Orvosi Hetilap, 1939. április (83. évfolyam, 13-17. szám)

1939-04-01 / 13. szám

302 ORVOSI HETILAP 1939. 13. sz. (Mohi, Schnitze). Remak felfedezte a sejtoszlást és Virchow kimondotta az „omnis cellula­e cellula” jel­szavát, amellyel Harvey tétele: „omne vivum ex ovo” általánosabb jelentést nyert, amelyhez Flemmingnek a magoszlásra vonatkozó felfedezései alapján az „omnis nucleus e nucleo” és Pasteur műve nyomán az „omne vivum e vivo” maximák csatlakoztak, az élők lényeg­beli sajátosságának kifejezése gyanánt. Virchow Rudolf a betegségek tanát, amely a classikus ókortól kezdve mindezideig filozófiai rendszerek és doktrinák hypo­­thesisein nyugodott, „cellularis pathologiá”-jában, a szervezet minden megbetegedését a sejtek kóros elvál­tozásaira vezette vissza, az orvostudományt a biológiá­nak az élőlények összességére kiterjedő széles alapjára helyezte, a kóros életjelenségeket is az átfogó biológiai szemlélet és gondolkodás körébe vonta, amelyben az ép, egészséges, normális, „physiologiás” és a kóros fogal­mainak ellentéte feloldódik. A classikus sejttan, amely Schleiden, Schwann­e és Virchow elgondolásában a szervezet kialakulásának, szerkezetének és működésének genetikai, morphológiai és physiológiai nézőpontjait számbavetette, később el­vesztette eredeti egységét, egyoldalúan vagy az anató­miai szerkezet, vagy a vegyi összetétel nézőpontja jutott jutott benne túlsúlyra, a sejtek egymás közötti és a szervezet egészével fennálló vonatkozásainak elhanya­golásával. Schwann elgondolása szerint a szervezet sejtekből, vagy sejtekből származó anyagokból épül fel, a sejtek ismeretlen módon olyképen hatnak együtt, hogy össz­­hangzatos egész jön létre. Ezzel szemben az anatómusok a sejtekben a szervezet építőköveit látták, a szervezet egészét csak a sejtek összegének tekintették, figyelmen kívül hagyták a szerveződésnek sejtenkívüli, a sejt­­közötti szövetelemekben rejlő tényezőit, a test nedveit és ami nem sejt a szervezetben. A kötőszövetet is, ame­lyet a holttest praeparálásakor eltávolítanak, csak ala­csonyrendű töltelékanyagnak tekintették. A betegség fogalma is csak maguknak a sejteknek kóros elválto­zásában merült ki. A mikroskópos anatómia, amely a holt rögzített és festett metszetek vizsgálatára szorítko­zott és csak a természetes mivoltukból kivetkőztetett sejtek és szövetek merev statikai állapotát tartotta szem előtt, figyelmen kívül hagyta a működés tér- és időbeli dynamikáját. A „sejtphysiologia” egyoldalú fizikai-chemiai irányzata az élet titkát a protoplasma vegyi összetételének, az „élő fehérje” vegyi szerkezeté­nek kutatásával vélte megfejthetőnek. A sejtelmélet önmagában, pusztán a sejtindividuu­­mok ismerete alapján valóban nem magyarázhatja meg a sejtek sokaságainak egységes, összhangzatos és cél­irányos együttműködését a szervezetben,­­ mondhat­nánk: a szervezet „közéletében”. Nem foghatja fel a növekedés és a különböződés egyes jelenségeit, hiányos­nak mutatkozott a szervezet sejtenkívüli szövetelemei­nek, a sejt fogalma alá nem vonható sejtösszeállásainak és maghalmazatainak és az egyes, sejtekre nem tagolt szervezetnek értelmezésében. A sejtelmélet leginkább sebezhető pontja az a bi­zonytalanság, amely a sejtközötti állomány és a sejten­kívüli szövetelemek élő, holt, vagy élettelen mivoltának kérdésében Virchow óta is uralkodik. A sejtelmélettel szemben felmerülő ellenvetések, a sejttan megdöntésére irányuló új tanok és elméletek a klasszikus sejttant válságba sodorták és alapos revízióját teszik indokolttá. A szervezet sejtes felépítésének elvével legélesebben az igen divatossá vált „totalitástan” helyezkedik szem­be amely a szervezet egészének fogalmából indul ki és magukat a sejteket a szerveződésben alárendelt je­­lentőségűeknek tartja. A totalitás elvén épül fel Haiden­­hain „résztestelmélete”, amely a növekedés és szerződés értelmezésében a sejtnél kisebb és nagyobb, önálló osz­lásra képes összetett szövet- és­ szervegységekből a „rész­testekből” indul ki, amelyek mint láthatatlan „proto­­merák”, és a szervek oszló egységeit képező „histomerák”, „adenomerák” stb. a sejtfogalommal egyáltalán nem es­nek egybe. A totalitástan értelmében nemcsak a sejtek élnek a szervezetben, de a kötőszövet sejtközötti állo­mánya és a rostjai is teljes életűek az élő protoplasma folytonosságban (Hueck), amelynek származékai. Ezen tanban a sejt forgalma teljesen elhományosul és beleol­vad a „élő massza” fogalmába, amely ma annyira el­fogadott kifejezés nézetem szerint biológiai nézőpont­ból teljesen értelmetlen, szinte visszataszító és elvetendő. A sejttan individualista- és a protoplasmafolytonosság totalitárius felfogásainak konfliktusa különösen a kötő­­szövetproblémában ütközik ki, a sejtek, a sejtközötti állomány és a rostrendszerek vonatkozásainak megíté­lésében. A totalitárius felfogás hívei a sejtközötti állomány és a rostok élő mivoltának feltételezésével ezen szövet­elemeket a sejtek protoplazmájának átalakulásából szár­maztatják, a protoplasma — „endoplasma” — széli ré­szeinek az „ekto” — autoekto” vagy „exoplasmának” el­különülése, vagy rostos átalakulása útján. Az embryo­­nális kötőszövet első megjelenési alakját, a csíralemezek között kifeszülő, sejteket nem tartalmazó hálózatos „mesostromát” (Szily) amelybe később a különböző csíra­lemezekből sejtek vándorolnak be, a csíralemezhám nyúlványaiból alakult képződménynek tekintik, „syne­­xoplasma” (Studnicka) az „epithelialis kötőszövet” ellent­mondó szóösszetételével is jelölik (Held) és a megfigye­lés ténybeli alapját nélkülöző vagy csak festődési szín­­árnyalatkülönbségek alapján, bonyolult okoskodásokon keresztül eljutnak az „extracelluláris protoplasma” kép­telen fogalmához, amelybe a protoplasma közvetlen át­alakulásából származtatott sejtközti állományt és a sej­teken kívül, szabadon futó rostokat is besorozzák. Ezzel az élet végső individuális egységét jelentő sejtfogalom teljesen felborul. Más irányból a „molekuláris morphologia” és „pa­­thologia” (Schade) a szervezet anyagának fizikai-chemiai kolloidchemiai, kolloidmechanikai kutatása és láthatatlan submikroskopos „metastructurájának” röntgenstructur­­analysise alapján helyezkedett szembe a sejttannal. A szervezetet ugyancsak „élő masszának” tekinti „az egy­­időben fennálló fázisok sokaságának hetrogén rendsze­rében”. A szervezet egészséges és kóros folyamatait, a szerkezet szövettani kialakulását és elváltozásait a kol­ .. loidális „sol” — és „gél” — állapot változásaira vezeti vissza, figyelmen kívül hagyva a sejtélet és a szervező­dés sajátosan biológiai tényezőit, az elnevezésükben azo­nos jelentésű „atom” és individuum” ellentétesen külön­böző értelmét, midőn ezen elméletben a molekuláris struktúra és a szerves struktúra az élő szervezet és az élettelen szerkezet közötti alapvető különbség elmosó­dik, a biológiai és fizikai-kémiai fogalmak összekeve­rednek. A classikus sejttan és sejtkórtan korszerű és szük­ségszerű kiegészítése céljából igyekeztem a szervező­désnek a sejtenkívüli szövetelemekben, a sejtközötti alapállományban, a kötőszöveti rostok és hártyák háló­zataiban és rekeszeiben rejlő, a sejtelmélet által eddig elhanyagolt tényezőinek előtérbe helyezésével az ,,inter­­celluláris elmélet” és „intercelluláris pathologia” alap­

Next