Orvosi Hetilap, 1981. november (122. évfolyam, 44-48. szám)
1981-11-01 / 44. szám - Borsay János: Emlékezés November 7-re a Rokkantak Nemzetközi Évében
1* Emlékezés November 7-re, a Rokkantak Nemzetközi Évében 64 év telt el azóta, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom új korszakot nyitott az emberiség életében. Az eseménytől távolodva egyre inkább lemérhető hatása az egész világon, sajátos ellentmondásban a világnak azon a részén is, mely még a létét is tagadja. Különös érzés November 7. jelentőségét méltatni 1981-ben, a Rokkantak Nemzetközi Évében, hiszen ez a forradalom nemcsak az elnyomást és kizsákmányolást szüntette meg, de harcot indított az ember testi-lelki nyomorúsága ellen is. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom döntő változásokat hozott az egészségügy szemlélete és napi gyakorlata terén is. Maga V. J. Lenin írta alá a közegészségügyi népbiztosság megalakulásáról szóló határozatot, melynek fő jellemzői voltak az állami jelleg, a megelőzés , gyógyítás szervezeti egységének a biztosítása, az ingyenesség, a gyógyellátás magas színvonala, e célból a megfelelő intézményrendszer biztosítása. Kevesen tudják, hogy hazánkban a rehabilitáció lényegét, anélkül, hogy e kifejezést használta volna Markusovszky Lajos, az Orvosi Hetilap alapítója vetette fel már a múlt század közepén, amikor Vasegerszegről a következő beadványt intézte a kormányhoz: „A magyar álladalom legfőbb alkotmányának feladata, hogy gondoskodjék azokról a kézművesekről, zsellérekről és cselédségről, akik valamely, balsors vagy munka közben ért betegség, de minden esetre becsületes okból és nem büntetésből, verekedésből, vagy iszákosságból megrokkantak. Ide kell számítani a szellemi tisztségviselőket is. Gondoskodnunk kell, hogy megrokkanásuk foka szerint valamely megfelelő mesterséget adjunk kezükbe, amely által kenyeret teremthetnek maguknak és családjuknak. Sokan vannak, akik nehéz közműben nem felelnek már meg, de igen alkalmatosak szabónak, szűrcsapónak, gerencsérnek, gyertyamártónak, más egyébnek. Mindezt ébresztőnek szántam a nagy cél érdekében.” Csak csodálattal adózhatunk Markusovszky tisztánlátásának és látnoki képességének, amikor a rehabilitációt állami feladatként határozta meg és az állampolgárok munkához való jogát az alkotmányban látta helyesnek rögzíteni. Ez utóbbira már csak a mi társadalmunkban került sor, a „megrokkantak” munkához való jogát pedig az ENSZ is csak 1975-ben deklarálta. Markusovszky abban is megelőzte gondolkodásban nemcsak korát, de a ma hazai társadalmat is, hogy a „megrokkantak” sorsán való segítést elsősorban és lényegét tekintve a munkában látta. Orvosi Hetilap 1981. 122. évfolyam, 44. szám A Nagy Októberi Szocialista Forradalom adta lehetőségekkel, a kitűnő szovjet szakemberek konkrét, személyesen is tapasztalt segítségével elért eredmények jelentős változást hoztak a lakosság egészségügyi struktúrájában nálunk is — mind a felnőttek, mind a gyermekek vonatkozásában. Napjaink társadalmának betegségtípusai nagyrészt krónikus természetűek, mint pl. a hipertónia, a tüdőrák, a szívbetegség és az elhízás. Igen sok betegség, mely még 50 évvel korábban az orvost megoldhatatlan problémák elé állította, ma gyógyítható, de sokszor csak maradandó károsodással. Igen sok újszülött, különösen koraszülött, akik azelőtt meghaltak, ma életben maradnak, de gyakran valamilyen fogyatékossággal. A közlekedési és az üzemi balesetek súlyos sérültjei közül ma sokkal többen maradnak életben, de válnak tartósan rokkanttá. Az életkor jelentős kitolódása mellett a munkaképes életkor is kitolódott, ezzel együtt a degeneratív , kopásos betegségek beszűkíthetik a tevékenységet, a kitolódott életkor érbetegségeinek következményeivel tömegméretekben kell számolni. A gyermekorvosok is hasonló változásról számolnak be. A fertőzés, a hiánybetegségek háttérbe szorultak. A klinikák és kórházak betegágyait egyre inkább krónikus betegek foglalták el: gyermekek veleszületett szívhibával, krónikus légzőszervi betegséggel, gyermekek, akik vesetransplantációra várnak, fejlődési vagy magatartási zavarban szenvednek. A krónikus betegellátás lényeges eleme lett a tartós egészségkárosodást és fizikai, illetve szellemi teljesítmény-csökkenést kiküszöbölő, illetve javító habilitáció, illetve rehabilitáció, egyformán érvényesen gyermekre, felnőttre, öregre egyaránt. Mindezek után vizsgáljuk meg, hogy mennyire komoly a fogyatékosság, rokkantság és a krónikus betegségek epidemiológiája napjainkban? Egyben választ kaphatunk arra a gyakran felvetett kérdésre is, hogy mi vezette az ENSZ-t, hogy a Rokkantak Nemzetközi Évét 1981-re meghirdette? A napi sajtóban, de szakközleményekben is eltérő adatokat olvashatunk a fogyatékosság, rokkantság gyakoriságáról. Természetesen az adatok különbözőek, attól függően, hogy mit mérünk fel. A hazai 250-es morbiditási vizsgálat előzetes adatai alapján a lakosság 5%-a szenved valamilyen fogyatékosságban — figyelemmel a felmértek diagnózisára. A két Németországban a lakosság 8%-ára becsülik a rokkantak számát; a felmérés a kiadott rokkantsági igazolások alapján történt. A W. H. O. a lakosság 10% -ára teszi világszerte a rehabilitációt igénylő fogyatékosok és rokkantak számát, ha nemcsak a kórismét, de a betegség következtében fellépett anatómiai károsodást, annak funkcionális következményét, a fogyatékosságot, illetve szociális következményét, a rokkantságot is figyelembe vesszük. A lengyel számadatok nagyobbak, a lakosság 14%-ára teszik az arányt. Feltehetően ebben a számban benne szerepelnek azok a krónikus betegek is, akik munkájukhoz, napi élettevékenységeikhez valamilyen rehabilitációs segítséget igényelnek. Ugyanilyen szempontok alapján N. F. Bracht hasonló adatokról számol be az USA-ból: 2699