Orvosi Hetilap, 1986. november (127. évfolyam, 44-48. szám)
1986-11-02 / 44. szám - Leövey András: November 7. Gondolatok az orvos és a beteg kapcsolatáról
2668 déséből vezessük le, megfeledkezvén arról a természetes kölcsönhatásról, amely összekapcsolja őt az egészségügy és a társadalom egészével. Az egészségügy mindenkori helyzete tehát elválaszthatatlan a társadalom teherbírásától és tehervállalásától, valamint annak tudatát és magatartást formáló atmoszférájától. Úgy gondoltuk és valljuk ma is, hogy a szocialista feltételek teremtik meg a legkedvezőbb miliőt az orvos és beteg harmonikus együttműködése számára. Hogy ez mégsem mindenben így alakult, annak gyökereit elsősorban önmagunkban, egészségügyünk jelen adottságaiban, a társadalom történelmi lehetőségeiben és a múlt atavisztikus tényezőiben kell keresnünk. Meg kell azonban értenünk és meg kell értetnünk, hogy a beteg nem lehet személytelen, soha nem lehet áru, de az orvos sem válhat tartósan a körülmények szenvedő alanyává. Utóbbi uj, gyengítvén hivatásába vetett hitét, végsősoron olyan torzulásokhoz vezethet, amely nemcsak az effektivitást rontja, de nem egyeztethető össze a szocialista társadalom célkitűzéseivel és etikai elvárásaival sem. Közismert, hogy az orvos ma anyagilag kevésbé érdekelt az orvoslásban, (de az oktatásban vagy a kutatásban sem), s hogy a teendők menynyiségét és minőségét illetően is kontraszelekciós tényezők érvényesülnek. Éppen ezért feltétlenül szükséges lenne megtalálni azt az egészséges anyagi ösztönzőt, aminek alapján a jobb és több munkáért, differenciáltabb, nagyobb anyagi elismerésben részesülne. Ezzel az orvostársadalom önbecsülése, etikai „tudathasadása” és össztársadalmi elismerése is lényegesen változhatna. A betegtől történt eltávolodás már valahol a medikuskorban elkezdődik. A klinikum oktatásakor ugyanis legtöbbször magunk demonstráljuk a hallgatónak, hogy a beteget részeire kell osztani. Ez az egyes specialisták és subspecialisták közreműködésével meg is történik, ami önmagában feltétlenül korszerű és helyénvaló, csak az a probléma, hogy egy-egy specialistának a betegnek csupán egy része jut, s akkor kérdés, kié az egész ember? Ennek természetes következményeit az orvos—beteg kapcsolatában egyre inkább érzékeljük. Kétségtelen tehát, hogy az orvos—beteg kapcsolata ma világméretű krízisben van és a technika fejlődésével, az életritmus további gyorsulásával ez várhatóan még fokozódik. Kérdés, hogy ez a szakadék hogyan hidalható át és áthidalható-e egyáltalán, illetve, szükség van-e az áthidalására? Bár sokan vannak, akik ez utóbbi felfogást vallják és a kialakult status quo-t a megváltozott körülmények természetes velejárójaként magyarázzák: úgy vélem, a változtatásra egyértelműen szükség van. Az igazi orvoslást ugyanis nem jellemezheti a személytelenség, az elidegenedés, a perfogás veszélyének örökös Damoklészkardja — mint ahogyan az néhány kapitalista államban egyre bénítóbban tapasztalható — és ennek következményeként az orvos önvédelmi reakciója: a túlbiztosítás, a vizsgálati és gyógyszeres polipragmázia. Ilyenformán az orvoslásból kivész két egymást éltető szubsztancia: a beteg hite, s az orvos számára a munka szépsége. E folyamat feltartóztatására meg kell találni az arany középutat a háziorvos és a technokrata orvos között. E korántsem egyszerű és sok összetevőjű kérdés megoldását már az oktatás során el kell kezdenünk. A fiatalság ugyanis mindig nyitott szemmel jár, s megvan az a természetes készsége, hogy a ferde képeket, az ellentmondást azonnal felismerje. Az orvos és beteg kapcsolatának a jelenlegi reális helyzetét éppen ezért minden vetületében, őszintén fel kellene tárni a hallgatók előtt. Ezzel szemben sajnos sokszor úgy viselkedünk, mintha pszichológiai szkotémánk lenne. Azaz bizonyos tényeket sokszor makacsul nem veszünk figyelembe, s nem akarjuk meglátni például azt, hogy amit mi az egyetemen tanítunk, vagy amit a medikus egy jól felszerelt kórházi osztályon lát és tapasztal, az igen gyakran nem azonos azzal, ami kinn az életben történik. Őszintén el kellene beszélgetni velük a pénzkérdésről, ki kell küldeni őket az élet sűrűjébe, és utána közösen megvitatni a felvetődő problémákat. (Az utóbbi években bevezetett blokk-gyakorlatok e téren is kétségtelen előrelépést jelentenek.) A számos új eredmény és jelentős haladás mellett meg kell ismertetni velük a negatív példákat is. Látniuk kell, hogy nap mint nap előfordulnak esetek, amikor a beteg úgy kerül intézetbe, hogy előzetesen a körzeti orvos küldte a szakrendelésre, majd a szakrendelés küldi tovább a szakintézetbe, konkrét vagy kérdőjeles diagnózisokkal, de kiderül, hogy a beteget a szakma követelményeinek megfelelően senki nem vizsgálta meg. Az elmondottak természetesen nem elegendőek a felvetett kérdések megoldásához. Ehhez a nehézségek okainak részletes elemzése, józan és higgadt mérlegelés, s a változtatás minden szinten történő eltökéltsége szükséges. Mindezekhez egészségügyi kormányzatunk, társadalmunk messzemenő elvi támogatást nyújt. Reméljük, hogy országunk anyagi feltételeinek javulása mielőbb lehetővé teszi, hogy a tárgyi, valamint az érdekeltségi rendszer hathatós növelésével is enyhíthessük az orvos—beteg kapcsolatának mindannyiónk számára fájdalmas sebeit. A szubjektív tényezők torzulásaival szemben pedig nap mint nap nekünk kell önmagunkkal szemben is megvívni és tovább éleszteni a hétköznapok forradalmát, annak érdekében, hogy november 7-e embereszméje az egészségügy területén is egyre inkább valóra váljék. Leövey András dr.