Pajtás, 1957 (11. [12.] évfolyam, 1-48. szám)
1957-12-18 / 47-48. szám
Kora tavasztól, amikor virágot bontanak a fák, bekopogunk hozzátok az évet záró decemberi napokig, amikor zúzmara telepszik már a csupaszon maradt ágakon. Pajtásaitokkal együtt kívánunk boldog életet, ha névnapotok, születésnapotok pirosbentűs napja ünnepi köntösbe öltözteti családi otthonotokat. Veletek együtt járjuk nyáron az ország tájait, s ott vagyunk mellettetek, amikor elérkezik az iskolanyitás szivet szőri tó pillanata. S akkor is ha társatok vagyunk, ha nem derül öröm arcotokra, ha bánat, szomorúság kopogtat be hozzátok. A Pajtást nemcsak tollunkkal, szivünkkel is írjuk, hogyne lennénk hát veletek most, a szivet boldogító karácsonyi ünnepeken. Együtt gyújtjuk meg veletek a karácsonyfa gyertyáit, odatelepszünk mellétek, ha az új mesekönyv lapjait forgatjátok, veletek együtt örülünk, ha sorra veszítek mindazt, ami a csillogó fenyőfa alatt ajándékként tanyamik. A mi jókívánságunk, szeretetünk is odasimul a karácsonyfa alá, hogy békességek, örömteli napok köszöntsenek benneteket. Jeges bércek mögül jöttem, a bundám is csupa hó. Ködsüvegem félrecsapva, én vagyok a Télapó. Dúdolgatok, fütyörészek, szelek sípján szóldalom, fodros vizű tavacskákat jégálomba ringatom,ntek egyet s fejsze csattan ezer fűrész muzsikál. Hegyoldalról a sok fenyő a völgyekbe lesétál. Ellepik a várost falait hozzák hegyek illatát, szeretetnek, békességnek szelídhangú, bölcs szavát. Fenyők csúcsán csillag csillog, táncol a sok gyertyafény. Pajtásaim köszöntetek karácsonynak ünnepén. Tudásotok szökjön szárba, mint tavasszal a vetés. Arcotokon festő rózsa legyen a víg nevetés. Csillagszórók ragyogjatok, hirdessétek milyen jó, hogy ma este békesség van. Boldog ünnepeket, pajtások és mellétek ül Télapó. A Mester üdvözlése Félkörben állt a hatalmas énekkar a felhőtlen, nyári ég alatt, árnyat ad® fáktól övezve. 1500 fiatal énekes, fiúk, lányok. Feszült csend. Még csak egy halk sóhaj sem rezdült a légben, egyetlen fel sem mozdult, minden szem a karmesteri emelvényen csüngött. Egyszerre felemelkedett és megvillant agy kéz. „Forr a világ bús tengere, óh magyar... Zúgva dübörögve olvadt össze a fiúit basszusa, a lányok csilingelő, magasait szárnyaló szopránjával. Szálltak, kavarogtak a kánon egymást kergető hullámai: „Nem sokaság, hanem lélek, S szabad nép tesz Csuda dolgokat • * Az emelvényen Kodály Zoltán állt* Hosszú, őszülő haja vállára omlott • szeméből minden énekesre hullott » perzselő, parancsoló tűz. Nemcsak kézével, karjával, de egész testével vezényelt, s a másfélezer fiatal úgy érezte, hogy a hangok orkánjával kell körül ölelni a nagy-nagy végtelenséget, az egész emberiséget és benne ezt a «lágyon egyszerű embert, a Mestert. Diadalmas akkorddal némult « an ének. Fergeteges taps, éljenzés zúgott fel, s az embererdő megindult a «serényen, lehajtott fejjel álló Kodály Zol tán felé, hogy üdvözölje, közelről lát* hassa a XX. század Bartók Béla mel* letti legnagyobb magyar muzsikusát» ... Azóta eltelt tizenhat esztendő, a ma a magyar nép köszönti világhírű fi át, hetvenötödik születésnapján. Köszöntjük őt mi is, éneklő fiatalok* Kívánjuk, hogy teremtő lelke még soksok dallammal gazdagítson bennünket* hazánk és az emberiség javára*