Orvosi Hetilap, 1981. június (122. évfolyam, 23-26. szám)
1981-06-21 / 25. szám - FOLYÓIRATREFERÁTUMOK
Szemészet A hályogszúrástól az intraocularis lencsebeültetésig. Nover, A. és mtsai (Augenklinik Mainz, Langenbeckstrasse 1, 6500 Mainz, NSZK), Deutsches Ärzteblatt, 1981, 78, 163. Az első írásos emlék a hályogoperációról — amely egyike az emberen legrégibb idők óta végzett műtéteknek — a Hammurabi kódexben található, az i. e. 18. századból. Az első képi ábrázolás (egy római reliefen) az i. e. 2—3. századból származik. A műtét fejlődése három szakaszra bontható: hályogszúrás, lencseeltávolítás és legújabban műanyag lencse beültetése az aphakiás szembe. A 18. század kezdetéig a hályogoperáció csupán abból állott, hogy az elhomályosult lencsét a szaruhártya szélén beszúrt műszerrel az optikus tengelyből az üvegtestbe luxálták (hályogszúrás). Döntő fejlődést hozott, amikor lehetővé vált a megzavarosodott lencse eltávolítása. Ez századunk első feléig extracapsularisan, azaz a lencsetok visszahagyásával történt. Századunk közepe óta a lencse eltávolítása intracapsularisan történik, vagyis a lencsemag, kéreg és tok egyszerre kerülnek eltávolításra. A lencseeltávolítás következménye, az aphakia, három módon korrigálható: hályogszemüveggel, kontaktlencsével és a szembe implantált műanyag lencsével. A hályogszemüveg a legkevésbé kielégítő. A lencsebeültetés nehézsége abban rejlett, hogy a rögzítés is megoldhatatlannak tűnt. A holland Binkhorst által 1959-ben kifejlesztett lencsét a szivárványhártya tartja, ezért nevezik „iris-csip”nek. A beültetett lencsét finom varrattal az irishez rögzítik. Ma a Binkhorst-lencse beültetését az időskori szürkehályog orvoslására egyértelműen ajánlják. Az ideális szemlencse implantátumtól elvárás: élettani helyre — a hátsó szemcsarnokba — kerüljön; minimális rögzítő anyagot igényeljen; biztosan centralizált legyen, ne luxálódjon; a rögzítés az iristől függetlenül történjék (szabad pupillajáték); egyszerű műtéti technika. A követelményeknek a Shearing által kifejlesztett, 1977 óta alkalmazott szemlencse felel meg leginkább. Alkalmazásakor a szemlencse extracapsularisan kerül eltávolításra. A lencse rugalmas szárnyai az iris és a corpus ciliaris között, a sulcus ciliarisban támaszkodnak meg. Az ehhez a műtéthez szükséges extracapsularis lencseeltávolítást Kelman módszere 1971-ben forradalmasította. A bulbus és a tok megnyitása után a szemlencsét egy ultrahang nyalábbal „felaprítjuk” (emulsificatio), és ezután egyszerűen szívóval eltávolítható. Az eljárás előnye, hogy az implantatum élettani helyen ül, a pupilla mozgása nem jelent dislocatio veszélyt. A szerzők műtét után komoly szövődményt egyetlen esetben sem láttak. Az új műtéti lehetőségek ismeretében felvetik a kérdést: lehetséges-e a „szekunder implantatio”, vagyis az évekkel korábban végzett szemlencse eltávolítás után intraocularis lencsét beültetni? Véleményük szerint igen, de az indikációt igen szigorúan kell felállítani. Végső soron az intraocularis műtét veszélyeit kell mérlegelni egy (pl. kontaktlencsével) „jól látó” szem esetében. Bugyi István dr. Szerkesztőségi megjegyzés: Az Enke Kiadó gondozásában jelent meg az elmúlt esztendőben Paul E. Fechner: Intraocularlinsen c. munkája, amelyet lapunk ez idei 8. számában a 485. oldalon Alberth professzor ismertetett. A recenzióhoz a következő megjegyzést fűzte: „Harold Ridley 1964-ben azt mondta: Hiszem, hogy eljön a nap, mikor a betegnek már nem azt mondjuk, hogy önnek szürkehályogja van és azt el kell távolítani, hanem azt, hogy önnek egy új lencsére van szüksége és azt mi be tudjuk helyezni. Lehet, hogy ez a nap egyszer valóban elérkezik, hiszen már ma is százezrek látnak intraocularis lencsével, de tízezrek váltak miatta beteggé és ezrek vakultak meg. A szem functiója a látás, kontakt üveggel és közönséges szemüveggel is tökéletesen helyreállítható. A kontakt üvegről évtizedes, a szemüvegről pedig évszázados tapasztalatok alapján tudjuk, hogy ennek viselése következtében még senki nem vakult meg”. Feltétlenül szükségesnek tartottuk e referátum kiegészítését a recenzens soraival, mert ezeknek ismeretében világosabban lát az olvasó és biztosan egyetért a recenzenssel, aki az ismertetésben írja, hogy az intraocularis lencse beültetés „története még nincs lezárva”. 1977-ben és 1978-ban Egyiptomban a Nílus deltájától délkeletre 10 000, denguehez hasonló megbetegedés lépett fel, 598 halálos esettel. A betegekből a „Rift-Valley Fever” (RVF) kórokozóját lehetett izolálni, amely az arbovírusok közé a Bunya-vírusok családjába tartozik. Az RVF lappangási ideje 3—7 nap, láz, fejfájás, rossz közérzet, izomízületi fájdalmak, a szemgolyó fájdalmassága, fénykerülés, az arc kipirulása és kötőhártya belövelltsége jellemzi. Többnyire néhány napig tart, a lábadozás azonban elhúzódó. Szövődmény léphet fel, amelynek három formája ismert: encephalitis (Egyiptomban 17 esetet észleltek); a macula degenerációja, átmeneti vaksággal; vérzékenység, icterus. Utóbbiban igen rossz a prognózis. A kórokozót — egyéb arbovírusokhoz hasonlóan — ízeltlábúak viszik át vérszíváskor a fertőző forrásból a fogékony egyénbe. Járványfolyamat kialakulásához szükséges, hogy magas vírustiter legyen a gazdaállatokban, valamint, hogy a gazdaállat és a vektor nagy sűrűségben legyen az adott területen. A RVF elsősorban állatok között gyakori (tehén, birka), az emberi megbetegedéseket is rendszerint epizootia előzi meg. Nagyon valószínű, hogy a fertőzés terjedésében, a szúnyogcsípés mellett, a fertőzött állatokkal történő foglalkozás is szerepet játszik. Vektonmentes környezetben a beteg ember fertőző forrásként nem szerepel. Az RVF eredetileg Közép- és Kelet-Afrikában volt hasznos, 1950 -1951-ben azonban Dél-Afrikában, 1978—1979-ben pedig már Észak- Afrikában is tömeges előfordulását észlelték. Bizonyos, hogy nem újabb, virulensebb vírusról van szó, hanem a kórkép terjedéséről. Európába, elméletileg, fertőzött személy, fertőzött ízeltlábú, illetve fertőzött állat révén kerülhet be. Utóbbi a szigorú állategészségügyi előírások miatt nem valószínű. A fertőzött személy csak viraemiás szakban szerepelhet gócként, vektorok jelenléte esetén. A vektorok elterjedésének lehetősége pedig a klíma miatt még nyáron is csekély, így a járvány veszélye minimális. Egyes esetek importja azonban nem lehetetlen, ezért Afrikából vagy Közel-Keletről érkezőknél, megfelelő tünetek esetén, BVF-re is gondolni kell. Budai József dr. Trópusi medicina Rift-völgyi láz. Mussgay, M. (Bundesforschungsanstalt für Viruskrankheiten der Tiere, D-7400, Tübingen): Dtsch. med. Wschr. 1980, 105, 1265. Az anamnesis jelentősége trópusi tartózkodás utáni megbetegedések esetén. Stürchler, D. (Schweiz, Tropepeninstitut, Basel): Schweiz, med. Wschr. 1980, 110, 1177. A behurcolt fertőző és parazitás megbetegedések száma egyre inkább emelkedik Svájcban (egyebüttT/T is, ref.) és bizonytalan kóroktanú JL1 megbetegedésekben gyakran felme ■■■rül a kérdés, hogy trópusi betegség 1539