Pápa és Vidéke, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1909-01-03 / 1. szám
2. oldal. Pápa és Vidéke 1. szám. tünk, — mintha csak száguldva vinne egy tisztitó, egy átformáló társadalmi evolúcióhoz. Az emberiség szép céljait osztályharc, a társadalmi forradalom kapkodó jelenségei közben féltve kell nézni. S bizonnyal aggódásunk és balsejtelmünk sokak értelmét szólaltatja meg. • Mit hoz a beköszöntött uj év nemzetünknek ? Váljon az európai eszme-áramlat átvonul-e rajta szelíden , vagy fergeteget idéz elő? Lehetséges-e, hogy békésen, explózió nélkül az idő méhe megszüli az áhított uj közszellemet, melyben a munka és tisztesség még ünnepeltebb erényekké nemesednek, mint a mai talmi demokrácia furcsa idején? Hiszen, ha úgy volna, ki rettegne az uj idők elkövetkezésétől ? Ámde a tömeguralom dicsőség-szomja, harci lármája, bosszú érzelmétől átitatott jelszavai, — mást sejtetnek. Ez az uj európai eszmeáramlat — úgy látszik — ég a vágytól maga elé torlaszokat emelni s elég hatalmasnak ígérkezik, hogy a torlaszokat el is söpörje. Ámde a tömeguralom első idejét már látta a világ. Azért lehet inkább föltenni, hogy az elkövetkező időben nem egészen simán fogja a mai társadalom-nivelláló közszellem uralmát átvenni. Más lenne, ha ezt a harcot nem a fizikai erők, de a kultúra eszközeivel vívnók meg. És ha a történelmi hatások következetesek, alig lehetne mással megvívni, mint a kultúrával. Mert hiszen a tömegnek szervezetét nemcsak az érdeknek közös volta kormányozta össze, hanem a kultura is Az osztályharcnak jelszavai nemcsak igénye, de egyben hajtása a kulturának. És bizonyos, hogy ha a kultura legszélesebb területen megcselekszi a maga embernevelő, emberjavító hivatását , ledőlnek az osztályharc Jericó falai és széthullnak az osztályharc kiáltó és megvalósíthatatlan szélsőségei. Kinek ne lenne ez leghőbb kívánsága, akinek lelkében a család és tulajdon, e két nagy eszmény egész tisztaságában él ? Mit hozol új esztendő? Hozod-e a békesség olajágát, a nemzeteknek hitet és kitartást? Az egyénnek boldogulást s hozod-e vájjon a nemzet egészének a leghőbb jót: a békét. Azt az áhított helyzetet, melyben köz- és magántevékenység egyet cselekedne : a haza javát és boldogulását. Bízva-bízunk, hogy az emberiség javára, fejlődésére az elkövetkezendő esztendő a legfőbb jót hozza: jó napokat, sikereket és mindezeknek alapját: a jó egészséget, melyet ekként a boldog uj esztendővel olvasóinknak tiszta szívből kívánunk. Hervadás.*) — írta: Béri F. Zsigmond. — Szeretem az illatos, mosolygó, üde virágot. Gyönyörűséggel nézem, hogyan nő, hogyan fejlődik, kicsi kelyhét mily mohón nyitja, ha ráhull a jóságos Isten csillogó harmatja. Egyszer csak vihar jő. És letöri a bimbót . . . Miért ? Az a kislány, akiről mesélek, olyan volt, mint a fakadó rózsabimbó. A lelke meg ártatlan, mint az angyaloké. Csendes, holdfényes nyári estéken ki-kiment atyjával patak partjára s versenyt szaladt a futó hanbokkal, versenyt énekelt a dalos madarakkal. S mikor parányi lába kifáradt édes, csengő hangja meggyengült a futásban, a hangos dalolásban, odahajtotta aranyos, szőke fürtös kis fejét atyja kebelére, mint amikor a hatalmas, erős tölgyre ráborul az üde, bársonyos repkény. Szerette is ám Bárdos ezt a nemesszivü leányt, szerette véghetetlenül. Benne látta megtestesülve élte minden örömét: múltja vigaszát, jelene édességét, jövője reményét. Hazája, melyért küzdött, vérzett, meghalt Világosnál. Mikor hónapokon keresztül bujdosott úttalan utakon, rengeteg erdők sötét mélyén, hol napsugár tán évszázadok óta nem ragyogott, boldogsága édes kis felesége belepusztult a könnybe, az megésbe, a gyilkos aggodalomba, örökösre-Rettenetes idők voltak azok! Csoda, hogy a szive meg nem hasadt. Mikor végre a becsületes emberek is kimehettek a napvilágra, hazament temetni. Temette szines, ragyogó álmait, eltemette a boldogságát. Romokat talált s ugy hitte, hogy abban a feldúlt fészekben, amelyet kevéssel előbb még a boldogság derűs fénye tett vonzóvá, édessé, meleggé, nem fakad többé élet. Csalódott. Ahogy múltak az évek, egyre szelidebb lett a lelkére nehezedő fájdalom. Végre nem maradt belőle más, csak egy édes, felejthetetlen emlék, melyen jól esett elmerengni; rettenetes, borzalmas álom, melyet mégis gyönyörűség volt visszaálmodni. Az a kis ártatlan, gyönyörű kisded, ki egyetlen tanújele volt az életnek a valamikor füstölgő, leomló romok között, lassan-lassan visszalopta lelkébe a hitet, a bizalmat, az életet. Napsugár volt a beborult égen, csillag az éjben. Megaranyozta, megédesítette atyja életét Bárdos nem is tudott máskép rá nézni, csak imádságos lélekkel. Elröppent galambjának, elhunyt feleségének a földön felejtett lelkét látta mosolygó, nefelejtskék szemében. Egyszer csak elnémult a nóta Iluska dalos ajkán. Szótlan, merengő lett. Ha kérdezték, pirulva válaszolt, vagy meg sem is hallotta. Mintha nappal is álmodott volna, nemcsak a hosszú, ábrándos éjszakákon. Bárdos mosolygva nézte lánya változását. Fájt ugyan neki, hogy el kell válniuk, de fájdalmát megédesítette az a tudat, hogy derék, jellemes férfi kezébe teszi le legdrágább kincse sorsát. Csak Ilus nem tudta, mi bántja. Szűzies, lelkébe belopta ugyan magát valami édes, kimondhatatlan sejtelem, de ennek a kincs, mégis édes, fájdalmas, mégis érzésnek még maga sem tudott gyönyörűséges nevet adni. Egy este a park mellett csörgedező patak partján álmodozva hallgatta a habok szelíd suttogását. A tiszta víztükörre leszáll a menyország. Azúrkék palástján tündéri magas fénnyel ragyogott a megszámlálhatatlan sok csillag. Jámbor hagyomány azt mondja, hogy az őrzőangyalok lelke lobog azokban a véghetetlenül kedves őrtüzekben. A leányka merengve nézte a habokon ringó menyországot. Talán akarta kiolvasni a csillagokból, a saját sorsát Ragyogó, boldog jövőt jósoltak neki, melyben nincs szenvedés, nincs tél, csak tavasz és fény! Hirtelen bíborvörös lett az arca. Úgy érezte magát, mint a tetten ért bűnös. Ott ült előtte, akiről annyit álmodott a hosszú csendes éjszakában. — Búcsúzni jöttem — szólt a férfi lágy dallamos hangon, s a leányka keze után nyuít. Iluska nem válaszolt. Kicsi lelke ugy vergődött, mint a szivén lőtt galamb. — Búcsúzni jöttem — folytatta álmainak hőse — életem hajója más országokba visz. Küzdeni, tanulni akarok, hogy áldására lehessek eltiport népemnek. — Mi lesz a jutalmam? Nem tudom. Azt mondják, hogy a világ hálátlansággal fizet! Most szépnek, mosolygónak álmodom a jövőt. Ki tudja, nem folyik-e szét ez az álom? S lehet, hogy nem marad vissza más a lelkemben, csak a kiábrándulás, a keserűség. Lehet, hogy mindenki elhagy, hogy ár *) Részlet egy hosszabb elbeszélésből. VÁGÓ DEZSŐ első pápai férfi-divatterme ^ AYA, Fő-tér. M. saáa ^ Nagymunkás scabé segédek felvétetnek Kifogástatia »»abám férfiruhák, papiruhák uradalmi erdésztiszteknek, postásoknak, vasutasoknak, erdőőröknek, úgyszintén minden egyenruhát viselő testületnek egyenruhák legelegánsabban mérték uti a