Supka Géza: 1848. A márciusi forradalom előzményei, lefolyása, társadalmi jelentőssége (Budapest, 1938)
III. "Ne bántsd a magyart!"
Nem én téptem le homlokodról, Magad tépted le a babért. A verset, amellyel azt az embert támadta meg, aki elsőül nyúlt pár évvel korábban a fiatal vidéki poéta hóna alá és segítette őt az érvényesülés felé, Petőfi az Életképekben akkor jelentette meg, amikor társszerkesztője, Jókai Mór nem járt be a szerkesztőségbe. A két szerkesztő között ekkor kínos polémia kezdődött a nyilvánosság előtt, mert Jókai egészen határozottan rosszalta szerkesztőtársának ezt a lépését. Petőfi erre meglehetősen érthető célzást tett arra, hogy Jókai voltaképpen miért fordult ellene: tudniillik Jókai ezekben a napokban készült elvenni Laborfalvi Rózát, a Nemzeti Színház művésznőjét, s Petőfi ezt a házasságot annyira végzetesnek tartotta barátjára nézve, hogy megakadályozására Pestre mozgósította Jókai családját. Jókai — Petőfi szerint — ezt a beavatkozást vette neki rossz néven, s emiatt való haragját vezette le a Vörösmarty mellett való kiállásában. A két író úgy összeveszett ezen az ügyön, hogy többé nem is érintkeztek egymással. Vörösmarty viszont meglehetősen fenntről fricskázta le Petőfit; mindössze egy hexamétert szentelt neki: — Légy buzgó, de szerény, te bírónak még kicsin vagy! Nos, ez olaj volt a tűzre; Petőfi elkesedetten felel: nem várta volna, hogy Vörösmarty a gyanúsítás és lenézés fegyvereit fogja vele szemben használni. S most megszólal Petőfiből az a szörnyen végzetszerű alaphangulat, amely őt elsősorban avatja magyarrá, magyar költővé, — az elhagyatottságnak, a magáramaradottságnak, a magányosságnak az az apokaliptikus érzése, amely ezer év óta ott remeg az Európába kivetett magyarság öntudata mélyén s csak néhanéha, de akkor kiliasztikus erővel tör fel — s amely most a leszámolás közeledtével szinte kétségbeesett sikoltássá, az egész világgal való szembenállássá érlelődik ki benne — és a magyarságban: — Én magammal akarok békében élni, nem a világgal... 248