Orvosi Hetilap, 1962. február (103. évfolyam, 5-8. szám)
1962-02-04 / 5. szám - A GYAKORLAT - Winter Miklós: A gyógyítható hypertoniák
13 ORVOSI HETILAP AZ ORVOS-EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓK SZAKSZERVEZETÉNEK TUDOMÁNYOS FOLYÓIRATA Alapította: MARKUSOVSZKY LAJOS 1857-ben Szerkesztőbizottság: ALFÖLDY ZOLTÁN D R. * DARABOS PÁL D R. * FISCHER ANTAL DR. * HIRSCHLER IMRE D R. LENART GYÖRGY DR. * SÓS JÓZSEF DR. * SZÁNTÓ GYÖRGY DR. Felelős szerkesztő: TRENCSÉNI TIBOR DR. * Szerkesztő: BRAUN PÁL DR. 103. ÉVFOLYAM 5. SZÁM 1962. FEBRUÁR 4 Szegedi Orvostudományi Egyetem, I. Belklinika . A gyógyítható hypertoniák Winter Miklós dr. A hypertonia-betegség kezelésében az utolsó évtized során — elsősorban a ganglionbénító szerek kiterjedtebb alkalmazása révén —jelentős előrehaladás történt. A gyors progressziójú, malignus esetekben is gyakran sikerül a betegség lefolyását módosítani; míg régebben az ilyen betegek csaknem kivétel nélkül elpusztultak fél éven belül, addig a korszerű kezelésben részesítetteknek fele még öt év után is életben van (16). Helytelen volna azonban, ha ilyen jelentős terápiás eredmények következtében háttérbe szorulna az a törekvésünk, hogy adott esetben a hypertonia okát felderítsük. Tagadhatatlan, hogy legtöbbször nem tudjuk a magasabb vérnyomásokát megállapítani és kénytelenek vagyunk az „essentialis” hypertonia kórjelzéssel megelégedni. Az idült kétoldali vesebetegségeknek a magas vérnyomással való kapcsolata ismeretes ugyan, de a kezelés szempontjából e felismerésnek nincs különleges jelentősége. Aránylag csekély azoknak az eseteknek a száma, melyekben a hypertoniának műtétileg gyógyítható kardiovascularis, endokrin vagy renális oka van. Ezek felismerése azonban döntő fontosságú, hiszen tüneti kezelés helyett oki terápiát tesz lehetővé a diagnózis, szerencsés esetben pedig a hypertonia gyógyítható lesz. A fiatalkori hypertoniát okozó coarctatio aortae felismerése egyszerű; nem kerüli el a figyelmet, ha minden esetben megfigyeljük az alsó végtag-artériák pulsatióját, illetve meghatározzuk itt is a vérnyomást. A felismerés időpontja természetesen döntő fontosságú: 13 éves betegünk hypertoniája a műtét után megszűnt, egy 25 éves korban diagnosztizált coarctatio már műtétre alkalmatlan volt. A phaeochromocytoma felismerése jellegzetes rohamokkal járó esetben egyszerű. A betegek kórelőzményében azonban sokszor nem szerepelnek rohamok és előfordul, hogy a tartós hypertonia következményei, pl. látásromlás miatt fordulnak orvoshoz. Ilyenkor a diagnózis nem könnyű: műtét után gyógyult 24 éves nőbetegünk esetében az előző, kórházban felállított diagnózis nephritis chronica volt! A phaeochromocytoma felismerésére jól használható a reguin-próba; 5 mg i. v. beadása után a tensio azonnal jelentősen csökken, míg egyéb hypertónia-esetekben nem változik. A negatív eredmény azonban nem zárja ki teljes biztonsággal a phaeochromocytoma lehetőségét, ezért kétes esetben igen fontos a vizelettel történő catecholaminürítés meghatározása. Sajnos, ez technikai okokból nem vihető keresztül mindenütt. Talán könnyebben megoldható egyes bomlástermékek, mint a 3-methoxy-4-hydroxymandulasav, továbbá a metanephrin és normetanephrin meghatározása és újabb adatok szerint (4, 7) így is biztosítható a diagnózis. További részleteket mellőzve csak azt említjük meg, hogy mind a reguin-próbát, mind a histaminos provokálási eljárást gyógyszeres kezelésben nem részesített betegen kell elvégezni. A Cushing-syndroma egyik jellegzetes tünete a hypertonia, ez azonban rendesen háttérbe szorul az egyéb, szembetűnő fizikális jelek, valamint laboratóriumi eltérések mögött. Viszont a Conn-syndroma vagy primaer hyperaldosteronismus, amely szintén jelentős vérnyomásemelkedéssel járhat, nehezen ismerhető fel. Diagnózisa a jellemző izomgyengeség, a hyposthenuriás polyuria és az alacsony serum kálium-szint alapján lehetséges. Megemlíthető, hogy Laragh „essentialis” malignus hypertonia eseteiben is fokozott aldosteron-produkciót észlelt és felveti azt a lehetőséget, hogy az aldosteronnak esetleg pathogenetikai szerepe van a malignus hypertoniasyndromában (9).