A Pesti Hirlap Nagy Naptára, 1932 (42. évfolyam)
IRÓK ÉS KÖLTŐK - Csermely Gyula: Mélyen a föld alatt
A PESTI HÍRLAP 1932 ÉVI NAGY NAPTÁRA 83 — Semmi, — szólt az öreg. — Fent a tárnában a követ lövik. Az adta a hangot. — Igenis, robbantanak, — kapott a szón Tar András. És szinte örült, hogy ez közbejött, mert az öreg gyanújára majdnem megállt az esze. Újabb dörgés hangzott. — Szóltam a tiszt urnak, hogy itt ne robbantson, — jegyezte meg mérgesen Jópál János, pillanatra elfelejtve minden bút, bajt és asszonynépet. — Mert nem állja a kő és bedőlhet a tárna. De azt mondta, hallgassak és végezzem a dolgom. Harmadik dörgés rázta meg a hegyet. És mindjárt utána valami recsegés, ropogás hangzott, valami rendetlen egymásutánja az egyféle hangoknak, mintha nem messze tőlük ötszáz öt hasábja dőlt volna halomra, vagy egy óriás hordó dübörgött volna egy deszkapallón végig. A szintnek eleje felől meg egy hatalmas léghullám nyomódott befelé és lökte mellbe a két bányászt. — Jézus, Mária, Szent József! — hangzott a rémséges kiáltás. — Elől ránk dőlt a tárna! Jópál János felkapta a mécsest, melynek lángja a nagy nyomástól még most is szinte vízszintesen úszott a jégben. És előre rohant, veje, Tar András, utána. De csak vagy húsz lépést szaladhattak, mert vége lett előttük a világnak. Fent beomlott a tárna s a rettenetes tömeg alatt leszakadt az alatta lévő szintnek a boltozata is. És ajtókötés, deszkák és bélésfák, mindez darabkákra törve, összemorzsolva a szintnek fenekén, mint üres skatulya súlyos lábnak a talpa alatt. És fölötte kőtömbök és érc és ismét kő, tömören, szilárdan és tele daccal azt mondva az utat kereső bányászoknak: ne tovább! Jópál János a veje arcába világított. Fehér volt, csakúgy, mint az övé. Azután leejtette a mécsest, térdre rogyott és csak egyetlen szót ejtett. Máskor a fohászkodás, a könyörgés vagy a hálaadás szava ez, de ahogy ő kiejtette, szavával a kétségbeesés, a rémület, a borzalom és a biztos haléltól való félelem őrületének hangja tört a szintnek megmaradt boltozata felé. Jópál János csak ezt az egy szót hallatta: — Istenem! Azután elájult. Te gyönge féreg, te hitvány semmiség, te erőtlen ember, akinek élete a repülő madár árnyékánál is mulandóbb: mi a te világod? A gyomor, a pénz, a hatalom, a dicsőség, az asszony! Fáradsz, izzadsz, húzod az igát a keserves falatért ; a tenyered feltörik, a hátad meggörbül a reggeltől estig tartó nehéz munkában. A lelked is eldurvul, szemed nem az égre, csak a földre irányítod ; a gyomor a te világod, a mindennapi kenyér, az étel, az ital, a jóllakás. Töröd magad a pénz után. Ha jó után nem kerül, hát rossz útra térsz a kedvéért ; bálványod a pénz s ha halomra gyűlt nálad, akárhogy szerezted, nem a lelkedet nyomja, csak a zsebedet húzza le. A pénz a te világod, a csillogó arany, a bágyadt ezüst, a piszkos garas és a még szennyesebb bankó. Hajhészod a hatalmat. Erősebb akarsz lenni, mint mások, kiknek veled egy sorsot szánt az Isten. Mesterkedel, fondorkodol, se mennyet, se poklot nem ismersz, csakhogy parancsolhass és más a rabod legyen. S mert hatalmas vagy, dicső is vagy. Letört, leigázott gyönge emberek zaja részén körül és minden száj, ha titokban átkoz is, de fennhangon magasztal és égig emel. És nagyra nővén, földön járó istennek képzeled magad , elfelejtesz imádkozni és elfelejted azt is, hogy kié is a hatalom és a dicsőség? Vagy szeretsz egy asszonyt. És boldogan szeretsz-e, vagy boldogtalanul, mindegy az. Te csak rab vagy. Hol a gyönyör rabja, hol a szenvedélyedé, sokszor a gyanúé és a vak féltésé is. A féltés: bűn, mely újabb bűnre kész- 6*