Palócföld, 1973 (7. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - KÖRKÉP - Bónis Ferenc: Évforduló (Rózsavölgyi Márk zeneszerző. 1789-1848) - Csongrády Béla: A Kortárs Petőfi-emlékszámáról
Évforduló Rózsavölgyi Márk, a zeneszerző és hegedűművész, a klasszikus verbunkos korának híres mestere a nagy francia forradalom évében, 1789-ben született itt Balassagyarmaton, Nógrád megyében, s a nagy magyar forradalom esztendejében, 1848-ban hunyt el Pesten. Akárcsak nagy elődei és kortársai magyar földön, Bihari, Lavotta és Csermák, ő is szegényen, betegen, magárahagyottan halt meg. Hogy kit veszített benne a magyar kultúra, kevesen tudták csak. A közvélemény nem sokat törődött a hangversenyzésből akkor már esztendők óta kikopott, öregkorára zongora- és hegedűtanításból tengődő muzsikus halálhírével. Kortársai között jószerivel ketten voltak csak, akik a géniusz biztonságával megérezték Rózsavölgyi igazi jelentőségét: Petőfi és Liszt. Petőfi „Rózsavölgyi halálára” írt verse arról tanúskodik, hogy költője, bár nem volt muzsikus, pontosan tudta, mit jelent a 48 felé rohanó nemzetnek a „magyar muzsika”, a verbunkos. És ő volt az első, aki a magyar muzsika ragyogó fényeinek és a magyar muzsikus-élet sötét árnyainak tragikus ellentétére rámutatott. Petőfi versének végső tanulsága, a „hegedű és koldusbot”, találó jelképévé lett egy teljes magyar zenész-nemzedék sorsának. Liszt Ferenc más módon, a zene eszközével szolgáltatott elégtételt Rózsavölgyinek. 1853-ban megjelent XII. magyar rapszódiája nyitótémájául a verbunkos-komponista Serkentő című „eredeti csárdását" választotta, mintegy kibontva a műben rejlő lehetőségeket, a művésze legmagasabb régióiba emelve Rózsavölgyi dallamait. Petőfi is, Liszt is alapvető fontosságú jelenségeket fedezett fel Rózsavölgyi zenéjében. A költő azt, hogy a nemzet öntudatra ébredésének, önmagára ismerésének szava rejlik benne. A zeneszerző pedig azt, hogy ez a napi használatra szánt szórakoztató zene több, mint napi használatra szánt szórakoztató zene: e csárdások, társastáncok egy nagyszabású, eredeti nemzeti műzene-stílus lehetőségeit rejtik. Liszt valóban egyik figyelemreméltó szándékát érezte meg Rózsavölgyinek és nemzedékének. Az 1800-as évek s a rákövetkező évtizedek magyar muzsikusa kétféleképpen, „két síkon” komponált. „Eredeti magyarokkal” - stilizálatlan táncdarabokkal - szórakoztatta közönségét, ám közben egyre foglalkoztatta az a gondolat, hogy a népszerű nemzeti zenestílus és a nagy nyugati kultúrák szintéziseként miként lehetne a magyar dal és kamarazene, a szimfonikus muzsika és az opera útját egyengetni. Lavotta János érdekes programzenei alkotásokkal próbálkozott, Csermák Antal megírta az első - ma is élő - magyar vonósnégyeseket. Rózsavölgyi „ magyar stylusú rondó”-val és variációkkal kísérletezett, a pesti Nemzeti Színház megnagyítására „Nemzeti örömhangok” címen zenekari művet komponált, s írt — bár nem aratott vele sikert - operát is. Ám ahhoz, hogy egy új és eredeti nemzeti zenei műfaj kialakítson, voltaképpen nem volt szüksége ezekre a nagyszabású külső keretekre. Tehetsége igazában a kis formákban mutatkozott meg. Választékos, finom ízlésű melodikus fantázia, kifejező, változatos ritmika, meghitt-bensőséges harmóniavilág jellemzi táncait, melyek közt nincs két egyforma. Egyéni karaktert hordoz valamennyi, akárcsak kortársának, az idősebb Johann Straussnak, az első „keringőkirálynak” valcerei. Mint a világhírűvé vált bécsi muzsikus, Rózsavölgyi is kialakító mestere lett egy híres nemzeti táncműfajnak, a korábbi hagyományokat korszerűb keretben megújító csárdásnak. Az 1835-ben megjelent első csárdásnak — legalább hetven év legnépszerűbb magyar zenedarab-típusának — Rózsavölgyi a szerzője. Akárcsak Strauss, Rózsavölgyi is hallatlan érzékkel és frissességgel reagált — egy-egy új tánccal — kora minden aktuális eseményére. „Ellenzéki kör-magyar”, „Beszállásozás’, „Országgyűlési Magyar”, „Egyesülünk” - olvassuk művei címlapján. Ő a nagyszabású magyar táncciklus úttörője is: társastáncai hatásos eszközei voltak a reformkori társasági élet magyarosodásában. Végezetül hadd idézzek egy történelmi tanulságot. Néhány évtizeddel Rózsavölgyi halála után, az ifjabb Strauss egyik keringőjéhez ezt a megjegyzést fűzte a szimfóniaíró Brahms: „sajnos, nem tőlem való”. Az ő szavát meghallotta kora és környezete. Liszt és Petőfi szava azonban pusztába kiáltott szó maradt. Rózsavölgyit elfeledték - a szórakoztatóipar, mely egy-két művét tovább éltette, torzításaival többet ártott, mint használt a zeneszerző hírének. Halálának 125. évfordulója — és Petőfi versének 125. évfordulója — talán most alkalmat ad az utókornak, hogy „per-újrafelvételt” kérjen a „Rózsavölgyi-ügyben” és - mint a magyar zenetörténet több más mesterét - őt is méltó helyére állítsa a magyar kultúra élő műveiben élő - nagyjai között. (A szerző balassagyarmati Rózsavölgyiemlékünnepségen elhangzott beszédének rövidített változata. A szerző.) BÓNIS FERENC A Kortárs Petőfi-emlékszámáról A Petőfi-jubileum szülte irodalomról még gyorsmérleg is aligha készülhetett: egyrészt a rendkívüli gazdagság, másrészt amiatt, hogy a publikációk sora vár még megjelentetésre. Egy biztos: valamennyi fórumot — könyvkiadás, folyóiratok, napilapok stb. - a méltó tisztelgés igénye vezérelte. A megemlékezésnek az egyik legsajátosabb módját mindenesetre a Kortárs választotta: a „Közös dolgaink” című állandó rovat alapeszméjének kiteljesedéseként a Petőfi-szám mint a kelet-, középeurópai írók nyilatkozatainak foglalata látott napvilágot. Az 1973. évi első szám egy esztendős előkészítő munka eredménye. A tizenegy — magyar, bolgár, cseh, szlovák, lengyel, német, orosz, ukrán, román, szerb és horvát - nyelven megjelent bevezetőt követően a jubileumi szám szerzői „Világszabadság” címszó alatt tisztelegnek az emberiség történelmi perspektíváját jövendölő költő emléke előtt, hirdetve a népek barátságainak szocialista eszméjét. Petőfi világirodalmi igényű és rangú lírájából természetszerűen következik, hogy az ország határain túl is — kiváltképp a környező népek irodalmában — érződött sodró erejű költészetének nagy hatása. Versei nem egyidőben, hanem lényeges időbeli eltérésekkel váltak ismertté a szomszéd népek irodalmában. Petőfi irodalmi utóélete közel másfél évszázados utat járt be e népek tudatában. A Petőfi-kép nemzeti keretek között csaúgy, mint külföldön mindegyre módosult, teljesebb, gazdagabb lett. A határokon túli fogadtatás az utóbbi évtizedekig jelentkező nemzetiségi ellenérzésektől megtisztulva érkezett el addig a pontig, melyet az egyik szlovák kutató (Ivan Kusy 2)