Andrássy Gyula et al. (szerk.): Magyarország Vereckétől napjainkig 1. Történelem (Budapest, 1939)
Magyarország története
130 eljárása, hogy a végrehajtó hatalmat hét főkapitány közt osztotta meg, már mintegy bevezető lépésül szolgált az ország teljes feldarabolásához (1445). De szerencsére az oligarchia leghazafiasabb gondolkozású tagja, Hunyadi János idejekorán felismerte az elhamarkodott határozatban rejlő veszedelmet és már a következő évben a legitimitás elvéhez való visszatérésre és Albert árva fiának királlyá választására bírta a Rákoson egybesereglett rendeket. Mivel azonban V. László még serdületlen gyermek volt, a rákövetkező székesfehérvári országgyűlés Hunyadi személyében teljes hatalmú kormányzót állított az ország élére s egyben egy tizenkét tagú kormánytanácsot adott melléje, így a főhatalom a nemesség kezébe jutott, de legméltóbb tagjának személyében. Mert Hunyadi lenyűgöző tekintélye és meglepő politikai ügyessége, mellyel leghatalmasabb vetélytársait le tudta fegyverezni, elegendő garanciát nyújtott az ország egységét fenyegető veszedelmek elhárítására. E kedvező belpolitikai fordulat azonban nem annyira az oligarchia bölcs önmérséklésének, mint inkább a kétségbeejtően nehéz külpolitikai helyzetnek volt a következménye. Nevezetesen a török hatalom a nikápolyi ütközetre következett emberöltő meddősége után ismét támadólag lépett föl és most már közvetlenül Magyarország földjét fenyegette. Albert éppúgy képtelennek bizonyult a veszély elhárítására vagy akárcsak felfogására, mint Zsigmond. Erdélyt, az Alduna mellékét és a Szerémséget mindegyre török dúló és portyázó hadak verték föl. A harcok e kétségbeeső stádiumában tűnt fel Hunyadi János, mint II. Murád és II. Mohamed szultánok méltó ellenfele s mint a magyarság hősies elszántságának és rendíthetetlen életakarásának leghivatottabb megszemélyesítője. Titáni erőfeszítéseiben ismét teljes fényében ragyogott fel a magyarság nagy történeti hivatása : a keresztény vallás és műveltség védelme a kelet barbár hatalmainak ostroma ellen. A kortársak is így fogták fel küzdelmeit s a kereszténység hősét ünnepelték benne ; himnuszokat, ditirambusokat zengtek győzelmeiről, de segíteni minél kevesebbet segítettek neki. Még saját nemzete sem támogatta olyan mértékben, mint az ügy életbevágó fontossága megkívánta volna, így Hunyadinak jóformán a maga erejéből kellett megküzdenie Európa legerősebb és legagresszívebb katonai hatalmával. E miatt támadó hadjárataival nem is boldogult. A hosszú hadjárat (1443—44), Várna (1444) és Rigómező (1448) mind csak azt bizonyították, hogy egyetlen ember lelkesedése és áldozatkészsége, ha még oly nagy is, magában nem pótolhatja a felkészülés elégtelenségét és a hadi szervezet hiányosságát. De a támadó hadjáratok kudarcát fényesen helyreütötte a védő háborúk pompás sikere. Szendrő (1437, 1441, 1454),Szeben (1442), Vaskapu (1442) és Nándorfehérvár (1456) a magyar történelem legfényesebb lapjaira tartoznak. Az itt kivívott győzelmeknek köszönhetjük, hogy a török hatalom támadó ereje egy időre megtörött s a már vészesen fenyegető katasztrófa jó két emberöltővel kijjebb tolódott. A nagy törökverő hős érdemeit kisebbik fiában, Mátyásban jutalmazta meg a nemzet, mikor őt, V. László halála után, egyhangú lelkesedéssel királyul