Pannonia, 1899. október-december (28. évfolyam, 244-300. szám)
1899-10-22 / 244. szám
2. oldal. V PANNÓNIA Vagy ha úgy tennénk, mint a csehek, hogy elverik a németeket, ha tagadni merik, hogy Csehország a cseheké, akkor tótok és oláhok nem tartanának bennünket barbároknak, hanem czivilizált népnek. Az oláh sajtó és irodalom nap-nap mellett visszaél a magyar sajtószabadsággal a magyar nemzet lepiszkolására, a magyar állam befeketítésére; az oláh pénzintézetek mind nyíltabban törnek az Erdély feletti hegemóniának megszerzésére s mi mindezt tűrjük, mert hosszan tűrő, sok szabadságot engedő és ellenségeinket kímélő nép vagyunk s e jóságunkért azzal fizetnek, hogy a külföld előtt megrágalmaznak bennünket, valóságos hazaárulást követve el. Óváry, ez a derék hazánkfia, az olasz sajtóban bebizonyította, hogy az oláhoknak egy mákszem igazságuk sincsen, élveznek hiszen olyan szabadságot itthon, mint a nemzetiségek egyetlen monarkiában sem. Szabadon fejleszthetik nemzeti irodalmukat, iskoláik, egyházuk nincs korlátok közé szorítva, szabadon szervezkedhetnek úgy társadalmilag, mint gazdaságilag — és mi mégis elnyomók vagyunk, ők pedig a szegény elnyomottak. Mi vagyunk a fojtogató hatalmaskodók; mi, akik a saját vérünk árán szerzett földön, itt a magyar hazában német, szerb és oláh középiskolákat tűrünk, minden nemzetiségnek a maga nyelvén engedünk istentiszteletet tartani a templomokban; mi, akik báránytürelemmel engedjük, hogy a nemzetiségi sajtó izgasson a haza, az állam és a magyar nemzet ellen; mi, akik a közösen megosztott szabadságot annyira tiszteljük, hogy még azokat is egyenlő jogvédelemben részesítjük, akik ellenünk fordulnak s mégis mi nyomjuk el a nemzetiségeket ! Ahányszor ezekkel a nemtelen vádakkal találkozunk, az elfojtott harag arczunkba kergeti a vért s agyunkban megvillan a kérdés : hogy a magyar állam mért nem tudja érvényesíteni a hatalmát hűtlen alattvalóival szemben ? Hiszen a türelemnek is van határa. Bár jól tudjuk, hogy Magyarország soha sem lesz a nemzetiségek szövetséges állama, mert ez az állam nem lehet más, csak magyar s létezni megszűnnék, ha nem volna magyar. Hiába proklamálják az oláhok a passzív ellentállás politikáját, ami lényegében nem egyéb, mint a magyar állam tagadása. Ezekkel az állapotokkal szemben nem elég magunknak azt a feladatot kitűzni, hogy számban, anyagi és erkölcsi erőben úgy meggyarapodjunk, hogy hatalmunkkal szemben minden nemzetiségi törekvés elveszítse a jelentőségét; ez nem elég, a magyar kormány sem maradhat tétlen. Egy új korszakot élünk, új rendszer érvényesül közéletünkben, csináljunk magyar nemzeti politikát s aki a haza ellen hűtlenséget követ el, vegye el méltó büntetését, hogy 1899. október 22 a szász, tót és oláh agitátoroknak menjen el a kedvük izgatni a magyar állam ellen. E lesz az igazság ! A délafrikai háború. A háborúnak tegnap volt az első jelentékenyebb eseménye : nyílt ütközet Natalban, Glencoe mellett, melyben az angolok visszaverték a búrokat. Napok óta várták ezt az ütközetet. A búrok észak felől 3 hadoszlopban törtek előre. Az egyik egyenest Ladysmithnek tartott, a másik Glencoe, a harmadik meg Dundeen át akart Ladysmith-hez férkőzni, hogy a nyugatról szintén három hadoszlopban közeledő oranjei búrokkal együtt a várost körülfogják és White tábornok csapatait, mely az angolok főserege Natalban, megsemmisítsék. Ez a tervük azonban a mai ütközet után egyelőre meghiúsult. A glencoei és a dundei egymástól alig pár kilométernyire levő angol csapatok parancsnoka, Symons tábornok maga is veszedelmesen megsebesült ugyan, de visszaverte a mindenfelől egyszerre támadó búrokat, sőt el is űzte őket hadállásukból, úgy hogy a búrok kénytelenek voltak kelet felé visszavonulni. Az angol csapatok helyzete ennek daczára is nagyon szorongatott. A gyorslovű búr portyázócsapatok megszállották a ladysmithi és a glencoei angol pozicziókat összekötő vasutat, s így az angol csapatokat elszakították egymástól, így aztán White tábornok magára maradva, nehezen szállhat szembe a három oranjei és egy transvaali hadosztállyal, melyek valószínűleg holnap támadják meg Ladysmithet. Gróf Clary Budapesten. Bécsből táviratozzák, hogy gróf Clary, az osztrák minisztertanács elnöke, holnap Budapestre utazik. * Az uj tábori ágyuk. Az 1900-ik évi közös költségvetésben még nem lesz benne az uj tábori ágyjuk előállítására vonatkozó tétel. A szükséges kísérleteket ugyanis még nem fejezték be, főképpen pedig még nem szőke bajuszát pödörte, mellét pedig mintha a szokottnál is jobban kivágta volna. * Alig egy héttel ezelőtt történt, hogy Kormos altábornagy Trencsén-Teplitzre, ahol gyámleánya az olasszal egyetemben a fürdőévadot töltötte, egy meleg júliusi reggel a következő ajánlott levelet küldte. Budapest, jul. 24. Kedves Luczi! Ön is éppen olyan jól tudja, akár csak én, hogy huszonegy éves korukban a leányoknak férjhez szokás menni. Őket is asszentálják. Mivel pedig, kedves Luczi, ön már a múlt héten betöltötte a huszonegyedik esztendejét, ezennel fölhívom, hogy férjhezmenetele iránt haladéktalanul tegye meg a szükséges lépéseket. Hogy ebbeli eljárását megkönnyítsem, a vezényletem alatt levő táborkar tisztjei közül már ki is szemeltem a részére egy teljesen megfelelő férjet, illetőleg vőlegényt, báró Sackendorf Ullrich vezérkari századosom személyében, akivel úgy hiszem, ön már találkozott is a kaszinóban. Művelt ember, jó lovas, kitűnő katona, tehát azt hiszem, teljesen meg fog felelni az én kedves húgom és gyámleányom igényeinek. Szerető gyámja és rokona (olvashatatlan aláírás) Erre a levélre harmadnap az alábbi, gyöngéd kézzel, de meglehetősen összevisszaszórt betűkkel Írott válasz érkezett : Trencsén-Teplitz, julius 27. Kedves Gyámapa ! Szives sorait köszönettel vettem ! Gondoskodása azonban, őszintén megmegvallom, fölötte meglepett ! 1 Mit csináljak én egy vezérkari századossal, ki, mint a báró, nem tud egyebet, mint, ahogy egyszer összeüti a bokáját, máskor meg nem üti össze ? ! Elismerem, hogy a báró művelt ember és nagyszerűen lovagol, de édes Istenem, ebből a fajtából talán nem ő az egyedüli ? ! Ha kedves gyámapa csak egy piczikét szereti a maga hű, kis Lucziját, akkor más férjet fog nekem választani ! A báróhoz nem megyek ! Punktum !! Szerető húga és gyámleánya Lucie. A tábornok kétszer is elolvasta a levelet. Az, hogy a gyerek — mint nevezni szokta — ilyen kurtán szembeszálljon vele, j uj volt előtte, volt, mióta csak Luczit, aki távoli rokona hatesztendős korában, amikor árvaságra jutott, a gyámhatóság intézkedése folytán védőszárnyai alá vette, mindig katonás fegyelemben nevelte ; abban a fegyelemben nevelte , a melyben az egyik csak a parancsolást, a másik pedig csupán az „igenis“-t ismeri. És most? — Eh ! — gondolta magában bosszúsan, — nem szabad, hogy kinőjjenek a méregfogai a kis semmiházinak. — Fogta a tollat, s a következő táviratot szövegezte meg a leánynak : — Kívánságomhoz ragaszkodom. Azonnal jöjjenek. És elküldte az inastól a postára. Mérgesen felkötötte a kardját és elment a kaszárnyába. De útközben is folyton ez motoszkált a fejében. — Hm, punktum ! Azt meri írni nekem, hogy: punktum ! Meg még, hogy nem tud egyebet, minthogy egyszer összeüti a bokáját, máskor meg nem üti össze ! No nézze meg az ember a semm háziját ! * Mikor aztán harmadnap Luczi az olasz társalkodónővel csakugyan hazaérkezett Trencsén-Teplitzről, s az altábornagy a síró leány után, mint akinek eszébe jutott valami, bement a derült, rózsaszínfüggönyös leányszobába, csakugyan meg is nézte a „semmiháziját“. Mégpedig jól megnézte : vastenyerébe fogta boglyas barna fejét, és úgy nézte bosszúsan, meghatottan, esetlenül : — Hát aztán . . . izé . . . komolyan engem szeret, Luczi ?