Orvosi Hetilap, 1967. augusztus (108. évfolyam, 32-35. szám)
1967-08-06 / 32. szám - Szakszervezetünk V. kongresszusáról
nyék, a területi vezető szervek hatásköre növelésének. De itt is hangot kívánunk adni azon nézetünknek, hogy ennek megvalósításában elengedhetetlennek tartjuk az egészségügy szakmai sajátosságainak figyelembe vételét. Az egészségügy olyan irányítási rendszerét tartjuk szükségesnek, amelyben érvényesül az egészségügyi ellátás működtetésének és fejlesztésének egységes szemlélete, amely képes kiküszöbölni a még fennálló, vagy éppen a fejlődés során újonnan keletkező aránytalanságokat, és amelyben következetesen érvényesül az egészségügy egységes irányítása. Az előadó a továbbiakban arról beszélt, hogy a legkorszerűbb intézményhálózat, a legjobban szervezett és irányított egészségügyi ellátás sem válik igazán szocialista egészségügyi ellátássá a benne dolgozókat átható szocialista eszmeiség, etika és humanizmus nélkül. A továbbiakban közöljük Darabos Pál dr. főtitkárnak e fontos kérdésekkel foglalkozó fejtegetéseit, amelyek a kongresszus más felszólalásaiban is felvetődtek. Egy évtizede szakszervezeti tevékenységünk középpontjába állítottuk tagságunk, különösen az orvosok erkölcsi nevelését. A központi vezetőség úgy véli, szóbeli referátumunkban elsősorban erről kell szólnunk, nem csökkentve ezzel a nevelés, tudatformálás, művelődés egyéb tényezőinek a jelentőségét. Vizsgálnunk kell tehát az egészségügyi dolgozók morális fejlődését, szem előtt tartva, hogy az a legszorosabban összefügg politikai-világnézeti fejlődésünkkel. A szocialista erkölcs uralkodóvá tétele az egész társadalomban hosszú évek rendkívül felelősségteljes feladata. Fokozott felelősségünk van e téren nekünk, akik a szocialista erkölcs érvényesülését orvosok, gyógyszerészek, egészségügyi dolgozók munkájában kívánjuk biztosítani, olyan munkaterületen, amely évezredek óta megfogalmazott etikákkal bír, ahol az egészségügyi ellátást igénybe vevő milliók figyelik bíráló szemmel fejlődésünket, hibáinkat. Egy évtized erkölcsi nevelő munkáját, az Orvosi Rendtartás törvénybe léptetésének hatását, az orvosetikai bizottságok működését kell együttesen mérlegre tennünk, hogy megvizsgáljuk, milyen eredményt értünk el tagságunk erkölcsi nézeteinek és gyakorlatának alakításában. A legjelentősebb eredmény az, hogy az orvosok körében nagyrészt világos és elfogadott lett az a nézet, hogy az orvosi tevékenység magas szintű erkölcsi követelményeket állít eléjük, magas szintű erkölcsiséget követel tőlük. A konkrét, törvényben megfogalmazott és erkölcsi normaként eléjük állított követelmények az orvosok többsége, s hozzátehetjük, a gyógyszerészek, középkáderek előtt is jórészt ismertek és fő vonásaikban elfogadottak. Hol van mégis eltérés a szocialista erkölcs követelményei és a kialakult gyakorlat között? Nevelő munkánk szempontjából legjelentősebbnek azt az eltérést tekinthetjük, amely abban a kérdésben áll fenn: erkölcsös-e a gondjainkra bízott betegektől az orvosi munka befejeztével önkéntesen nyújtott ajándékot, orvosi honorárium jellegű (és nagyságú) összeget elfogadni, illetve elmulasztani a betegek között azt a nevelő munkát, amelyet az Orvosi Rendtartás intézkedései megkívánnak. Az orvosi közvélemény és hozzátehetjük a betegek tekintélyes része — egészségügyi ellátásunk adott színvonala, az orvosok és egészségügyi dolgozók jelenlegi bérezése, a társadalom számos területén kialakult hasonló gyakorlat mellett — ezt nem tekinti egyértelműen az erkölcsi követelményektől eltérőnek, vagy azzal szembenállónak. Ez a nézet sajátosan olyan széles körű gyakorlatot eredményez, amelyet el kell ítélnünk, amelynek megszüntetéséért küzdenünk kell. Teljes egészében magunkévá tesszük a Szakszervezetek XXI. Kongresszusa azon követelését, hogy: „Megfelelő egészségügyi szervezéssel, a szükséges állami, anyagi eszközök felhasználásával el kell érni, hogy az egészségügyi szolgáltatások igénybevétele ne jelenthessen az állami előírásokon felüli anyagi megterhelést a biztosítottak számára”. Határozati javaslatunkban felsoroljuk azokat a tennivalókat, amelyeket az előrehaladás érdekében meg kell tennünk. A feltételek megteremtésével, a körülmények világos és egyértelmű meghatározásával, mindezekkel párhuzamosan és egyidejűleg végzett hatékony nevelő munkával ki kell küszöbölnünk ezt a ma még túlzottan széles körben érvényesülő és az egészségügyi dolgozókra, orvosokra erkölcsi megítélésükben súlyos árnyékot vető gyakorlatot. Annál is inkább meg kell tennünk ezt, mert a fenti jelenségek elhomályosítják az orvosok, egészségügyi dolgozók erkölcsi megítélésének azokat a vonásait, amelyekre egyébként joggal büszkék lehetnénk. Úgy véljük, ehelyütt ezekről is szólnunk kell. Az orvosi munka alapvető követelménye a humanizmus. A szocialista egészségügyi ellátásban ez nem kisebb követelményeket állít az orvos elé, mint korszerű szakmai felkészültséggel, emberszeretettől áthatva, magasfokú hivatástudattal megtenni mindent a gondjainkra bízott beteg érdekében. Nem hunyunk szemet az e téren mutatkozó hibák előtt. Elítéljük a szakmai felületességet, a tudatlanságot, a túlzott megterheléssel olykor magyarázható, de el nem fogadható közömbösséget, az orvos—beteg kapcsolatában mutatkozó ridegséget, emberiesség hiányát, az orvosok egymás közötti kapcsolatában jelentkező féltékenységet, viszályokat. Ilyen jelenségekkel etikai bizottságaink gyakorlatában, a fegyelmi eljárások során találkozunk, ezeket súlyuknak megfelelően megítéljük és elítéljük. A betegek részéről leggyakrabban panaszra okot adó effajta jelenségek nagy száma mellett is joggal állíthatjuk, hogy ezek nem jellemzői a magyar orvosok, egészségügyi dolgozók munkájának, magatartásának. Mind több lehetőségünk van orvosi ellátásunkat összevetni nálunk jóval gazdagabb, magasabb ellátottsággal bíró országok gyakorlatával és orvosaink ezt az összehasonlítást kiállják. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az orvosok többsége, ismertek és a