Palócföld, 2010 (44. évfolyam, 1-6. szám)

2010 / 2. szám - "EZEK A KEDVES KIS PORTÉKÁK" - Kőrössi P. József: Kutyaszar

tette, akár még szerelem is lehet ebből, valami olyasmi, amit sohasem érzett, mert azelőtt, mindig szeretni szeretett, szeretni akart, nem szeretni. Tudta, hogy szeretni meg akarni szerelmet, azt nem lehet, pláne nem lehet akarni szerelmesnek lenni. Ez a magyar nyelv, gondolta, ez nem engedi másképpen gondolni (gondolni), amit mon­danék neki, ha mondanám. Meg azt sem engedi megfogalmazni, hogy nem akarok többet szeretni szerelemmel, szenvedéllyel. Meg hogy rég tudom, hogy nem lehet, hogy nem tudok. Nem akarom, hogy még egyszer legyen egy, aki egy, és egyetlen is. Érezte ezt Tajti, és alkalomadtán, most, kimondta. * Dióznak a fiúk, Kóc és Kátyú, ők, szerelmek, maradtak. Kóc fölugrik a tornácon a padra, bele a dióskosárba, lábával hátraszórja a diót, leugrik, megtöri. Kátyú is kaparhat, ezért nem mozognak egymásra, a tornác csupa dióhéj, jut a dióbélből a madaraknak is, ha merészek. De amikor kirakom a megfőzött csirkenyakat, a bőrö­set, vagy a csupaszt, a farhátat, vagy a mellcsontot, mind a ketten, Kátyú és Kóc, arra hajtanak, hogy a másiknak, Kátyúnak és Kócnak ne legyen. Kóc elkapja az első darabot, elrohan vele, lerakja a farakásban, majd vissza a következőért. A harmadik elrabolt nyak után Kátyú nem enged, morog, áll a csont fölött, elszánt szemekkel őrzi, és nem! Aztán vagy összekapnak, vagy nem. Ha igen, Kátyú (a tacskószerű) kerekedik felül, (az állatorvos szerint ez az erő pozíció még nem hatalmi, változni fog, eltűnik, majd visszatér). Tépi, harapja, fogai között tartja Kóc (téli) bundáját, aki nagyobb, és ijesztőbb fogpofát mutat, mint ő, Kátyú. Kátyút nem érdekli, vagy nagyon is, ettől - a pofalátványtól - lesz kegyetlenebb. Lábát vagy nyakát fogja, végül egy mozdulattal, szájával megragadja Kóc jobb hátsó lábát, kirántja, leteperi. Ez az, amire Kóc, bár számtalan esetben megtapasztalhatta, ismét nincs felkészülve. Kóc ekkor már hiába engedi le, hiába lógatja megadóan a lábát, hiába fekszik ha­nyatt, hiába adta meg magát, hiába nem vicsorgatja koromfekete szája között hófe­hér, metszően éles fogait. Kátyú, mint korábban a közös csontot, Kócot is őrzi. Egy darab ideig. Hányszor tapasztalhatom még ezen a télen, hogy egy kutyában több ész van, mint ötven emberben, s ha az emberekben igazságérzet lenne, kalapot emelnének a kutyáim előtt. * Egyik napról a másikra nagy hó esett, hetekig kitartott a földeken, az udvaron, alatta kutyaszar. Aztán egyik pillanatról a másikra elment, mint az a fővárosban rekedt gödölye, akit társai hagytak itt megfigyelőnek, lám, milyen a magyar tél, a kétezertizes években. Legközelebb esetleg ittmaradunk, Magyarországon, Buda­pesten, Budán, ahonnan az Erzsébet hídon, alig két ölnyire a dugóban sorakozó gépkocsik fölött átmegyünk Pestre. És a kémgödölye, miután befagyott a Balaton, és befagyott a Velencei tó, azonnal megtalálta a szennyvízöblítésű Dunát. Vajon milyen parancsra? Nap mint nap a Szabadság-híd és a Lánchíd között ingázott, egyszer átrepült Budáról Pestre az Erzsébet hídon, a dugóban ácsingózó kocsik fölött 2-3 méter magasságban. Több mint három méter fesztávolságú szárnya vitte, a látvánnyal dugót, koccanásos balesetek sorát okozva a hídon közlekedőknek. 34

Next