Ravasz László: Isten rostájában. Beszédek, írások 2. (Budapest, 1941)

Beszédek, írások

hogy egy sértődő, érzékeny, magát nagyratartó ember minden mellőzésre, hántásra, hátratételre, sértésre emlékezik, elfelejti azonban a méltányosságot, a megkülönböztetést, talán a hódolatot. Viszont vannak hiú, önhitt, de nem érzékeny emberek, akik a hántásokat felejtik el, hódolatra, bókra tapsra halálig emlékeznek. Vannak emberek, akik csak szerelmi kapcsolatokra emlékeznek, minden egyebet elfelej­tenek maguk és mások kapcsolatairól. Hány olyan nőt ismertem, aki még az évtizedet sem tudta megmondani, amelyikben egy esemény lejátszott, de azt, hogy a szereplő milyen ruhában volt, pontosan le tudta írni. Az emlékezés és a felejtés minősége a tehetség gyökere. A tehetség nem egyéb, mint figyelem és emlékezés s ennek az érdekében rendszeres felejtés. IV. Finom, existentiális szálakkal vagyunk hozzákötve minden olyan képhez, amely átment lelkünkön, azaz élmény volt és emlékké vált. A felejtés, amint mondtam, nem egyéb, mint ezeknek a képeknek az a tulajdonsága, hogy nem jelen­nek meg akkor, amikor kell. Miért nem jelennek meg? Két oka lehet ennek. Egyik az, hogy valami erősebb kép nem engedi be, odaáll az ajtóba és kirekeszti, vagy egyszerűen bezárja a lélek ajtaját, mert egyedül akar maradni. Nem kell magyaráznom, hogy ha valaki fotografál egy cserjét s bíbelő­dik a gépével, de a cserjéből kimozdul egy vadállat, vagy feléje kúszik egy vipera, esze nélkül menekül. Viszont ismerős vers, hogy Csokonai a csapért a szomszédba ment, ahol zene szólt és borral kínálták s erre «csapot, papot, mindent felej­tett Csokonai Vitéz Mihály.» Kinek nincs tapasztalata arról, hogy szerelmese kedvéért elfelejtkezett az édesanyja kérésé­ről, vagy valami hivatalos kötelességéről. A másik oka lehet az, hogy elszakadnak a képeknek azok a finom szálai, ame­ 346

Next