Ravasz László: Isten rostájában. Beszédek, írások 2. (Budapest, 1941)
Beszédek, írások
hogy egy sértődő, érzékeny, magát nagyratartó ember minden mellőzésre, hántásra, hátratételre, sértésre emlékezik, elfelejti azonban a méltányosságot, a megkülönböztetést, talán a hódolatot. Viszont vannak hiú, önhitt, de nem érzékeny emberek, akik a hántásokat felejtik el, hódolatra, bókra tapsra halálig emlékeznek. Vannak emberek, akik csak szerelmi kapcsolatokra emlékeznek, minden egyebet elfelejtenek maguk és mások kapcsolatairól. Hány olyan nőt ismertem, aki még az évtizedet sem tudta megmondani, amelyikben egy esemény lejátszott, de azt, hogy a szereplő milyen ruhában volt, pontosan le tudta írni. Az emlékezés és a felejtés minősége a tehetség gyökere. A tehetség nem egyéb, mint figyelem és emlékezés s ennek az érdekében rendszeres felejtés. IV. Finom, existentiális szálakkal vagyunk hozzákötve minden olyan képhez, amely átment lelkünkön, azaz élmény volt és emlékké vált. A felejtés, amint mondtam, nem egyéb, mint ezeknek a képeknek az a tulajdonsága, hogy nem jelennek meg akkor, amikor kell. Miért nem jelennek meg? Két oka lehet ennek. Egyik az, hogy valami erősebb kép nem engedi be, odaáll az ajtóba és kirekeszti, vagy egyszerűen bezárja a lélek ajtaját, mert egyedül akar maradni. Nem kell magyaráznom, hogy ha valaki fotografál egy cserjét s bíbelődik a gépével, de a cserjéből kimozdul egy vadállat, vagy feléje kúszik egy vipera, esze nélkül menekül. Viszont ismerős vers, hogy Csokonai a csapért a szomszédba ment, ahol zene szólt és borral kínálták s erre «csapot, papot, mindent felejtett Csokonai Vitéz Mihály.» Kinek nincs tapasztalata arról, hogy szerelmese kedvéért elfelejtkezett az édesanyja kéréséről, vagy valami hivatalos kötelességéről. A másik oka lehet az, hogy elszakadnak a képeknek azok a finom szálai, ame 346