésére vezetett. Gondoljunk csak a múlt század francia orvosainak arthritismusára és hepatismusára! Bizonyos szempontokból van szükség arra, hogy a betegségeket osztályozzuk és biztos az is, hogy az orvosi gyakorlatban a világos és határozott diagnosisok — különösen a heveny conditiókban — felbecsülhetetlen értékűek. Az idült betegségeknél — különösen a tárgyalt vegetatív eredélűeknél — azonban a végleges elkülönítésre és osztályozásra való törekvés gyakran azzal a veszéllyel jár, hogy eltéríti az orvost az egész beteg szemlélésétől s apróbb részletek fáradságos és meddő tanulmányozása felé sodorja. Ez ellen a veszély ellen, mint ahogy azt mindjárt az ultus esetében is látni fogjuk, nagyon is küzdenünk kell. Ennek a bővebb ismertetésnek az az előnye, hogy most aránylag rövidre foghatom az ulcusbetegségről vallott felfogásom ismertetését. Az ulcus is a szakaszos betegségek sorába tartozik, az ulcus is a vegetative stigmatizált egyének betegsége, az ulcus is a vegetativ idegrendszer ingerlékenységének olyan szembeszökő megváltozásával jár, hogy már régen besorolták a „vagotoniák" csoportjába. Nézzük hát, hogy a vegetatívbetegségekről fentebb elmondottak, mennyiben vonatkoztathatók a fekélybetegségre. Az ultusbetegség lefolyásának szakaszos volta közismert. Sokszor látszólag minden kiváltó ok nélkül, máskor valamilyen kimutathatónak vélt esemény következtében — amely események között étrendi hibák és izgalmak fordulnak elő különösen — jelentkeznek a jól ismert panaszok. A panaszok egy ideig fennmaradnak és — főleg eleinte — sokszor minden kezelés nélkül is, egy idő múlva megszűnnek. Akkor jön egy hosszabb-rövidebb időszak, amikor a beteg azt hiszi magáról, hogy teljesen egészséges, mindent ehetik és eszik is és semmi panasza, így folyik ez a legtöbb ultusbeteggel éveken keresztül és nem eggyel az egész életen át. A betegek egy nagy részénél azonban, a kórlefolyás idővel megváltozik. A panaszok mind sűrűbben jelentkeznek, lassabban, nehezebben múlnak el és végül elkövetkezik az az állapot, hogy a panaszok többé-kevésbbé állandósulnak, a betegség elveszti szakaszos jellegét. Hogy ezt a szakaszos lefolyást nem az ultus mindig újból való keletkezése és gyógyulása okozza, az két körülményből is kiviláglik: 1. hogy megtaláljuk abban az időszakban is, amikor ultus még nem mutatható ki és 2. hogy az ú. n. objectív vizsgáló módszerek, mint amilyen a röntgenvizsgálat és a gyomorsecretio vizsgálata, sokszor semmi feltűnő különbséget nem mutatnak a jó és rossz időszakokban. A vázolt kórlefolyást betegeink mindegyikén tapasztalhattuk, különbség csak ott volt, hogy egyesekben az ultus aránylag korán, másokban későbben fejlődött ki és hogy egyesekben a szakaszos lefolyás végig megmaradt, míg másokban idővel a panaszok állandósulásának adott helyet. Az idevonatkozó megfigyeléseket a következő adatok mutatják: Összesen 1915 ultusbetegnek küldtem ki kérdőlapokat.* Ezek közül 1544-ről lehetett felvilágosítást kapni, ez az esetek 80,6%-ának felel meg. Duodenalis fekélye volt 1768-nak, közülük felelt 1422, gyomorfekélye 147- nek, ezek közül 122 felelt. * **) Az átlagos kor, amelyben az első gyomortünetek észlelhetővé váltak, a duodenalis ulouisban szenvedőknél 32.4 (férfiak), illetve 32.1 (nők), a gyomorfekélyeseknél pedig 40.5, illetve 42.3 év volt. Igen tanulságosak azok az adatok, melyek arra a kérdésre vonatkoznak, mennyi idő telt el az első tünetek és az első orvosi vizsgálat között. Kiderült, hogy az ulcus duodennben szövedőknek csupán 5%-a keres fel orvost az első év folyamán, 31%-a a második év során és a betegek 64%a két évnél hosszabb idő múltával fordul csupán orvoshoz. Egészen hasonlóan oszlanak el a gyomorfekélyesek. Meggyőzően mutatják ezek az adatok, hogy az ultusbetegség valóban jóval a fekély kifejlődése előtt kezdődik olyan tünetekkel, amelyeknek a legtöbb beteg beteg nem is tulajdonít jelentőséget. Ami a fekély röntgenológiai kimutathatóságát vagy vérzés általi megnyilvánulását, tehát a biztos diagnosis felállíthatóságának időpontját illeti, arra nézve a következő adatokat gyűjtöttem: a duodenalis ulcusosok első intézeti vizsgálata és az ulcus biztos megállapítása közti idő az eseteknek 23%-ában volt egy évnél rövidebb, 44%-ában esett a második évre és 33%-ában haladta meg a két esztendőt. A gyomorfekélyesek adatai: 34—50—16%. Ezek szerint tehát az első panaszok és az ultus biztos kialakulása közötti idő átlag 3—4 esztendőre tehető! A szakaszos lefolyásnak sokszor minden külső októl való függetlensége eléggé ismeretes és már régóta igyekeztek erre magyarázatot találni. Sokan meteorológiai hatásoknak tulajdonítanak szerepet és állításuk támogatására azt hozzák fel, hogy a betegség tüneteinek jelentkezése évszakos ingadozású. Eseteinket ilyen szempontból átnézve azt találtuk, hogy valóban a patkóbélfekélyeseik 79%-a Számolás évszakos befolyásokról. Ezek a következőképen oszlanak meg: tavaszi rosszabbbodású az évszakos ingadozásokat mutató betegek 57%-a, téli roszszabbodású 10%-a, őszi rosszabbodású 29%-a,, nyári roszszabbodású 4%-a. Az ulcus ventriculira vonatkozó adatok: 32—5—53—10%. Az ulcusbetegségnek tehát kétségtelenül két évszakhoz kötött rosszabbodási időszaka *) Az anyag kis részét Grook 1933-ban megjelent munkájában ugyancsak feldolgozta. **) A duodenalis és gyomoorfekélyes betegek ilyen megoszlását Rosenthal az orvosegyesületi előadást követő vitában aránytalannak vélte. Legutóbbi előadásában (J. A. M. A. 110, 13) Busterman — igen nagy beteganyagában — szintén 10:1 arányról számol be.