Pápa és Vidéke, 1913 (8. évfolyam, 1-53. szám)

1912-12-29 / 1. szám

PÁPA ÉS VIDÉKE. 1912 december 29. mozgató eleven erővé!? Hogy fejthetjük ki, hogy fakaszthatjuk virágba e vallás kertészkedése mellett lelkünk szunnyadó rügyeit, virághajtásait ? Hogy oldhatjuk meg vallásunk alapján egyéni, emberi, családi, társadalmi életünk ezer problé­máját ? Hogy kapcsolhatjuk bele a kultúrába, a mai válságos modern életbe a minden állandó sikerű művelő­dés alapját, hordozóját, a krisztusi világ­nézetet ? Íme ezek a kérdések adnak lét­jogosultságot egy Kat. Körnek! E kérdések megfejtése, megteste­sítése a Kat. Kör célja. Eszerint e kör élete nem más, mint kinyílása, külső, társadalmi életté válása vallásunk örök igazságai alapján rendezett, bennső életü­nknek. Azért van a Katolikus Kör, hogy minden közös, nyilvános tettünk e szellemben, előre megfontoltan, kö­zösen megbeszélten történjék. Nem azért, hogy presszionáljunk, vagyis igen azért, hogy presszionáljunk, de egyes­egyedül csak a tiszta igazságnak nemes fegyvereivel, közös, szent meggyőződé­sünk ellenállhatatlan erejével! Ha valamikor, hát ma,­­az igaz­ságról való, nagy lemondás, a vezető tekintély iránti általános zűrzavar­ ide­jén, különösen szükségünk van ily egyesülésekre. Egész múltunkat, nem­zeti, vallási, társadalmi létünket fene­kestül felforgató veszedelem fenyegeti. Új társadalmi alakulások előtt állunk. Fantasztikus szirénhangok csábítanak bennünket, hogy bekötött szemmel, mindkét lábbal ugrásra készen vessük magunkat egy papiroson kifundált, új világba, egy soha nem álmodott bol­dogság tündéri paradicsomába. E vég­zetes halálugrás ellen tiltakozunk mi az emberiség ügyének szent nevében! De tiltakozunk a jelen igazságtalanságai ellen is. Állást foglalunk, módját ejt­jük, útját egyengetjük az igazság és a krisztusi felebarát szeretet szellemében való, nyugodt, józan fejlődésnek. Koránt­se higgyük, hogy a kato­licizmus és a modern élet két ellenté­tes valami. Nem, a katolicizmus nem elavult, tisztes bútordarab, mit kegye­letből, a szebb napokra való tekintet­ből a lomtárnak portól légmentesebb helyén kell tartanunk. A hetvenes évek­ben a német liberális lapok panasz­kodva írták: »Németország legvirágzóbb, legfelvilágosodottabb, legvidámabb és legéletrevalóbb népe, a Rajnavidék és Westfalia lakossága 40 mondd negyven ultramontán (vad klerikális) képviselőt küldött a parlamentbe­, a német biro­dalom parlamentjébe. Igen, de a józan német ott a művelt Nyugaton nem a vallási közömbösség üres átoktatásában, nem a léha francia szabadkőművesek divatos majmolásában keresi a modern­séget, mint mi itt a barbár Keleten. A mi körünk a katolikus élet e kivirágzását háromféle módon szolgálja. A nagy nyilvánosság előtt lapjával: a Pápa és vidéké­ve­l. Hisszük, hogy la­punkat, mint a krisztusi diadalmas vi­lágnézet egyik szócsövét és úttörőjét most sem hagyja cserbe a művelt és önérzetes kat. közönség, most, midőn a technikai eszközöknek minden téren beállott drágulása miatt, az előfizetési díjat parancsoló kénytelen­ségből két koronával felemeljük. A második mód: a felolvasó es­télyek tartása. Tavalyi estélyeink ma­gas színvonala kezességet nyújt nekünk arra, hogy a hely hiánya miatt csak január végével megkezdhető estélyeink szintén nem hagynak majd kívánni valót. Ez estélyek művészi, magas nívóra emelésén közre kell működnie minden jóravaló, művelt katolikus embernek! Félre minden felesleges érzékenykedés­sel, kanapépörökkel, sértődésekkel! E célból csoportosulni kell minden erő­nek. Senki sem vonhatja ki magát azon címen, hogy szereplési viszketegséggel vádolják meg. Ha az irigység nyilait álszerénységből szívünkbe engedjük, ak­kor a legszentebb ügy is dugába dől. Erőnket ne forgácsoljuk széjjel! Ki sokba kap, keveset végez. Ez estélyek célja, a hasznosnak a kellemessel vegyítése, a nemes szóra­kozásnak okulással kapcsolása, a gyö­nyörködve tanulás. E célt előtt tartaniuk az előadóknak. kell szem Viszont művelt publikumtól el lehet várni an­­nyi önfegyelmezést, galommal várja ki, hogy előkelő nyu­ka néha napján a gyönyörködtetés az okulás javára rövidebbet húzza. Ha így vállvetve köz­­­reműködünk estélyeink emelésén, akkor lesz idő, színvonalának midőn esté­lyeink koronájára, a tisztán nemes szó­rakozást szolgáló hangversenyre, — nemcsak szereplőknek, hanem hallgató Hohenlohe herceg, a porosz hadak fővezére, mintegy 80 ezer emberrel vonult a Jéna felé közelgő Napoleon serege ellen. A porosz sereg balszárnya 1806. okt. 9-én, tehát a saalfeldi csata előestéjén Ru­dolfstadt körül feküdt. A balszárny parancs­noka, Lajos Ferdinánd a schwarzburg-rudolfstadti herceg táborkarával herceg kastélyá­ban volt elszállásolva. Már a vacsorával végeztek s a királyi herceg tisztikarával a nagyteremben beszél­getett. Úgy éjjeli 11—12 óra között járt az idő, midőn a herceg e szavakkal fordul had­segédéhez, gróf Nostitzhoz: »Én nem tudom, mi van velem, de oly rendkívül jól érzem magamat. Hajónk végre-valahára a tengeren. Az ég derült, az idő kedvező . . .« E szavaknál elakadt a szó a herceg ajkán; hadsegéde ijedten tekint rá, mikor látja, hogy urának arca halotthalvány lesz; a másik szempillantásban a királyi herceg fölugrik helyéről, fölkapja a karos gyertya­tartót s rohan ki a nagy szárnyasajtón át a folyosóra. A hadsegéd utána, Künn a folyo­són a főherceg egy fehérruhás alak után rohan, ki a folyosó végén a falnál, hol a folyosó elvégződött, eltűnik. . Mikor a herceg lépéseket hall háta mögött, megfordul, hadsegéde áll előtte, kitől izgatottan kérdi: »Láttad Nostitz, láttad?!« »Igenis, Fenség! láttam.« »Akkor hát nem agyrém volt, nem a képzeletem szülöttje.« Még egy másik tanú is volt ott, a fo­lyosóra állított őrszem. A herceg hadsegé­dével oda megy hozzá s kikérdezi, hogy látott-e valamit. Az őrálló katona elbeszéli, hogy igenis látott egy fehér köpönyeges alakot elmenni maga előtt, de nem szólt rá s nem is állí­totta meg, mert azt gondolta, hogy valame­lyik lovastiszt a szászok közöl. A herceg és hadsegéde átvizsgálták a folyosót, amelynek csak az őrszoba felé, meg a nagy szalon felé volt kijárata. Ott, ahol a fehér alak eltünt, mint mondottuk, fal rekesztette be a folyosót. Ekkor a herceg karon fogta hadsegédét s a fülébe súgta: »Nostitz! ez a fehér asszony volt; kö­zeli halálomat jelentette be.« »Hogyan érti ezt, Fenség?« »Tudd meg, hogy családunkban régi hagyomány, hogy valahányszor a Hohen­zollernek közel valaki erőszakos halállal múlik ki, mindannyiszor megjelenti ezt neki a fehér asszony. Majd meglássuk, hogy mi történik.« Másnap, október 10-én, kora hajnalban Napóleon megkezdte a támadást. Kiadta a parancsot, hogy a porosz balszárnyat be kell keríteni. Lajos Ferdinánd észrevette e szándé­kot s azt is látta, hogy a franciák még egyszer annyian vannak, tehát elhatározta, hogy visszavonul. A francia lovasság teljes erejével ro­hant rá a visszavonulókra, kik vad futásban menekültek előlük. E menekülés közben a hadsegéd, gróf Nostitz, ismét megpillantotta a fehér asszonyt, amint egy oldalvást fekvő halom tetején fe­léjük nézett és kétségbeesetten tördelte a kezét. Ekkor Nostitzot golyó érte, megsebe­sült s mikor a kórházban föleszmélt, értesült róla, hogy a királyi herceget, Lajos Ferdi­nándot, egy francia lovas átszúrta s még a csatatéren meghalt.

Next