Pannonhalmi Szemle 1941
3. szám - KÖNYVEK
rata és egyszer csak ő is fölkerül vágyálmai céljára, a szeptemberi kocsira, amely az iskolába viszi. — Jó Péter iskolaéveit az Alsóvárosi búcsú beszéli el. A „Szerdai fogadónap"-ban már Pesten van, mint bölcsész. Barbiánban, a középkor-történészben találja meg a Mestert, a szellemi kalauzt. Elmélyed a középkor szellemi életének vizsgálatában. Tanulmányai lassan rávezetik arra, hogy Barbián koncepciója csak gyönge tákolás. A „katolikus rend" kiábrándítja, tökéletesebb emberségre akar jutni. A Barbián által képviselt katolikus renddel szembeállítja az „idea-embert", mint valami második Jézust, aki mint az első is, a ma baját nem a törvénnyel, hanem egy a múltban gyökerező, jelenhez szóló új emberséggel akarja gyógyítani (V. ö. Tükör, VII. 829. 1.). Ezzel el is szakadt mesterétől, felszabadult, megtalálta a megoldást. A „Kocsik szeptemberben", amely minden tekintetben kerekebb, kiegyensúlyozottabb alkotás, mint a másik kettő, valóban mesterien rajzolja a kis Jó Péter hősi küzdelmét és vele kapcsolatban a magyar falu életét. A fiú növekedésével szellemének fokozatos nyílásával azonban egyre több alkalom kínálkozik arra, hogy az író végigvezesse a hősét is, meg az olvasót is a magyar élet lexikonának számtalan fejezetén a lélektani valószínűség nem kis kárára. Már az Alsóvárosi búcsú is ad ízelítőt ebből, művészileg hátrányosan azonban csak a Szerdai fogadónapban jelentkezik. Az eszméknek és problémáknak egész halmaza vonul el előttünk, de az egészből hiányzik az összetartó erő, a kiegyensúlyozottság és tárgyilagosság, amely pedig egy nemzet tanítójánál nélkülözhetetlen, és amelynek hiányát nem pótolhatja a prófétai elhivatottság túlerős érzése sem. Egész gondolkodását a historizmus levegője járja át, amelyet általában sikerül ugyan írói művészetével eltakarnia, de amely néha-néha mégis elővillan a takaró alól. Szorosan összefügg ez azzal a lírai történelemszemlélettel ,amely csak azt hallja ki a történelem zsivajából, amit maga belekiáltott. A részleteket tekintve vannak Németh László e regényeiben múlhatatlanul szép és mély lapok. Kár, hogy a tiszteletreméltó építeni és javítani akarás, amellyel mint valamikori mestere, Szabó Dezső is, a magyarságot új, szebb jövő felé akarja vezetni, a prófétai elkülönülés és az énfelmagasztalás okozta ezernyi tévedés zűrzavarában nem érvényesült. Gácser Imre: Szalóky Géza: Naplemente. (Versek.) Bp. 1940. Turul Szövetség Könyv-és Lapterjesztő KFT. kiadása. ízléses kötetben hetvenkét vers, több évtized érett gyümölcse. Sokat mond az ügyesen választott cím is: Naplemente, mintha egyetlen alkonyati színkövébe fogna össze fiatalos dalokat, elmélyedő férfi szót és deres fejjel írt szomorkás sorokat. Az alaphangjuk mégiscsak közös: „Lelkemben halkan megpendülő bús dal nekem a legnagyobb öröm". Az emlékezés itt igazán olyan, mintha „szentelt emlékek mesélő várából" szólna: késő őszben ég felé néző jegenyék hangulata árad az „életeste... csendjében". Ilyenkor megkezdődik a régi tavaszkergetés, tavaszi szelek füttyös nótáival. Átszíneződnek a hétköznap prózai színei, a naplemente megmutatja az igazi értékeket: megnyugvás a gondban és a bánatban, öröm, remény, hit és szeretet az életharcban is. A „Titkok titka: Élet" ciklus mélyen vallásos lelket lehel, nem ellágyuló hangon, hanem a sokat szenvedett és sokat imádkozó, az örök emberi kérdéseket, aggodalmakat és örömöket fokozottan érző szív szaván: „Belefogódtunk, mint horgony a partba, Belőle élünk, meghalunk Neki." A falu emléke is folyton kíséri: érezzük, hogy valaki az aszfaltos utcákon, kényelmes szobák puhaságában is visszasírja a falu feneketlen, marasztaló sarát, a tó kis kacsáit, a búzaérést, meg az esti harangszót. A falut figyelő magyarnak szava, a keletre néző, virrasztó hazafi bánata szólal meg a „Pöröly kell nekünk!" ciklus Tinódi hangján kesergő énekeiben és tüzes üzeneteiben. Élményi magjuk a történelmi ma néhány utóbbi eseménye. Ezt a nemes tartalmat klasszikus forma tartja szép összhangba: kiforrott, egyszerűségében nemes stílus, választékos nyelv, sokszor páratlan elevenség. A sorok mögött mindig ott borong valami nagyon komoly, néha komorságba