Orvosi Hetilap, 1984. március (125. évfolyam, 10-13. szám)
1984-03-18 / 12. szám - FOLYÓIRATREFERÁTUMOK
irányította osztályunkra, retinopathiája progresszív romlása miatt. Diabetesét 48 év korában ismerték föl, kezdettől fogva NPH insulinnal kezelték. Retinopathia kialakulását már Kanadában észlelték, egy ízben már ott lézerezték. Betegünk fölvételekor elmondta, hogy 52 E NOVO NPH-insulint ad magának naponta egyszer, s 160 g CH tartalmú diétát tart, alkalmanként engedményekkel önmagának. Kérésünkre megmutatta fecskendőjét is, mely szintén 100 E/ml koncentrációjú insulinhoz készült. A beteg figyelmét hazatelepülése után senki sem hívta föl arra, hogy a 100 E/ml-es insulinhoz készült fecskendő nem alkalmas az eredeti skálabeosztás szerint 40 E/ml-es, hazai viszonyaink közt rendelkezésre álló insulin beadására, így betegünk hazatelepülése óta valójában 20 E NPH insulint adott magának, mely retinopathiája roszszabbodását természetesen magyarázza. 36 E NPH insulinra állítva, rendezett anyagcserével bocsátottuk haza, újabb lézerkezelésre kórházunk illetékes szakrendelése az OTKI szemészeti tanszékén előjegyeztette. Kórházi kezelése során megállapítható volt, hogy időközben nephropathia diabetica is kialakult, fehérje ürítése 1,3 g/nap értékű volt távozásakor. Az egyszer használatos eszközök bevezetése, ill. használatuk széles körűvé válása a rendszeresen injekciózásra szorulók életét nagyban megkönnyítette. Az insulint kapó betegek esetében azonban a nyilvánvaló előnyök mellett egy megkülönböztetett figyelmet igénylő körülmény is jelentkezik, mégpedig az, hogy a különböző koncentrációjú insulimokhoz készült fecskendők egységbeosztása eltérő. A hazánkban jelenleg forgalmazott valamennyi magyar és külföldi — insulin 40 E/ml tartalmú, de külföldön 80, ill. 100 E/ml tartalmú, koncentrált készítmény is forgalomban van. Utóbbiak speciális indikációval — magasabb insulin adagra szorulók, insulinpumpa kezelés stb. — kerülnek alkalmazásra (1, 2, 3,). Mivel a betegek, s hozzátartozóik a különböző koncentrációjú insulin készítményekről megfelelő tájékozottsággal általában nem rendelkeznek, az insulint rendszeresen fölíró, ill. a beteget rendszeresen ellenőrző orvosnak célszerű a fölvilágosítást e kérdésekre is kiterjesztenie, s egyszer használatos fecskendőt alkalmazó beteg injekciós eszközeit, a beadás körülményeit időszakosan ellenőriznie. Bemutatott eseteink ma még ritkaságszámba menők, de korántsem egyediek. Tudomásunk van arról, hogy hasonló okból eredő dózis tévesztés nagy betegforgalmú budapesti diabetes ambulantia betegei közt is előfordult, s a nemzetközi irodalomban is olvasható utálás az egyszer használatos fecskendők helytelen használatából származó alul-dozirozásra (4.) Eseteink ismertetésével a kalibráció és dózis (angolszász terminológiával a „marks and units”) kérdésének fontosságára kívántuk fölhívni a figyelmet. IRODALOM: 1. Tamás Gy.: Inzulin a diabetes gyógyításban (in: Magyar I., Tamás Gy. szerk.: Diabetes mellitus. Medicina, Budapest 1979. pp. 192—203.) — 2. Galloway J. A.. de Shapo R. D.: The clinical use of insulin and the complications of insulin therapy (in: Ellenberg M., Rifkin H. ed.: Diabetes mellitus, Theory and Practice, Med. Exam, Publ. Co. Incorp., New York, 1983. pp. 519—538.) — 3. Dörzbach E., Muller R.: Die Insulintherapie und die Insulin Präparate (in: Pfeiffer E.: Handbuch des Diabetes mellitus. Lehmanns Verlag, München, 1971., 2. kötet, pp. 1087—1105.) — 4. Hillson R. Asplin C. M.: Changing insulin treatment (olvasólevél). Br. Med. J. 287, (No 6397) 982—983. 1983. Winkler Gábor* dr. Salamon Ferenc dr. János Kórház II. belosztály A rövidítések indokoltságáról és visszásságairól. T. Szerkesztőség! Élvezettel olvastam Veress Sándor dr. tréfás hangvételű levelét (Orv. Hetik, 1984, 125, 245.), amely egy kétségkívül egyre inkább elharapódzó jelenségre, a „tudományos rövidítések és betűszók dömpingjére” hívja fel a figyelmet. Levelére két okból válaszolok. Az egyik az, hogy annak érdemi mondandójával nagyon is egyetértek: az egyes hazai szerzők által kitalált, nemzetközileg ismeretlen, sokszor magyar szakszavakból kialakított ,,eredeti” rövidítések bevezetését mi sem tartjuk kívánatosnak. A másik ok, amiért írok az, hogy Veress dr. egyik közelmúltban megjelent munkánkat (Orv. Heti I., 1983, 124. 2725.) említi — több kontextusban is — elrettentő példaként. Megjegyzi, hogy cikkünk elején — horribile dictu — 16 rövidítést soroltunk fel, s olyan — érzése szerint felesleges — rövidítéseket használtunk, mint FFA (= free fatty ricids, szabad zsírsavak), PE (= foszfatidiletanolamin). Veress dr. figyelmét azonban elkerülte az a tény, hogy a dolgozatunkban szereplő valamennyi rövidítést (AMI = akut myocardium infarktus; ATP = ladenozintrifoszfát; TG = triglicerid; VT = kamrai tachikardia; VF = kamrafibrilláció; PGEi = prosztaglandin E.) a szívvel és lipidekkel foglalkozó hazai és nemzetközirodalom régóta egységesen alkalmazza. A Veress dr. * jelenleg aspiráns, munkahelye Semmelweis O. T. E. I. Belklinika által ajánlott kefalin a foszfatidiletanolamin triviális neve és a lipidek nómenklatúrájával foglalkozó bizottság állásfoglalása szerint (J. Lipid Res., 1978, 19, 114. —) inkább az utóbbi — nehézkesebb, de pontosabb — elnevezés használata kívánatos. Veress dr. megkérdi, hogy vajon „mit szólnak a franciák, a németek, és a többi nemzetek” az angol eredetű rövidítések fokozódó elterjedéséhez? Hogy mit szólnak ehhez, nem tudom; azt azonban látjuk, hogy a nevezéktanii kérdésekkel foglalkozó bizottságok által ajánlott vagy az angolszász irodalomban széleskörűen és következetesen használt rövidítéseket az említett nemzetek irodalma is egyre inkább átveszi. Ez alól — úgy tűnik — a miénk sem teljesen kivétel. Akár tetszik, akár nem, az angol nyelv kezdi egyre inkább betölteni kongresszusokon stb. a tudomány nemzetközi nyelvének szerepét. Nekünk az a véleményünk, hogy az egységesen alkalmazott, nemzetközileg elfogadott és a közlemény elején megmagyarázott rövidítéseket nem kell száműzni a dolgozatokból. Használatukat a terjedelemmel való ésszerű gazdálkodás is indokolja. Okvetlenül egyetértünk azonban Veress dr.-ral abban, hogy ezen a téren is meg kell húzni a határt, hogy elkerüljük az orvosi nyelv „abszurdoidhoz” való közeledését (ld. még: Jancsó M.—Hernádi Gy.: „V. N. H. M.” c. darabját, valamint az „E. T.” c. filmet!). Fazekas Tamás dr. T. Szerkesztőség! Köszönöm Fazekas Tamás dr. reagálását levelemre, örülök annak, hogy érdemi mondanivalójával egyetértett. Állást foglal azonban a nehézkesebb, de pontosabb, nem triviális nomenclatura, valamint a nemzetközileg egységesen alkalmazott és elfogadott rövidítések használata mellett. Bár az „egységesen alkalmazott” módszert sem alkalmazzák egységesen, szemléletemet emberi, orvosi szempontok vezérelték. Tudom, hogy az objektív tendenciákat megállítani nem lehet, vitatkozni is meddő róluk, legfeljebb szubjektív vélemény mondható a jelenségről. Már mások is megfogalmazták, hogy az orvosi szakdolgozatok, publikációk kódnyelven íródnak. Valamiféle gépi monotónia jellemzi ezeket a tudományos dolgozatokat. Egyre szűkülő és értő rétegeknek íródnak, egyre kisebb és mélyebb területekről adnak seperális információkat. Az „általános orvosnak” egyre nehezebb lesz ezeket a közölt ismereteket a gyakorlatban alkalmazni. A tudományos betűszók és rövidítések dömpingje — ezt csak nehezíti! A gyógyítás — az orvostudomány eredményeinek alkalmazása a beteg ember érdekében. /’"'4. Mintha computerbe táplálnák már \#Г a klinikusok is a betegágy melletti X X tapasztalataikat, mondanivalójukat. Ezt a computer-nyelvet tükrözik a 737