Pápa és Vidéke, 1938 (35. évfolyam, 1-53. szám)

1938-01-02 / 1. szám

Pápa, 1938 január 2., vasárnap. XXXV. évfolyam, 1. szám ÁRA : 16 FILLÉR. POLITIKAI H EDLAP. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP, Szerkesztőség: Horthy Miklós Fő utca 21. Telefonszám: 189. Kiadóhivatal: Csáky utca 21. Telefonszám: 157. Laptulajdonos: a Pápai Belvárosi Katolikus Kör. Felelős szerkesztő: DR. NAGY GYÖRGY. Előfizetési ár: egész évre 8 P, félévre 4 P, negyedévre 2 P. Hirdetések milliméteres díjszabás szerint. Hasáb* miliméter a hirdetések között 4 fill., a szöveg között 5 fii! Évfordulóra írta: Dr. Sulyok Dezső Száz évvel ezelőtt Széchenyi István, a legnagyobb magyar ekként fogalmazta meg nemzetének mindennél elsőbbrangu életszükségletét: „Hunnia minden lakósának a nemzet sorába iktatása bizonyos életet terjesztene, kilenc milliónak ezentúl is abbéli kirekesztése ellenben elkerülhetetlenül halált hozand anyaföldünkre. Ez lélekismereti vallomásom." Gyakorlatban egyet jelentett ez a jobbágyság megszüntetésével és az emberi jogoknak a nemzet minden tagjára való kiterterjesztésével. Minden, ami 100 évvel ezelőtt a magyarságnak sajgott, vagy fájt, eltörpült emellett az egyetlen nagy, égignyúló probléma mellett, ez egy volt az élet és halál kérdésével. Ma vagy nincs politikusunk, aki ilyen tisztán és világosan 5 sorba össze tudná sűríteni a nemzet legfőbb életkövetelményét, vagy ha van, nincs elég elszántsága ahhoz, hogy azt ilyen kertelés nélkül és röviden epigrammaszerűen összefoglalva kimondja. Helyettük a történetíró, Szekfü Gyula mondja ki hasonló tömörséggel ama követelményét, mely az ő fogalmazásában ekként hangzik: „El kell ismernünk, hogy a mezőgazdasági munkásosztály megmentése, emberi méltóságba visszaemelése nemcsak nagy, de talán egyetlen nagy nemzeti feladatunk. Mellette nyugodtan félre lehetne állítani minden más feladatot, mert ha ez az egy sikerül akkor mindent elértünk és újra életerős, egészséges, bátor és önálló nemzetté lehetünk, melynek anyagi és lelki fegyverzete, kultúrája egyaránt magától fog jönni, ha egyszer ez a széles, alsó réteg támaszává lesz a nemzeti életnek." Aki nyitott szemmel látja ezt a lendület nélküli életet, mely bennünk és körülöttünk lefolyik, aki látja és érzi azt az alacsony horizontot, mely a magyar vidéki és fővárosi „jobb körök" életszemléletét jellemzi és aki kétségbeesve meggyőződött arról, hogy ma, a mai keretek és életlehetőségek között ebből a kisvonalúságból, ebből a filléres színvonalból, a korlátolt lehetőségeknek ebből a szomorú kalodájából nincs kiút, az feltétlenül igazat fog adni a nemzet lelkiismeretét megszólaltató történetírónak. Egy ilyen kisváros, mint a mienk, a maga hamu alatt parázsló torz gyűlölködésével, gondolattalanságával, apró kanapé-pöreivel és hínárba keveredett lábaival kiáltó példája annak, hogy zsákutcában vagyunk, hogy mai berendezettségünk fenntartása mellett nem élet az életünk, küzdünk és verejtékezünk, szenvedünk és elfáradunk anélkül, hogy egy meddő élet alkonyán visszanézve anyagiakban és erkölcsiekben, vagyonban, vagy kultúrában valami alkotás tudata vigasztalná meg és ragyogná be napjainkat. A nemzeti bűnök, melyeket Széchenyi minden igaz haladás örökös kerékkötőjének tart: az önhittség, önáltatás és öncsalás, a hiú lelkesedése és szalmatűz, a közrestség, az irigység és szülöttei, pártviszály és uralomvágy ezek között a sivár viszonyok között nyugodtan ülik a maguk meg nem szakadó diadalünnepét és tartják rabságukban az élet sivatagában elepedt lelkeket. Mi az oka ennek, hogy ez ma is így van ? Kétségtelenül az, hogy nálunk sajnálatos módon mindig, ma is azok vannak fölül és azok tetszelegnek maguknak a kisajátított hazafiság hiú pompájában, akik üres fejjel, de nagy frázisok pufogtatásával a felszínen úszó könnyűek hiúságát tudják legyezgetni és akik megszabadítják a tömeget az emberi élet egyik legfájdalmasabb és legnehezebb funkciójától, a komoly és gyötrődéses gondolkodástól. Minél kevesebbet gondolkodni, minél kevesebbet dolgozni, hibáinkért a felelősséget másra áttolni és álmodni egy hiú lázálom csalóka képeit: ez volt a fegyvere és ma is ez azoknak, kik a nemzet javíthatatlan romantikus természetével visszaélve megakadályozzák egy komolyabb, valóban építő irányzat felülkerekedését. Mindig és minden körülmények között a szenvedélyekre hatni és azokon keresztül uralkodni, ez az örök recept, mely sajnos nálunk mindig beválik. Most éppen a szerencsétlen faji kérdés lemezét forgatja a nemzeti hiúságra apelláló szógenerálisok komoly munkától irtózó hada. Elfelejtve, hogy mihelyt a faji kérdés alapjára helyezkedtünk, máris ki kell zárni a magyarság soraiból pl. Nagy Lajost, Hollós Mátyást, Fráter Györgyöt, Zrinyi Miklóst, Esterházy nádort, Rákóczi Ferencet, vagy Petőfi Sándort és le kell mondani a ma idegen impérium alatt álló országrészek háromnegyed részéről, mert egy egyébként minden tiszteletreméltó nemzet most a faji téveszmék gőzében tévelyeg és mert elsősorban nálunk ma ebből jól meg lehet élni, vannak nálunk is lelkiismeretlen izgatók, akik ezzel szédítik a mindenre kapható, kritika nélküli jóhiszemű magyar ifjúságot. Ez arra is rendkívül jó, hogy az életben való lemaradást megokolja és egy betolakodott idegen faj bűnéül rójja fel azt, hogy egy mulatozó, tékozló magyar gentry kezéből kicsúszott az ősi föld és a magyar gazdasági élet minden jelentős állomása idegen maradt a magyar keresztény középosztály számára. Mi sem könnyebb, mint uszító frázisok tömegének felreppentésével úgy beállítani a dolgot, mintha bennünk semmi hiba nem volna, mintha mi mindent megtettünk volna, de egy átkos maffia, ravasz csalás vette el tőlünk azt, ami a mienk volt. A komoly építő politika ehelyett a nemzet nagy történelmi erejére mutatna rá, arra, hogy évszázadokon át folyton vérezve és folyton küzdve meg tudtunk maradni itt, ahol előttünk a történelmi időkben senki sem tudott tartós gyökeret verni, mert mindig pótolni tudta a nemzeti géniusz idegen erők beolvasztásával a veszteséget. Rámutatna arra, hogy ma nem disszimilálni, hanem asszimilálni kell a feltalálható erőket és azokat át kell gyúrni a magyar történelmi lélek kohójában. Rámutatna egy építő nemzeti politika arra, hogy szomorú sorsunkért mi magunk és egyedül magunk vagyunk a felelősek és hibásak és abból soha sem nagyhangú szavalás árán nem jutunk ki, sem azon az áron, hogy elvesszük azt, ami a másé, mert az ilyen módon szerzett javak elolvadnak az erőszakosan hozzájuk jutók keze között. Megtanítaná a fiatalságot arra, hogy csak egy mód van és egy lehetőség áll nyitva: táborozás helyett tanulni, rengeteget tanulni, azután többet tudni és sokkal többet dolgozni, mint azok, akiket magunk alá akarunk gyűrni. Hogy beszélni, előadást tartani annak van joga, aki az életben már produkált valamit, aki már megmutatta, hogy a hétköznapok sarát megállja, aki már kiverekedett magának valami pozíciót. Az ünnepeljen, aki már holdolgozott s ne az, aki még csak azután akar, ha ugyan akar, dolgozni. Megtanítaná a nemzeti politika a fiatalságot arra, hogy egynek érezze magát a néppel, hogy annak hátán ne akarjon belovagolni a Walhallába, hanem segítsen a szerencsétlenen, aki nála alantabb áll a létrán és szentelje minden erejét annak az egyetlen nagy nemzeti feladatnak, hogy a mezőgazdasági proletariátust emberi sorshoz juttassa. Mert ha ez sikerül, akkor minden sikerül, ha nem sikerül, akkor a legszebb dísztáborozás is csak halotti ünnep, egy enyészetnek indult kor bizantinus külsőségekbe vesző, melldöngető üres parádéja. Ezt tanítaná a konstruktív nemzeti irányzat, ha szava el nem halna abban a förtelmes hangzavarban, amit a kicsinyek, az irigyek és tehetségtelenek a maguk reklámírozása érdekében véghez visznek. Pedig, amint a közértelmesség és nemzeti erény hiánya nem tudta alkalmassá tenni a magyar XIX. századot feladatának helyes megoldására, akként, ezt most, az évfordulón jegyezzük meg: ez a század is szóhullámokba és hiú ömlengésbe fullad, ha az értéktelen szólamok lármáját fel nem váltja a komoly, alkotó munka szelíd és megnyugtató csendje. Számvetőségi tisztviselői államosítása A belügyminiszter rendeletet intézett a városokhoz, hogy a városi számvevőségeket legkésőbb április 1-ig visszavonhatatlanul államosítsák. Ugyancsak elrendelte azt is, hogy a városok a számvevőségek tisztvisellőiről kimutatást állítsanak össze. Ebben a kimutatásban fel kell tüntetni a számvevőségi tisztviselők szolgálati idejét és fizetési fokozatát is. Hasonlóképen jelenteni kell a városoknak azt is, hogy megvan-e a számvevőségnek a megfelelő létszáma. A kimutatások felterjesztése után a minisztérium el fogja bírálni, hogy kiket vesz fel az állam szolgálatába a számvevőségi tisztviselők közül. Akiket nem vesz át az állam, azokat nyugdíjazni kell, illetve más állásba kell helyezni, amennyiben módot ad arra a városi tisztviselők létszámáról intézkedő rendelet.