Pápa és Vidéke, 1914 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1914-04-26 / 17. szám

IX. évfolyam. Pápa, 1914. április 26. PÁPA ÉS Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katolikus Kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. A kiadótulajdonos: Pápai Katolikus Kör. Felelős szerkesztő: Kecskés Lajos. Szerkesztőség: Árpád-utca 9. A kiadóhivatal vezetője: házszám. Pados Antal, Főiskola-utca 3. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési­ díjak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyed évre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Felelet a „Pápai Lapok" „Igaz"-mondójának. Már második­ alkalommal vállalkozik »Igaz«-mondó úr, mint a városi tanács tisz­teletbeli ügyésze arra az önmagát befeketítő szerepre, hogy ragadós betegségben szenvedő szerecsen gyereket mosson fehérre és egész­ségesre. Mivel öles cikkeiben a kétségbevon­hatatlan tényeket megcáfolni, letagadni nem tudja, hát szitakötő módra felszínen vergődik: ellenfeleinek taktikai hibáit, kevésbbé sikerült kifejezéseit fitogtatja. Írásaikat akarja nevet­ségessé tenni azáltal, hogy egyes helyeket kikap szövegösszefüggésükből s hamis beállí­tásban, eltorzítva mutat be. Ezt a csúnya szerepet mindennek nevezhetjük, csak igaz­mondásnak nem. Nem szívesen foglalkozunk e tisztes lap hasábjain újra ez agyonánt üggyel, de a róm. kai. hitközségi iskolaszék állásfoglalásá­nak tiszta igazságát, egyedüli helyességét bár­kivel szemben kötelességünk megvédeni. Ezen állásfoglalás helyességének kimutatásá­val az »Igaz«-mondó ferdítései önmaguktól megdőlnek. Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy mi evangélikus testvéreinkkel karöltve küz­döttünk a ny. házaknak a Major­ utcából való kitelepítéséért. Felterjesztéseinkben sem mon­dottuk, hogy e házak maradjanak a Major­utcában, hanem csak azt ajánljuk, hogy egy fél évig, vagy legfeljebb egy évig maradjanak régi helyükön, míg alkalmas helyen nem ta­lál és építteti a városi tanács pártfogoltjai számára megfelelő otthont. Eszerint részünk­ről egyáltalán nem adtunk rá okot, hogy a Major­ utcai érdekeltek ellenünk harcoljanak és hogy ezt a cikkező mint következetlenséget ellenünk kihasználja. Az is igaz, hogy a Pápa és Vidéké­nek egy cikkírója a múlt év áprilisában úgy oda­vetőleg megemlítette Irhás­ utcát mint e há­zak elhelyezésére alkalmas helyet. Továbbá igaz az is, hogy a kat. városi képviselők is megszavazták az Irhás-utcába helyezést, de a Korona-utcába, a zárda utcájába, a zárdától ívvonalban, legfeljebb 120 méter távolságra helyezést nem csak a kat. képviselők, de a más vallásúak sem szavazták meg. E tény igazságát közgyűlést elismerte az 1913. évi nov. 11-i megelőző állandó vállasztmány. Elismerte és orvoslását ajánlotta a nov. 11-i közgyűlésen Varga Rezső dohánygyári osz­tályvezető; Gyurátz Ferenc ev. püspök; Dr. Kende Ádám ügyvéd; Dr. Tell Anasztáz bencés főgimn. igazgató; Baldauf Gusztáv ev. püspöki titkár; Dr. Fehér Dezső ügyvéd; Dr. Saáry Tibor ügyvéd; Kriszt Jenő esperes­plébános; Hajnóczky a ref. nőnevelőintézet Béla; Dr. Körös Endre igazgatója, a Pápai Hírlap szerkesztője, aki a képviselőtestület becsületbeli kötelességének tartotta, hogy a Korona­ utcát, a zárda utcáját, »minden illet­len vonatkozástól feltétlen mentesítsék«. E gyűlésen a polgármester maga ajánlta meg­vételre mind a két sérelmesen elhelyezett házat. A nov. 22-i közgyűlésnek bebeszélték, hogy e házakat, nem a hibás elhelyezés en­gedélyezője, hanem a város köteles megvenni. A nov. 22-i közgyűlés tehát csak azért sza­vazta le a sérelem orvoslását, hogy a pótadó ne emelkedjék. Tagadja le ezen igazságokat az Igazmondó, ha van hozzá bátorsága! Az is tényigazság, hogy a másik ny. háznak a Bástya­ utca sarkára való helyezése meg az izraeliták érdekeit sérti, amint ezt Beck Zsigmond, Böhm Simon, Blau Henrik az izr. elemi és polgári iskolák igazgatója és sok más izraelita hangsúlyozták a belügymi­niszterhez tett felterjesztésben. A kat. hitközség és azon képviselők, kik a múlt ősszel a ny. házaknak az Irhás­utcába vitele ellen foglaltak állást, úgy okos­kodtak: jól van, ismerjük el, hogy a városi tanács jóhiszeműleg magyarázta félre az 1913. év jun. 2-i közgyűlés szavait, melyek­ben a ny. házaknak az Irhás-utcába tételét engedélyezi, ismerjük el a béke kedvéért, hogy jóhiszeműleg tette át az egyik ny. há­zat a Korona-utcába. Járuljunk hozzá pótadó alakjában a mások hibájának jóvá­tételéhez: TÁRCA. Sugaras tavaszban . . . Sugaras tavaszban haldoklik egy bimbó . . . Nem volt a határban más, hozzá hasonló Sugaras tavaszban, csillog ragyog minden — Sugaras tavaszban temessetek engem. A mosolygó róna gyászruhát ne öltsön, Utolsó utamon madárdal köszöntsön. Aztán temessetek kis patak partjára . . . Hadd mossa síromat csacsogó hulláma. Aztán a síromra csak annyit írjatok, »Sugaras tavaszban egy bimbó megfagyott, Nem volt kinek nyíljék, nem volt kit szeressen. Mennyei kertjébe ülteté az Isten! ...» K. L-né­ i 17. szám. A nevelő. — írta: Tomor Árkád. — Sas Ferenc átküzdötte magát az egye­temi tanulmányok nehézségein. Az volt a vágya mindig, hogy tanár, nevelő lehessen. Mert ha művésznek mondják azt, aki az élet­telen színekből életet varázsol egy darab vászonra, ha megcsodálják azt a kezet, mely formát ad az alaktalan kődarabnak, ércnek: mennyivel inkább művész az az ember, ki a fejlődő lélekben harmóniát teremt, ki a szív­nek ezer és ezer rejtekét nemes eszmékkel, életrevaló álmokkal, célokkal tölti meg. Nem az iskola padjai közé vágyott. Érezte, hogy a gyermekek egész tömegében nem tudja célját elérni, arra még ereje nincsen. Csak nevelő szeretett volna lenni egy tanulékony kis­fiú mellett, akinek puha viaszlelkét nem érte meg a romlottság vihara, akiben meg­teremtheti saját énjét, lelke mását. Egy napon újságot olvasott. Épen ne­velőt kerestek. Kapott az alkalmon, megirta a levelet és sietett a bemutatkozóra. Valami kis dunamenti falucskába hivták egy anyja­vesztett fiúcska mellé. Milyen örömmel in­dult útnak! Szinte szárnyakat szeretett volna adni a ballagó vicinálisnak, csakhogy minél előbb ott lehessen. Este 8 óra volt már, mikor a vonat az állomásra bekocogott. Hűs októberi szél fújdogált, az eget vastag felhőkárpit borí­totta. Egy lélek sem várt reá. — Messze van a falu az állomástól ? — fordult félénken a vasúti őrhöz. — Egy jó félóra még, — volt az egy­kedvű válasz. —• — Sebaj! — gondolta az ifjú és meré­szen nekivágott. Lába bokáig süppedt az ázott talajba, de siettette az a körülmény, hogy nem messze egy mozgó fénypontot lá­tott. A falu postása vitte a­­ leveleket egy kézilámpás világa mellett. Nyomába ért, most már nem téveszthette el az utat. — Mondja csak, öregem, messze lak­nak még Horváth Lajosék ? Az öreg levélhordó arcába világított az ifjunak és tovább ballagott. — Csak gyerünk, — szólt egy kis idő múlva. Sas Ferenc szeretett volna még érdek­lődni a Horváth család iránt, de a vezető nagyon bizalmatlan volt az idegennel szem­ben: »igen« vagy »nem« volt csak a válasza, ha pedig ezek nem illettek oda, érthetetlenül hümmögött.

Next