Orvosi Hetilap, 1981. november (122. évfolyam, 44-48. szám)

1981-11-01 / 44. szám - Borsay János: Emlékezés November 7-re a Rokkantak Nemzetközi Évében

1* Emlékezés November 7-re, a Rokkantak Nemzetközi Évében 64 év telt el azóta, hogy a Nagy Októberi Szocialis­ta Forradalom új korszakot nyitott az emberiség életében. Az eseménytől távolodva egyre inkább lemérhető hatása az egész világon, sajátos ellent­mondásban a világnak azon a részén is, mely még a létét is tagadja. Különös érzés November 7. je­lentőségét méltatni 1981-ben, a Rokkantak Nemzet­közi Évében, hiszen ez a forradalom nemcsak az elnyomást és kizsákmányolást szüntette meg, de harcot indított az ember testi-lelki nyomorúsága ellen is. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom döntő változásokat hozott az egészségügy szemlélete és napi gyakorlata terén is. Maga V. J. Lenin írta alá a közegészségügyi népbiztosság megalakulásáról szóló határozatot, melynek fő jellemzői voltak az állami jelleg, a megelőzés , gyógyítás szervezeti egységének a biztosítása, az ingyenesség, a gyógy­­ellátás magas színvonala, e célból a megfelelő in­tézményrendszer biztosítása. Kevesen tudják, hogy hazánkban a rehabilitá­ció lényegét, anélkül, hogy e kifejezést használta volna Markusovszky Lajos, az Orvosi Hetilap ala­pítója vetette fel már a múlt század közepén, ami­kor Vasegerszegről a következő beadványt intézte a kormányhoz: „A magyar álladalom legfőbb al­kotmányának feladata, hogy gondoskodjék azokról a kézművesekről, zsellérekről és cselédségről, akik valamely, balsors vagy munka közben ért betegség, de minden esetre becsületes okból és nem bünte­tésből, verekedésből, vagy iszákosságból megrok­kantak. Ide kell számítani a szellemi tisztségviselő­ket is. Gondoskodnunk kell, hogy megrokkanásuk foka szerint valamely megfelelő mesterséget ad­junk kezükbe, amely által kenyeret teremthetnek maguknak és családjuknak. Sokan vannak, akik nehéz közműben nem felelnek már meg, de igen alkalmatosak szabónak, szűrcsapónak, gerencsér­nek, gyertyamártónak, más egyébnek. Mindezt éb­resztőnek szántam a nagy cél érdekében.” Csak csodálattal adózhatunk Markusovszky tisztánlátásának és látnoki képességének, amikor a rehabilitációt állami feladatként határozta meg és az állampolgárok munkához való jogát az alkot­mányban látta helyesnek rögzíteni. Ez utóbbira már csak a mi társadalmunkban került sor, a „megrokkantak” munkához való jogát pedig az ENSZ is csak 1975-ben deklarálta. Markusovszky abban is megelőzte gondolkodásban nemcsak ko­rát, de a ma hazai társadalmat is, hogy a „meg­rokkantak” sorsán való segítést elsősorban és lé­nyegét tekintve a munkában látta. Orvosi Hetilap 1981. 122. évfolyam, 44. szám A Nagy Októberi Szocialista Forradalom adta lehetőségekkel, a kitűnő szovjet szakemberek konkrét, személyesen is tapasztalt segítségével el­ért eredmények jelentős változást hoztak a lakos­ság egészségügyi struktúrájában nálunk is — mind a felnőttek, mind a gyermekek vonatkozásában. Napjaink társadalmának betegségtípusai nagyrészt krónikus természetűek, mint pl. a hipertónia, a tüdőrák, a szívbetegség és az elhízás. Igen sok be­tegség, mely még 50 évvel korábban az orvost megoldhatatlan problémák elé állította, ma gyó­gyítható, de sokszor csak maradandó károsodással. Igen sok újszülött, különösen koraszülött, akik az­előtt meghaltak, ma életben maradnak, de gyakran valamilyen fogyatékossággal. A közlekedési és az üzemi balesetek súlyos sérültjei közül ma sokkal többen maradnak életben, de válnak tartósan rok­kanttá. Az életkor jelentős kitolódása mellett a munkaképes életkor is kitolódott, ezzel együtt a degeneratív , kopásos betegségek beszűkíthetik a tevékenységet, a kitolódott életkor érbetegségei­nek következményeivel tömegméretekben kell szá­molni. A gyermekorvosok is hasonló változásról számolnak be. A fertőzés, a hiánybetegségek hát­térbe szorultak. A klinikák és kórházak beteg­ágyait egyre inkább krónikus betegek foglalták el: gyermekek veleszületett szívhibával, krónikus légzőszervi betegséggel, gyermekek, akik vese­­transplantációra várnak, fejlődési vagy magatar­tási zavarban szenvednek. A krónikus betegellátás lényeges eleme lett a tartós egészségkárosodást és fizikai, illetve szellemi teljesítmény-csökkenést ki­küszöbölő, illetve javító habilitáció, illetve rehabi­litáció, egyformán érvényesen gyermekre, felnőtt­re, öregre egyaránt. Mindezek után vizsgáljuk meg, hogy mennyire komoly a fogyatékosság, rokkantság és a krónikus betegségek epidemiológiája napjainkban? Egyben választ kaphatunk arra a gyakran felvetett kérdés­re is, hogy mi vezette az ENSZ-t, hogy a Rokkan­tak Nemzetközi Évét 1981-re meghirdette? A napi sajtóban, de szakközleményekben is eltérő adato­kat olvashatunk a fogyatékosság, rokkantság gya­koriságáról. Természetesen az adatok különbözőek, attól függően, hogy mit mérünk fel. A hazai 250-es morbiditási vizsgálat előzetes adatai alapján a la­kosság 5%-a szenved valamilyen fogyatékosságban — figyelemmel a felmértek diagnózisára. A két Németországban a lakosság 8%-ára becsülik a rok­kantak számát; a felmérés a kiadott rokkantsági igazolások alapján történt. A W. H. O. a lakosság 10% -ára teszi világszerte a rehabilitációt igénylő fogyatékosok és rokkantak számát, ha nemcsak a kórismét, de a betegség következtében fellépett anatómiai károsodást, annak funkcionális követ­kezményét, a fogyatékosságot, illetve szociális követ­kezményét, a rokkantságot is figyelembe vesszük. A lengyel számadatok nagyobbak, a lakosság 14%-ára teszik az arányt. Feltehetően ebben a számban benne szerepelnek azok a krónikus bete­gek is, akik munkájukhoz, napi élettevékenysé­geikhez valamilyen rehabilitációs segítséget igé­nyelnek. Ugyanilyen szempontok alapján N. F. Bracht hasonló adatokról számol be az USA-ból: 2699

Next