Orvosi Hetilap, 1967. augusztus (108. évfolyam, 32-35. szám)

1967-08-06 / 32. szám - Szakszervezetünk V. kongresszusáról

nyék, a területi vezető szervek hatásköre növelésé­nek. De itt is hangot kívánunk adni azon nézetünk­nek, hogy ennek megvalósításában elengedhetetlen­nek tartjuk az egészségügy szakmai sajátosságainak figyelembe vételét. Az egészségügy olyan irányítási rendszerét tartjuk szükségesnek, amelyben érvé­nyesül az egészségügyi ellátás működtetésének és fejlesztésének egységes szemlélete, amely képes ki­küszöbölni a még fennálló, vagy éppen a fejlődés során újonnan keletkező aránytalanságokat, és amelyben következetesen érvényesül az egészség­ügy egységes irányítása.­­ Az előadó a továbbiakban arról beszélt, hogy a legkorszerűbb intézményhálózat, a legjobban szervezett és irányított egészségügyi ellátás sem válik igazán szocialista egészség­­ügyi ellátássá a benne dolgozókat átható szocialista eszmeiség, etika és humanizmus nélkül. A továbbiakban közöljük Darabos Pál dr. főtitkárnak e fontos kérdésekkel foglalkozó fejtegeté­seit, amelyek a kongresszus más felszólalásaiban is felvetődtek. Egy évtizede szakszervezeti tevékenységünk középpontjába állítottuk tagságunk, különösen az orvosok erkölcsi nevelését. A központi vezetőség úgy véli, szóbeli referátumunkban elsősorban erről kell szólnunk, nem csökkentve ezzel a nevelés, tu­datformálás, művelődés egyéb tényezőinek a jelen­tőségét. Vizsgálnunk kell tehát az egészségügyi dol­gozók morális fejlődését, szem előtt tartva, hogy az a legszorosabban összefügg politikai-világnézeti fej­lődésünkkel. A szocialista erkölcs uralkodóvá tétele az egész társadalomban hosszú évek rendkívül fe­lelősségteljes feladata. Fokozott felelősségünk van e téren nekünk, akik a szocialista erkölcs érvénye­sülését orvosok, gyógyszerészek, egészségügyi dol­gozók munkájában kívánjuk biztosítani, olyan munkaterületen, amely évezredek óta megfogalma­zott etikákkal bír, ahol az egészségügyi ellátást igénybe vevő milliók figyelik bíráló szemmel fejlő­désünket, hibáinkat. Egy évtized erkölcsi nevelő munkáját, az Orvosi Rendtartás törvénybe lépteté­sének hatását, az orvosetikai bizottságok működé­sét kell együttesen mérlegre tennünk, hogy meg­vizsgáljuk, milyen eredményt értünk el tagságunk erkölcsi nézeteinek és gyakorlatának alakításában. A legjelentősebb eredmény az, hogy az orvosok kö­rében nagyrészt világos és elfogadott lett az a né­zet, hogy az orvosi tevékenység magas szintű er­kölcsi követelményeket állít eléjük, magas szintű erkölcsiséget követel tőlük. A konkrét, törvényben megfogalmazott és erkölcsi normaként eléjük állí­tott követelmények az orvosok többsége, s hozzá­tehetjük, a gyógyszerészek, középkáderek előtt is jórészt ismertek és fő vonásaikban elfogadottak. Hol van mégis eltérés a szocialista erkölcs kö­vetelményei és a kialakult gyakorlat között? Ne­velő munkánk szempontjából legjelentősebbnek azt az eltérést tekinthetjük, amely abban a kérdésben áll fenn: erkölcsös-e a gondjainkra bízott betegek­től az orvosi munka befejeztével önkéntesen nyúj­tott ajándékot, orvosi honorárium jellegű (és nagy­ságú) összeget elfogadni, illetve elmulasztani a be­tegek között azt a nevelő munkát, amelyet az Or­vosi Rendtartás intézkedései megkívánnak. Az orvosi közvélemény és hozzátehetjük a be­tegek tekintélyes része — egészségügyi ellátásunk adott színvonala, az orvosok és egészségügyi dol­gozók jelenlegi bérezése, a társadalom számos te­rületén kialakult hasonló gyakorlat mellett — ezt nem tekinti egyértelműen az erkölcsi követelmé­nyektől eltérőnek, vagy azzal szembenállónak. Ez a nézet sajátosan olyan széles körű gyakorlatot ered­ményez, amelyet el kell ítélnünk, amelynek meg­szüntetéséért küzdenünk kell. Teljes egészében magunkévá tesszük a Szak­­szervezetek XXI. Kongresszusa azon követelését, hogy: „Megfelelő egészségügyi szervezéssel, a szük­séges állami, anyagi eszközök felhasználásával el kell érni, hogy az egészségügyi szolgáltatások igény­­bevétele ne jelenthessen az állami előírásokon fe­lüli anyagi megterhelést a biztosítottak számára”. Határozati javaslatunkban felsoroljuk azokat a ten­nivalókat, amelyeket az előrehaladás érdekében meg kell tennünk. A feltételek megteremtésével, a körülmények világos és egyértelmű meghatározásá­val, mindezekkel párhuzamosan és egyidejűleg vég­zett hatékony nevelő munkával ki kell küszöböl­nünk ezt a ma még túlzottan széles körben érvé­nyesülő és az egészségügyi dolgozókra, orvosokra erkölcsi megítélésükben súlyos árnyékot vető gya­korlatot. Annál is inkább meg kell tennünk ezt, mert a fenti jelenségek elhomályosítják az orvosok, egészségügyi dolgozók erkölcsi megítélésének azo­kat a vonásait, amelyekre egyébként joggal büsz­kék lehetnénk. Úgy véljük, ehelyütt ezekről is szól­nunk kell. Az orvosi munka alapvető követelménye a hu­manizmus. A szocialista egészségügyi ellátásban ez nem kisebb követelményeket állít az orvos elé, mint korszerű szakmai felkészültséggel, emberszeretettől áthatva, magasfokú hivatástudattal megtenni min­dent a gondjainkra bízott beteg érdekében. Nem hunyunk szemet az e téren mutatkozó hibák előtt. Elítéljük a szakmai felületességet, a tudatlanságot, a túlzott megterheléssel olykor magyarázható, de el nem fogadható közömbösséget, az orvos—beteg kapcsolatában mutatkozó ridegséget, emberiesség hiányát, az orvosok egymás közötti kapcsolatában jelentkező féltékenységet, viszályokat. Ilyen jelen­ségekkel etikai bizottságaink gyakorlatában, a fe­gyelmi eljárások során találkozunk, ezeket súlyuk­nak megfelelően megítéljük és elítéljük. A betegek részéről leggyakrabban panaszra okot adó effajta jelenségek nagy száma mellett is joggal állíthatjuk, hogy ezek nem jellemzői a magyar orvosok, egész­ségügyi dolgozók munkájának, magatartásának. Mind több lehetőségünk van orvosi ellátásunkat összevetni nálunk jóval gazdagabb, magasabb ellá­tottsággal bíró országok gyakorlatával és orvosaink ezt az összehasonlítást kiállják. Túlzás nélkül állít­hatjuk, hogy az orvosok többsége, ismertek és a

Next