Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)

1992-01-01 / 1. szám

1992. január 1, 3 PAKSI tfRNÖK Emlékezni és emlékeztetni Népirtás a II. világháború után Kétszázezren nem tértek haza Stark Tamás, az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa nem először járt Pak­son. Sára Sándor: Csonka Bereg című filmjé­nek vetítése után találkozott volt hadifoglyok­kal. (A vetítésről lapunk ez évi április 10. szá­ma közölt ismertetést.) November 5-én középiskolásoknak és né­­hány érdeklődő történelemtanárnak tartott előadást a hadifogolykérdésről a szakközépis­kolában. (Stark Tamás 1983-ban - ösztöndí­jasként - kezdett foglalkozni Magyarország második világháborús emberveszteségével. Fel kellett mérnie, hogy a frontokon hányan­ veszítették életüket, a deportálások következ­tében hány embert hurcoltak el Németország­ba, hányan élték túl a koncentrációs táboro­kat, mennyi volt a légitámadások áldozatai­nak a száma... A kutatások közben derült ki: A hadifogoly-veszteség a legnagyobb. „Nagyon kevés magyar család van, ahol ne lennének a Szovjetuniót megjárt hozzátarto­zók. Bizonyára sokan hallottak a hadifogoly­kérdésről, a málenkij robotról, de az nagyon kevesek fejében rakódott le, hogy a II. világhá­ború végén és után valóságos népirtás tör­tént.,. - kezdte előadását a történész. „Számomra nemcsak fontos és érdekes ez a téma - folytatta - melyben új tudományos eredményeket lehet elérni, hanem küldetés is. Milyen lenne a lengyel közélet, a lengyel törté­nelmi tudat a katyni vérengzések ismerete nélkül; milyen lenne Oroszország története, ha az oroszok nem ismernék a Napóleon elle­ni háború történetét; milyen lenne a zsidóság története a babiloni fogság vagy a Holocaust ismerete nélkül? Nekünk is meg kell ismer­nünk a hadifoglyok sorsát, történelmünknek ezt a különlegesen szomorú fejezetét.” 1944. október 31-ig mintegy 80 ezren estek hadifogságba az ország határain kívül. Akkor azonban, amikor a Vörös Hadsereg belépett Magyarország területére, nemcsak katonákat ejtett foglyul, hanem a civil lakosság jelentős részét is. Miért gyűjtött össze és hurcolt el több százezer magyar állampolgárt a szovjet had­erő? Stark Tamás elsőként a Szovjetunió óriási emberveszteségét említette (szükség volt en­nek pótlására), másodikként a bosszút jelölte meg. Felolvasott néhány sort Hja Ehrenburg ’43-ban írt (’45-ben Magyarországon is ki­adott) propagandairatából, majd Molotov, ak­kori szovjet külügyminiszter szavait idézte: „...A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amit Magyarország Né­metországnak nyújtott, a felelősséget nem­csak a magyar kormánynak, hanem kisebb­­nagyobb mértékben a magyar népnek is vál­lalnia kell... A magyarokat meg kell büntetni s így is történt: megkezdődött a bosszúhadjárat az egész magyarság ellen. Politikai megfontolások is közrejátszottak a deportálásokban: a győztesek meg akarták fé­lemlíteni a megszállt ország lakosságát, meg­bontották a tájak néprajzi egységét, bizonyos közéleti személyeket - pl. Bethlen István, La­jos Iván... - kikapcsoltak a magyar közéletből. Kárpátalja területéről 40 ezer személyt hur­coltak el a Szovjetunióba ,előtte háromnapos kötelező közmunkára hívták, majd gyűjtő- és kényszermunka-táborokba vitték a magyar nemzetiségű férfiakat. Baranyában, Békésben elsősorban a né­met ajkúakat szedték össze, kb. 40 ezret. (A kommunista párt hadifogolyújságja, a Ma­gyar Hadifogoly Híradó 1946. június 17-én hí­rül adta: a párt közbenjárására hazatért az a 40 ezer civil személy, akiket 1945 tavaszán a szovjet hadsereg Miskolc környékéről szállí­tott ki a Szovjetunióba.­ A budapesti elhurcoltakról szovjet forrás­ból származó közvetett szám áll rendelkezés­re. Sztálin 1945. február 13-i napiparancsa szerint „a Vöröshadsereg katonái a budapesti harcokban 110 ezer hadifoglyot ejtettek”. (A főváros védelmében kb. 20 ezer magyar kato­na vett részt, jelentős részük hősi halott lett, te­hát a fogságba ejtettek többsége civil volt!) Magyarország területén tíz gyűjtőtábor lé­tesült: Cegléden, Vácott, Jászberényben, Szé­kesfehérváron, Kecskeméten, Gödöllőn, Sop­ronkőhidán... (Az előadó a háború utáni magyar történe­lem eddig teljesen ismeretlen mozzanatára is kitért: 1945 februárjától áprilisig kb. egymillió magyar állampolgár menekült a Vörös Had­sereg elől Németországba. Az ország akkori népessége­­ Szlovákia déli részével, Kárpátal­jával, Észak-Edéllyel, a Délvidékkel, Muraköz­zel együtt 14 millió volt.) Legalább 680 ezerre tehető azoknak a szá­ma, akik végül is a Szovjetunióba kerültek. (A németországi koncentrációs táborokba de­portált és onnan hazatérő zsidóság soraiból is sokan kerültek szovjet koncentrációs tábo­rokba.) A gyűjtőtáborokból romániai átmenő­ tábo­rokba szállították a hadifoglyokat. Ilyenek Foksányiban, Máramarosszigeten, Temesvá­ron, Brassóban voltak. Ezekben a táborokban volt a legmagasabb a halálozási arányszám. Innen szovjet kényszermunka-, hadifogoly-, vagy GULÁG-táborokba vitték a még élőket. Az elhurcoltak nagy része általában szén, urán vagy ólombányába került és a tajgára er­dőirtásra, esetleg csatornaépítésre. A Lenin­­csatornát - német és japán hadifoglyokkal együtt - magyarok is építették. A Bajkál- Amur vasútvonalon is dolgoztak magyar ha­difoglyok, a Bajkonur (a szovjet űrközpont) alapozásán is. Mit tett a magyar kormány az elhurcoltak érdekében? Annak ellenére, hogy az ország megszállt terület volt és a Szövetséges Ellen­őrző Bizottság uralta, 1945 tavaszán a ma­gyar kormány számos jegyzéket küldött Voro­­silovnak, a SZEB elnökének, melyben tiltako­zott, hogy Budapesten szovjet katonák egész háztömböket fognak közre és onnan minden­kit elszállítanak. Magyar Ferenc miniszterel­nök 1946 áprilisában Moszkvában tárgyalt Sztálinnal és felvetette a hadifoglyok haza­­szállítását, Sztálin ezt meg is ígérte. A magyar kormány szerette volna a béke­­szerződésben rögzíteni, hogy a magyar hadi­foglyokat a békeszerződés megkötése után fél évvel a fogvatartó országok bocsássák szaba­don és hazaszállításukat ne Magyarország fi­zesse. Ezzel szemben a békeszerződés azt mondta ki: a fogvatartó hatalmak hazaszállít­ják a hadifoglyokat, mihelyt lehetséges. (Ez azt jelentette: akkor, amikor akarják.) A béke­­szerződés azt is rögzítette, hogy a hadifoglyok szállítását a magyar kormánynak kell vállalni. (Un. „sínpénzt” kellett fizetni a Szovjetunió­nak és Romániának is.) A szovjet és a magyar kormánynak - a bé­keszerződés alapján - külön megállapodást kellett volna kötni a hadifogolykérdés rende­zése miatt. A magyar kormány el is készítette a szerződés tervezetét, kijelölte a tárgyalóbi­zottságot, ki is tűzték a tárgyalások megkezdé­sének napját, de azelőtt néhány nappal a szovjet fél közölte: nem hajlandó fogadni a magyar küldöttséget. 1946 júniusáig 200 ezren hazatértek, 46-48 között újabb kétszázezren, azután is érkeztek néhány száz­­ezres csoportok haza (még ’56-ban is), azonban „ha nagyon opti­misták is vagyunk, a Szovjetunióból haza nem tért magyar állampolgárok száma leg­alább 200 ezer fő” - summázta mondanivaló­ját a történész-kutató. Potoczky Iván volt hadifogoly, előadás utá­ni hozzászólásában kétségbe vonta a deportá­lások munkaerőpótló célját: „Ha a Szovjet­uniónak munkaerőre volt szüksége, miért szállították a hadifoglyokat olyan körül­mények között, hogy közülük rengetegen meghaljanak, miért nem tartották ezt a mun­kaerőt olyan kondícióban, hogy dolgozni tudjon?” Kakstetter Ferenc is felidézte fogságának történetét. (Visszaemlékezése a Paksi Hírnök július 17-i és 31-i számában olvasható.) GUTAI ISTVÁN

Next