Ózdi Vasas, 1990 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1990-01-05 / 1. szám

1990. január 5. I ÓZDI VASAS új munkalehetőségek esélyei, avagy... érhess-e ezt a vállalkozót? Mottó: „A vállalkozót vagy farkasnak nézik, akit agyon kell ütni, vagy fejőstehén­nek, akit korlátlanul lehet fejni, de kevesen ismerik föl benne a lovat, amelyik a szereket húzza.” (W. Churchill) Negyven év rossz szemlé­lete miatt hosszú ideig a vállalkozókat valóban far­kasnak tekintették. Sokan úgy hitték, ők azok, akik szinte munka nélkül, gyorsan gazdagodnak meg az embe­rek rovására. Ma már lassan kezdünk túljutni ezen a helytelen nézeten, de még mindig vannak hiányossá­gok. Napjainkban a vállal­kozókat fejőstehénnek tekin­tik, különösen az adóhiva­tal. Rólunk, egyszerű állam­polgárokról is adók sokasá­gával nyúzza a bőrt, a vál­lalkozókat pedig még ennél is súlyosabb terhekkel sújt­ja. Vajon mennyi időnek kell eltenie, amíg a köztu­datban rögzül, hogy a sike­res vállalkozások, illetve vállalkozók azok, akik az ország szekerét húzzák? Ilyen körülmények között is akadnak azért olyanok, akik vállalják a „harcot”, képesek prosperálni. Túl messzire nem is kell men­nünk, mert itt Ózdon is vannak ötletgazdag vállalko­zók. Ide sorolható a Modul- Szinkron Kft. életrehívója és vezetője Vincze Zoltán is. Vele beszélgettem vállal­kozásáról. — Úgy tudom ön nem rendelkezik közgazdász vég­zettséggel, mégis mi inspi­rálta arra, hogy belevágjon egy ilyen nagy horderejű vállalkozásba? — Valóban nem vagyok közgazdász. 1975-ben a Testnevelési Főiskola sport­­szervezői szakán végeztem. Előtte két szakmát is kita­nultam, egy villanyszerelő és egy elektroműszerész szakmát. 1978-ban a galva­nizáló mesteri képzettséget is megszereztem. Tulajdon­képpen 1975-től a magam lábán állok. Az éveken át folytatott galvanizáló kis­ipari tevékenység alatt sok mindent megtanultam és sokszor a saját bőrömön voltam kénytelen kitapasz­talni az üzleti élet csínját­­bínját. A 15 év alatt pedig gyakran foglalkoztam — a galvanizálás mellett — ki­sebb-nagyobb kereskedelmi tevékenység lebonyolításával is. Így aztán kb. egy évvel ezelőtt a saját magánvállal­­latomat fektettem bele a kft-be, ami azt jelentette, hogy hitel nélkül indulhat­tunk. Arra pedig nagyon büszke vagyok, hogy azóta sem kellett hitelhez folya­modnunk. Igyekeztem kiváló közgazdász, mezőgazdász és szakmérnök munkatársakat­­magam köré gyűjteni. — Mivel foglalkoznak és főleg milyen jövedelmező­séggel? — Fő tevékenységünk az export-import vagyis a kül­kereskedelem. Elsősorban belföldről vásárolunk és az NSZK-nak adjuk el az árut, de más országokkal is kap­csolatban állunk. (Pl. Auszt­ria, Szovjetunió). Jelenleg faáruval kereskedünk, cse­rébe pedig különböző mű­szaki cikkeket, gépkocsikat, alkatrészeket, teherautókat, esztergagépeket stb. hozunk be. Sikeresen működik egy leányvállalatunk az NSZK- ban, a második leányválla­lat létrehozását pedig Mun­kácson tervezzük. A külke­reskedelmi tevékenységen kívül külföldi munka szer­vezésével is foglalkozunk. Ma Magyarországon nyere­ségesen termelni igen nehéz, de külkereskedelmi szinten megéri. Szép hasznot hoz az országnak. A kft. 20—30 százalékos nyereséggel mű­ködik. De azért az örömbe egy kis üröm is vegyül. — Éspedig? — Manapság rengeteg értelmetlen, idejétmúlta jog­szabály és rendelet nehezíti­ egy vállalkozó munkáját. Sajnos hónapokig tévelygünk a bürokrácia rengetegében, amit a külföldi partnerek nem néznek jó szemmel. Egy konkrét példa. A Szov­jetuniótól nagy mennyiségű fát tudnánk vásárolni, amit NSZK-nak és Ausztriának adhatnánk el. Jó üzletlehe­tőség, szép haszonnal. De ... Külön kell engedélyeztetni a külkereskedelmi tevékeny­séget és az ehhez kapcsoló­dó pénzügyi részt. Aztán ... Tárgyalási engedélyt kell kérnünk. Aztán... A meg­kötött szerződést be kell je­lentenünk. Legvégül... Ami­kor mindezek rendezetté válnak, csak akkor jöhet az üzlet lebonyolítása. Egy­-egy ilyen ,,akció” 3—4 hónapot vesz igénybe, ami nagyon hosszú időnek számít az üz­leti életben. Meg­van a ve­szélye annak is, hogy ez alatt az idő alatt a külföldi partnerek elállnak az üzlet­kötéstől, látva a hosszú és bonyolult ügyintézést. Náluk egy üzlet realizálását azonnal, egy lépcsőben meg lehet ol­dani. Úgy érzem, ha ezeken az elavult jogszabályokon nem változtatunk sürgősen, akkor ez az ország sok min­dentől fog elesni. — Milyen terveik vannak a jövőt illetően? — Jövőre 78 millió forint árbevételi tervük van, eb­ből 30 millió forint valutá­ban, ahol 20—30 százalékos hasznot tudnánk elérni. Sze­retnénk banki tevékenységet is folytatni, mivel az a véleményem, hogy jelen­leg a bankok uzsoraka­matból gazdagodnak, míg a termelőegységek nyö­gik a kamatokat, eladósod­­nak és tönkremennek. Ezen szeretnénk mi a verseny­­szellem jegyében változtatni. Azonkívül tervünk még egy műszaki áruház létrehozása is. A céget kb. 200 fős lét­számmá kívánjuk fejleszteni és a külföldön dolgozók szá­mát is 150—200 főre szeret­nénk növelni. És ami a leg­fontosabb, az egész vállala­tunkat ide, Ózdra kívánjuk összpontosítani. Remélhető­leg ez a városnak újabb munkalehetőségeket jelente­ne, nem beszélve a tanács­hoz befolyó adóbevételről. — Ennyire szeretik Ózdot? — Itt születtünk, itt is szeretnénk működni. Műkö­désünkhöz pedig nagy szük­ségünk lenne telephelyre. A KISZ és pártbizottság épülete erre igen alkalmas lenne. Nem árulok zsákba­macskát, mert ezzel az in­terjúval a városi vezetéstől és a közfelfogástól is támo­gatást szeretnénk kérni, hogy megkaphassuk valamelyik épületet, hiszen cserébe mi pénzt hoznánk és munkale­hetőséget kínálnánk a vá­rosnak. — Ennek a város valóban nagy hasznát látná. Remé­lem, hogy kérése a megfele­lő fórumokon is meghallga­tásra talál. Kívánom, hogy tizeti vállakozásait továbbra is siker koronázza. Szabó Zsuzsa Levél a miniszterelnöknek TISZTELT ELNÖK ÚR! Az Ózdi Kohászati Üzemek szakszerve­zeti szervei, de különösen a vállalati szak­­szervezeti bizottság évek óta kezdeménye­zője volt a különböző bérszabályozások megszüntetésének. Az elmúlt évtizedek azt bizonyították, hogy a magyar bérszabá­lyozási rendszer nem alkalmas a bérből és fizetésből élők munkájának elismerésé­re. A rétegpolitikai gondok jelentős részét az alkalmazott rendszer okozta. Hol a munkásosztály, hol az értelmiség, hol az ifjúság maradt el. Nagy várakozással tekintettünk az or­szággyűlés december 20-i ülése elé, amitől azt vártuk, hogy a honatyák is átérzik a magyar nép azon elvárását, miszerint jó­váhagyják a bérliberalizációt, vagyis a piacgazdálkodás törvényei szerint hazánk­ban is megvalósul a béralku. E várakozás jogosságát sugallták — a hírközlő szervek általi tájékoztatás sze­rint — azon egyeztető tárgyalások is, amelyet a Miniszterelnök Úr a különböző pártok, társadalmi szervek képviselőivel folytatott. Arról tájékozódtunk, hogy több dologban volt nézetkülönbség, a bérmeg­állapodás kérdésének kivételével. Beveze­tésének szükségességében mindenki részé­ről azonoság mutatkozott. Ebből adódóan meglepődve vettük tudomásul a Parla­ment döntését, amely véleményünk szerint minden realitást nélkülöz. Nem kívánjuk megismételni a SZOT főtitkára által el­mondott logikus érveket. Azt viszont min­denképpen erősítjük, hogy a béralku mechanizmus bevezetése nem egyenlő az inflációval! Késleltetése viszont életveszé­lyes taktikázás! Azonos a további elsze­gényedéssel, a csordultig telt pohár utol­só cseppjével! A pohár kiborulását min­denképpen el kell kerülni, mert a testü­let úgy véli — nem ijesztgetés, vagy szűklátókörűség —, hogy bekövetkezése nemzeti tragédiához vezethet. Ezért kezdeményezzük Németh Úr felé, hogy a kormány e témában értékelje át álláspontját, és a Parlament következő ülésére módosító javaslatot terjesszen elő! Tisztelettel: Kovács Ferenc vszb-titkár 3 Hatvan bányász megírta levelét... Jooos­ e farkaslyuk „halálos ítélete !! A miniszterhelyettes kész a kompromisszumra Mint arról lapunkban korábban már beszámoltunk, tudatos visszafejlesztés után „végóráit" éli a farkaslyuki bánya. A lassú haldoklás hagyott időt arra, hogy a bányában dolgozók felké­szülhessenek a kinek biztos, kinek bizonytalan jövőre. Amikor legutóbb ott jártunk, élesen ellentétes véleményeket gyűjtöttünk csokorba, hiszen a vezetők azt bizonygatták, hogy gazdaságosan nem üzemelhet tovább a bánya, tehát szükség­­szerű a kapuzárás, úgy, hogy valamennyi dolgozó sorsát sze­mélyre szólóan rendezik. Utóbbiak másként vélekedtek: arról panaszkodtak, hogy nem kapnak kellő tájékoztatást az előttük álló időszakról, nem tudják még, kivel mi lesz, ki hol (és men­­nyiért) talál majd új munkát. Valamennyien sajnálták azt is, hogy a festői szépségű település óhatatlanul elsorvad majd, ha a bánya nem lesz. Aztán hosszú ideig nem jött hir Farkaslyukból. Úgy tűnt, a tervezett záróra karnyújtásnyira van már, s mindenki belenyug­vással várja az utolsó csákányvágást. Ilyen előzmények után kaptuk a meghívást arra a találkozóra, amit Tömörkényi Imrének, az MDF tagjának aláírásgyűjtő ak­ciója „kényszerített ki”. „A FOLYAMAT MEGFORDÍTHATATLAN” Tömörkényi Ferenc egye­nesen az ipari miniszternek címezte azt a levelet, amit hatvan farkaslyuki bányász írt alá, s amelyben nem ke­vesebbet kérnek, minthogy állítsák le a visszafejlesz­tést, válasszák le az üze­met Putnokról, legyenek ön­állóak, vessenek véget a „rablómunkának” és a pa­rancsolgatásnak, szervezze­nek 25 tagú munkástanácsot, kerüljenek vissza a bányá­ba a már más sorsra jutott gépek, illetve az egyéb el­adott javak. A szén eladása során zárják ki a Tüzépet.­­Egyszóval: újra virágoztas­­sák fel a farkaslyuki bányát, mert igenis, van (volna) jö­vője. Mégpedig gazdaságo­san­­ a munka folytatásá­nak. Az ipari miniszter helyet­tesét, Czipper Gyulát bízta meg a vizsgálódással. Az el­múlt héten egy asztal mellé ültek az illetékesek, közöt­tük Kiss Dezső, a Borsodi Szénbányák vezérigazgatója, valamint a vállalat több ve­­zetője, a farkaslyuki bánya „első emberei”, sőt, a bá­nyászszakszervezet főtitkára is. A tárgyaláson a hatvan aláíróból hatan vettek részt, természetesen a „lavina” el­indítója, Tömörkényi Imre vitte a szót. Először Kiss Dezső tájé­koztatóját hallhattuk arról, miért szükségszerű a bánya­­bezárás, illetve, hogyan ju­tott Farkaslyuk erre a sors­ra. Mint mondta, 1980-ig semmilyen gond nem volt Farkaslyukkal, de később rohamosan esett vissza a termelés, ’81. és ’85. között például 369 000 tonnáról 145 000 tonnára. Megbomlott az előválás és a fejtés egyensúlya, megugrott az önköltség, a nyereség vesz­teségbe fordult. A bajokat tetézte a nagyfokú vásár­­hiány. A Borsodi Szénbá­nyák, megvizsgálva a to­vábbélés esélyeit, úgy dön­tött, hogy semmiképp nincs garancia hosszú távon a nyereséges működtetésre, ezért gyorsított visszafejtést határoztak el. — Én magam hirdettem meg ebben a teremben a bánya bezárását — folytatta az érvek sorakoztatását a Borsodi Szénbányák vezér­­igazgatója. • Már akkor is elmond­tuk, hogy 1989. végénél to­vább aligha mehet az üzem, s azt is megígértük, hogy senki nem marad állás nél­kül. A dolgozók zöme Put­­nokon keresheti meg biztos kenyerét. Tudomásul kell venni, hogy Farkaslyuk évek óta ráfizetéses, s bár az utóbbi időszakban szép ered­ményeket értek el, jó a szén­­minőség is, ez csak átmeneti jelenség. 1990. közepén, ami­kor kimerül a mostani front­fejtés, be kell a bányát zár­ni. Mivel elővárás régen nincs, s mert egy esetleges újabb szénvagyon feltárása óriási pénzekbe kerülne, szakmai nonszensz ezt a megfordíthatatlan folyama­tot „megtorpedózni”. Márpe­dig Tömörkényi úr ezt akar­­ja kierőltetni. „ELÉG VOLT A PARANCSURALOMBÓL” — Nem értem Tömörké­nyi urat — jelentette ki a vezérigazgató, miután kifej­tette, hogy a dolgozók már belenyugodtak az ésszerű döntésbe, bár az világos, hogy lelkileg ehhez a tele­püléshez kötődnek. De azt is kell tudniuk, hogy Put­no­­kon biztosabb jövő vár rá­juk. Kiss Dezső okfejtése után az ipari miniszter helyettese néhány kérdést tett fel a szakembereknek: például, hogy mennyi most a bánya létszáma (mint megtudtuk, kb. 500 fő), milyen men­­­nyiségű a felhagyott szénva­gyon, s hogy a szén árának emelése változtat-e érdem­ben a már meghozott dön­tésben. Nos, Tömörkényi Imrét nem hatották meg a gazda­ságosság szemszögéből meg­fogalmazott állítások, mert mindjárt az elején kijelen­tette: — A vezérigazgató állítá­sait 95 százalékban vissza­utasítom, sőt, ilyen alapo­kon tárgyalni sem vagyunk hajlandóak. Viszont kérni fogjuk az ön leváltását! Ezen a ponton indulatos, már-már sértő fordulatot vett a vita, terve személyes­kedéssel pláne, amikor Tö­mörkényi Imre parancsura­lomnak, rablógazdálkodásnak titulálta a farkaslyuki és a borsodi vezetők múltbeli intézkedéseit. Szerinte ugyanis egy sor rossz döntés miatt került a bánya mos­tani visszás helyzetében, s aki szót emelt, vagy más­képp látta a dolgokat, azt retorzió érte — Mondjon konkrét példá­kat, konkrét neveket! — kérték a jelenlévő illetéke­sek. — Itt senkit nem ért igazgatalan bántás csak azért, mert ellenvéleményt fogalmazott meg —— utasí­tották vissza a gyanúsítást a farkaslyuki vezetők, majd Mikó Attila főmérnök vette át a szót. — Helyesnek tartom a Borsodi Szénbányák döntését — mondta. — Az itt ülő bá­nyászoknak is ismerniük kell azokat az akadályokat, amelyekkel az utóbbi évek­ben meg kellett küzdenünk, s amelyek megmutatták, hogy szélmalomharcot vál­lalnánk, ha ragaszkodnánk a további üzemeltetéshez. Rá­adásul létszámunknak csak­ kis része, összesen 108 fő a vájár, viszont sok a rehabi­litált, a rokkantvásár­, s 43 nő dolgozónk foglalkoztatása is gondot jelent. — Tisztában vagyok ezek­kel a nehézségekkel — re­agált újra Tömörkényi úr. — De félek, hogy Ózd fázni fog a következő télen! Ami itt történt, az gazdasági bűntény; a szakmunkáskép­zést elsorvasztották, Putnok meg elviszi a kész szakem­bereket. Nem kellett volna eddig eljutnunk, hiszen igen­is van még elegendő szén a farkaslyuki föld alatt! S azt vétek itt hagyni! JÖJJÖN FÜGGETLEN­­ SZAKÉRTŐ! Nos, egyre fűtöttebb lett a vita, s csak az ipari mi­niszterhelyettes kulturált hozzáállásának, rugalmassá­gának, türelmének köszön­hető, hogy nem hagyták fa­képnél egymást még idő előtt az asztal két oldalán ülők. Igaz, a levelet aláíró bányászok — főként az ele­jén — alig szólaltak meg, rábízták Tömörkényi úrra az egyezkedést, de később ők is belemelegedtek: hosszú évek sok-sok keserűsége, pa­nasza bukott ki belőlük. A végén annyira szakmai síkra terelődött a vita, hogy a tudósító aligha dönthette el, kinek milyen mélységben van igaza, s ki az, aki va­lótlant állít. A Borsodi Szénbányák szb-titkára is szót kért. Nyo­matékkal ajánlotta minden­ki figyelmébe: a vállalat ve­zetése érzi döntéseiért a fe­lelősséget, s nem jókedvében határozta el, hogy 1500 bá­nyászt máshová helyez el. Mert igenis, mindenki meg­találja majd a számítását. — Azt a legkönnyebb, hogy szórjuk szanaszét a kritikát, s hogy az aláírás­gyűjtéssel felbujtjuk a dol­gozókat — fakadt ki a put­­noki bánya szb-titkára, Mol­nár Béla. — Ne ringassák magukat az aláírók illúziókban! — Elszomorító, amikor egy szakszervezeti vezető a melós ellen­­ beszél — vágtak vis­­­sza a bányászok. — Miért nem fejtettük az észak-keleti mezőt? — kér­dezték majdnem kórusban, hozzátéve: ott bizony 3 mil­lió tonna jó minőségű szén maradt (utóbbi állítást cá­folták a vezetők, mondván, semmiképp nem lehetne gaz­daságossá tenni most már a bányát). Mi legyen hát? — ez a kérdés feszült a tárgyalás ideje alatt. Czipper Gyula azt javasolta, hogy kérje­nek fel független szakértőt, aki a bánya esetleges továb­bi üzemeltetésének lehetősé­gét támassza alá, vagy vesse el. Tömörkényi Imre az aján­­lott két személyt nem fogad­ta el, de a vizsgálattal egyetértett. Így hát végül is abban maradtak, hogy na­­gyon rövid időn belül a műszaki egyetem illetékes karának egyik szakértőjét bízzák meg a munkával, azt, akit Tömörkényi úr javasol, illetve elfogad. A vizsgálat költségeit az Ipari Minisz­térium fedezi. A többit­ majd meglát­juk ... Takács Mariann !

Next