Pápa és Vidéke, 1912 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1912-01-01 / 1. szám

i­ ­ I­ PÁPA ÉS VIDÉKE. 1912 január 1. adott cselekedni. Gróf Zichy Nándor áldásos életének egyik legdicsőbb ténye volt ez, melyről nemsokára fel fogja lebbenteni a diszkréció leplét a törté­nelem igazsága.« A homo ecclesiae, a buzgó katho­likus érdemei halhatatlanok. Igazi lovag volt: a keresztes vitézek lobogó hitével, tiszta, ideális világfelfogásával, nemes, szeplőtlen fegyverzetével. És ráadásul modern ember: világos, tanult fő, fé­nyesen kicsiszolt elme, széles látókörű tudós és kristálytiszta jellem. Nagy, megváltó érzések hevítették; lobogó tűzoszlopként ragyogott már akkor, mikor a még sötét, vigasztalan, csillagtalan volt magyar égbolt. Mint a modern kor keresztelő szent Já­nosa, faluról-falura, városról-városra járt, hogy a rideg, elhidegült katholikus szivekben újra felgyújtsa a régi szent tüzet: az egyház iránti hűséget, a tettre,­­ áldozatra­készséget, a vértanuk izzó lelkesedését, az apostoli lelket! S ebben az egyen­lőtlen, gigászi küzdelemben nemcsak lelke gazdag kincseit szórta szét pazar kézzel, hanem áldozatul hozta egészsé­gét, vagyona jelentékeny részét. Egész uradalmat úsztak el a keresztény meg­újhodásért vívott nagy harcban, melet ifjakat megszégyenítő akaraterővel, egy­házi emberek buzgóságát messze meg­haladó apostoli lelkülettel küzdött végig. Nemes ellenfél volt­­— pengéje csorbí­tatlan, zászlója szeplőtlen maradt, noha valóságos orkán tépte, szaggatta. Ka­tholikus politikai pártot szervezett, föllendítette a kath. sajtót, országszerte katholikus társadalmi, jótékonysági és szociális egyesületeket alapított. »Azzal a rá nézve bizonyára boldogító tudattal hunyta be szemét — írja róla Az Est, melyet egész világ választ el a mi lelkü­letünktől — hogy küldetését a földön elvégezte és egyházának kinél is nagyobb eredménnyel érdekeit bár­szolgálta.« Eltemettük, elsirattuk a katholikus Magyarország nagy hitvallóját. Sírjánál Prohászka­ Ottokár mondott utolsó Istenhozzádot a magyar katholikusok millióinak nevében.­­A mélyen megindító, meleghangú, költői lendületü beszédet egész terjedelmében ak­­ázon katholikus milliók nevében veszek bucsut Tőled, kik élettel, halállal, sírral, enyészettel szemben ugyanazt hiszik, amit Te hittél *— kik névtelen, szegény tagjai annak az egyháznak, kinek Te neves fia voltál s akik a nyilt sír szélén egy nagy­dicséretet, tiszteletük hitvallását, imádkoz­zák le rád. Nagy volt a Te hited, nagy volt a hazaszereteted; azzal világítottál nekünk; az a hit világítson most neked, világítson föl az Isten szívéhez! Úgy állunk itt mindnyájan, mint nagy halottunk adósai, mert meggyőződé­sedből, lelkesülésedből, katholikus öntuda­todból van valami bennünk s azt valamikép Neked is köszönhetjük. Lángoló hited világított bele a magyar nép széles réte­geibe, elhatott palotákba és kunyhókba; a palotákban ugyan nem sokan érezték meg, de a kunyhókban megmozdult a nép szíve s falun s tanyán gróf Zichy Nándor nevét úgy emlegették, mint egy hitvallóét. Meleg hited, melynek ereje a krisztusi testvériség volt a magyar mágnásban, föl­keltette a nép hitének alvó energiáit s kapcsolatokat teremt­ett meg a magára hagyatott népben s mozgalmakat indított meg, melyekben a haladás vágya a hit ere­jéből táplálkozott. Türelmes hited, mely senkiét sem bántotta, önértékeit akarta fokozni s j­evelni; dolgos hited, mely gyakorlati volt a köz- s magánélet egész vonalán, mindenütt dolgozott, lelkesített, járt, beszélt, áldozott, szervezett s vezérelt. S most itt fekszel; érezzük, hogy a mi halottunk, a mi nagy halottunk vagy! S mikor eltemetünk, szemfödő­ül lélekben rád akarnak borítani a keresztes hadak­zászlaját - mikor koporsódhoz ércet keresünk, az egyház szabadságát megvívó kardokat akarnak összetörni — mikor sírdombot hantolunk föl kedves adom­i földedből, azt imádkozó hiveid térdeivel tiporjuk le s sírkövedre ráírjuk a szót, mely egyedül méltó hozzád: Homo Dei, homo pariae, homo ecclesiae ! Milliók imádkoznak: élj, élj örökké Istenben; de ugyancsak milliók ígérik, hogy művedet folytatják ! Te élsz Isten­ben; szellemed pedig él érted való lelke­sülésünkben, reád való hű emlékezetünk­ben ! Isten veled ! JL Újévi szokások és babonák. A nép fantáziája, a babonára való • nagyfokú hajlandósága sok jelenségnek tu­lajdonít különös értelmet így újév éjjelén és újév napján. S ez nem csak nálunk van így, hanem idegen nemzeteknél is. A hagyományos újévi jókivánatok még a nap országában, Kínában is divatban van­nak. Naptárt nem használnak, mert az évet­­ mindig az uralkodó császár trónraléptének­­ napjától számítják. Az újévi üdvözleteknek tán kevés országban hódolnak még a felsőbb hivatalok is annyira, mint épen itt. Valóságos szertartásszerűen űzik, am­it még idegen országban levő nagykövetségeik is meg­tartanak. Ilyenkor a nagykövetség összes személy­zete már kora reggel ünnepi ruhába öltöz­ködik. 10 órakor kezdődnek az üdvözlések, melyek teljes két órát vesznek igénybe­­ a TÁRCA. Elcserélt szemek. — írta: Kincs István. — Először csöndesen decizgettek, azután vérét kezdték venni a liternek, míglen azután olyan hangosak lettek, hogy a bakter jónak látta az ablak alatt elfújni : »Tűzre, vizre vigyázzatok!« — Te Vendel! — kiáltott Rostás Imre ijedten a szomszédjára,­­— már tizenegy óra van. Mit szól majd az asszony ?­­ Mit szól ? — nevetett Borbola Ven­del hangos jókedvvel, — törődöm is én az asszonnyal. — De hátha veszekedik ? — Akkor megbékítem. —­ Bottal ? — Eleven kénesővel, te bolond! No hiszen, csak azt lesd, hogy az eleven kéneső fogjon rajta! — Te nem értesz, Imre. — nevetett Borbola Vendel csapongó lelkesedéssel. Lehet is téged érteni, mikor olyan bolondokat beszélsz, — ütötte fel az orrát Rostás Imre. bom. — No hát érthetően beszélek, galam-Tehát te arra volnál kíváncsi, hogy békítem meg az asszonyt, mikor haragszik ? — Igenis. — Olyankor mindig álmodom. — Ne zöldezz. — A tiszta igazságot mondom fiam. Lehet is akkor álmodni, mikor a feleség az istennyilát emlegeti! Lehet bizony, — kacagott föl Bor­bola Vendel, —­ én akkor álmodom, mikor nekem tetszik. Rostás Imre elképedve nézte pajtását. — Nem kell ahhoz olyan nagy tudo­mány. Hallgass csak ide. Tegyük föl, hogy berúgva megyek haza. (S itt nem is kellett valami sokat föltenni.) Az asszony persze mindjárt tudja, hányat ütött az óra. Nem tudom, az orrával-e, de mindjárt megszima­tolja, hogy beaszekuráltam. Olyankor azután elképzelheted, milyen titulusokkal fogad. Te malac, te . . . te . . . de mit mondtam, neked is van feleséged. — Sajnos! — konyította le fejét Ros­tás Imre. — És olyankor valamennyi asszony azt gondolja, hogy jussa van az urát le­gyalázni. — Bizony, — hagyta rá a másik. — No­ha nem én kifogok rajta. — Ugyan ? —­ Ki bizony, még pedig azzal, hogy hallgatok. — És van türelmed hozzá ? — Hogyne volna! Te persze, barátom, heveskedéssel kezded, összekötöd a kereket a feleségeddel s azután pöröltök ki világos­ki virradtig. — Te pedig ? — Én ? Rajtam annyit fog az asszony szava, mint a kifordított bundán a záporeső. Nyugodt lélekismerettel lefekszem s azután elkezdek hangosan álmodni. — Hogyan érted azt? — Úgy, hogy elkezdek beszélni. Beszé­lek, mintha a feleségemről álmodnám s ami szépet, jót csak arra az asszonyra. tudok, azt mind rárakom — Teszem példának okáért ? angyali — Teszem hát ilyenformán : Oh, te teremtés, áldott szívű Rozáliám! Szeretlek. Te vagy a legékesebb minden asszonyok között. Szőke a hajad, mint a harmatos búzakalász, kék a szemed, mint a virító nefelejts, jó a szíved, mint a gabona­

Next