Pápa és Vidéke, 1938 (35. évfolyam, 1-53. szám)

1938-01-02 / 1. szám

Pápa, 1938 január 2., vasárnap. XXXV. évfolyam, 1. szám ÁRA : 16 FILLÉR. POLITIKAI H ED­LAP. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP, Szerkesztőség: Horthy Miklós Fő­ utca 21. Telefonszám: 189. Kiadóhivatal: Csáky­ utca 21. Telefonszám: 157. Lap­tu­lajdonos: a Pápai Belvárosi Katolikus Kör. Felelős szerkesztő: DR. NAGY GYÖRGY. Előfizetési ár: egész évre 8 P, félévre 4 P, negyedévre 2 P. Hirdetések milliméteres díjszabás szerint. Hasáb* miliméter a hirdetések között 4 fill., a szöveg között 5 fii! Évfordulóra írta: Dr. Sulyok Dezső Száz évvel ezelőtt Széchenyi István, a legnagyobb magyar ekként fogal­mazta meg nemzetének mindennél elsőbbrangu életszükségletét: „Hunnia minden lakósának a nemzet sorába iktatása bizonyos életet terjesztene, kilenc milliónak ezentúl is abbéli kirekesztése ellenben elkerülhetetle­nül halált hozand anyaföldünkre. Ez lélekism­ereti vallomásom." Gyakor­latban egyet jelentett ez a jobbágyság megszüntetésével és az emberi jogok­nak a nemzet minden tagjára való kiterterjesztésével. Minden, ami 100 évvel ezelőtt a magyarságnak sajgott, vagy fájt, eltörpült emellett az egyet­len nagy, égignyúló probléma mel­lett, ez egy volt az élet és halál kérdé­­sével. Ma vagy nincs politikusunk, aki ilyen tisztán és világosan 5 sorba össze tudná sűríteni a nemzet leg­főbb életkövetelményét, vagy ha van, nincs elég elszántsága ahhoz, hogy azt ilyen kertelés nélkül és röviden epigrammaszerűen összefoglalva ki­mondja. Helyettük a történetíró, Szekfü Gyula mondja ki hasonló tömörség­gel a­ma követelményét, mely az ő fogalmazásában ekként hangzik: „El kell ismernünk, hogy a mezőgazda­sági munkásosztály megmentése, em­beri méltóságba visszaemelése nem­csak nagy, de talán egyetlen nagy nemzeti feladatunk. Mellette nyugod­tan félre lehetne állítani minden más feladatot, mert ha ez az egy sikerül akkor mindent elértünk és újra élet­erős, egészséges, bátor és önálló nem­zetté lehetünk, melynek anyagi és lelki fegyverzete, kultúrája egyaránt magától fog jönni, ha egyszer ez a széles, alsó réteg támaszává lesz a nemzeti életnek." Aki nyitott szemmel látja ezt a len­dület nélküli életet, mely bennünk és körülöttünk lefolyik, aki látja és érzi azt az alacsony horizontot, mely a magyar vidéki és fővárosi „jobb kö­rök" életszemléletét jellemzi és aki kétségbeesve meggyőződött arról, hogy ma, a mai keretek és életlehe­tőségek között ebből a kisvonalúság­ból, ebből a filléres színvonalból, a korlátolt lehetőségeknek ebből a szo­morú kalodájából nincs kiút, az fel­tétlenül igazat fog adni a nemzet lel­kiismeretét megszólaltató történetíró­nak. Egy ilyen kisváros, mint a mi­enk, a maga hamu alatt parázsló torz gyűlölködésével, gondolattalanságá­val, apró kanapé-pörei­vel és hínárba keveredett lábaival kiáltó példája an­nak, hogy zsákutcában vagyunk, hogy mai berendezettségünk fenntartása mellett nem élet az életünk, küzdünk és verejtékezünk, szenvedünk és el­fáradunk anélkül, hogy egy meddő élet alkonyán visszanézve anyagiak­ban és erkölcsiekben, vagyonban, vagy kultúrában valami alkotás tudata vigasztalná meg és ragyogná be nap­jainkat. A nemzeti bűnök, melyeket Széche­nyi minden igaz haladás örökös ke­rékkötőjének tart: az önhittség, ön­áltatás és öncsalás, a hiú lelkesedése és szalmatűz, a közrestség, az irigy­ség és szülöttei, pártviszály és ura­lomvágy ezek között a sivár viszo­nyok között nyugodtan ülik a maguk meg nem szakadó diadalünnepét és tartják rabságukban az élet sivatagá­ban elepedt lelkeket. Mi az oka ennek, hogy ez ma is így van ? Kétségtelenül az, hogy ná­lunk sajnálatos módon mindig, ma is azok vannak fölül és azok tetsze­legnek maguknak a kisajátított haza­fiság hiú pompájában, akik üres fej­jel, de nagy frázisok pufogtatásával a felszínen úszó könnyűek hiúságát tudják legyezgetni és akik megszaba­dítják a tömeget az emberi élet egyik legfájdalmasabb és legnehezebb funk­ciójától, a komoly és gyötrődéses gondolkodástól. Minél kevesebbet gondolkodni, minél kevesebbet dol­gozni, hibáinkért a felelősséget másra áttolni és álmodni egy hiú lázálom csalóka képeit: ez volt a fegyvere és ma is ez azoknak, kik a nemzet javít­hatatlan romantikus természetével visszaélve megakadályozzák egy ko­molyabb, valóban építő irányzat fe­lülkerekedését. Mindig és minden körülmények között a szenvedélyekre hatni és azo­kon keresztül uralkodni, ez az örök recept, mely sajnos nálunk mindig beválik. Most éppen a szerencsétlen faji kérdés lemezét forgatja a nem­zeti hiúságra apelláló szógenerálisok komoly munkától irtózó hada. Elfe­lejtve, hogy mihelyt a faji kérdés alapjára helyezkedtünk, máris ki kell zárni a magyarság soraiból pl. Nagy Lajost, Hollós Mátyást, Fráter Györ­gyöt, Zrinyi Miklóst, Esterházy ná­dort, Rákóczi Ferencet, vagy Petőfi Sándort és le kell mondani a ma idegen impérium alatt álló ország­részek háromnegyed részéről, mert egy egyébként minden tiszteletreméltó nemzet most a faji téveszmék gőzé­ben tévelyeg és mert elsősorban ná­lunk ma ebből jól meg lehet élni, vannak nálunk is lelkiismeretlen iz­gatók, akik ezzel szédítik a mindenre kapható, kritika nélküli jóhiszemű magyar ifjúságot. Ez arra is rendkívül jó, hogy az életben való lemaradást megokolja és egy betolakodott idegen faj bűnéül rójja fel azt, hogy egy mulatozó, té­kozló magyar gentry kezéből kicsú­szott az ősi föld és a magyar gaz­dasági élet minden jelentős állomása idegen maradt a magyar keresztény közép­osztály számára. Mi sem kön­­nyebb, mint uszító frázisok tömegé­nek felreppentésével úgy beállítani a dolgot, mintha bennünk semmi hiba nem volna, mintha mi mindent meg­tettünk volna, de egy átkos maffia, ravasz csalás vette el tőlünk azt, ami a mienk volt. A komoly építő politika ehelyett a nemzet nagy történelmi erejére mu­tatna rá, arra, hogy évszázadokon át folyton vérezve és folyton küzdve meg tudtunk maradni itt, ahol előttünk a történelmi időkben senki sem tudott tartós gyökeret verni, mert mindig pótolni tudta a nemzeti géniusz ide­gen erők beolvasztásával a veszte­séget. Rámutatna arra, hogy ma nem disszimilálni, hanem asszimilálni kell a feltalálható erőket és azokat át kell gyúrni a magyar történelmi lélek ko­hójában. Rámutatna egy építő nem­zeti politika arra, hogy szomorú sor­sunkért mi magunk és egyedül ma­gunk vagyunk a felelősek és hibásak és abból soha sem nagyhangú sza­valás árán nem jutunk ki, sem azon az áron, hogy elvesszük azt, ami a másé, mert az ilyen módon szerzett javak elolvadnak az erőszakosan hoz­zájuk jutók keze között. Megtanítaná a fiatalságot arra, hogy csak egy mód van és egy lehetőség áll nyitva: táborozás helyett tanulni, rengeteget tanulni, azután többet tudni és sok­kal többet dolgozni, mint azok, aki­ket magunk alá akarunk gyűrni. Hogy beszélni, előadást tartani annak van joga, aki az életben már produkált valamit, aki már megmutatta, hogy a hétköznapok sarát megállja, aki már kiverekedett magának valami po­zíciót. Az ünnepeljen, aki már hol­dolgozott s ne az, aki még csak azu­tán akar, ha ugyan akar, dolgozni. Megtanítaná a nemzeti politika a fi­atalságot arra, hogy egynek érezze magát a néppel, hogy annak­ hátán ne akarjon belovagolni a Walhallába, hanem segítsen a szerencsétlenen, aki nála alantabb áll a létrán és szen­telje minden erejét annak az egyet­len nagy nemzeti feladatnak, hogy a mezőgazdasági proletariátust emberi sorshoz juttassa. Mert ha ez sikerül, akkor minden sikerül, ha nem sike­rül, akkor a legszebb dísztáborozás is csak halotti ünnep, egy enyészet­nek indult kor bizantinus külsősé­gekbe vesző, melldöngető üres pa­rádéja. Ezt tanítaná a konstruktív nemzeti irányzat, ha szava el nem halna ab­ban a förtelm­es hangzavarban, amit a kicsinyek, az irigyek és tehetség­telenek a maguk reklámírozása ér­dekében véghez visznek. Pedig, amint a közértelmesség és nemzeti erény hiánya nem tudta al­kalmassá tenni a magyar XIX. szá­zadot feladatának helyes megoldására, akként, ezt most, az évfordulón je­gyezzük meg: ez a század is szóhul­lámokba és hiú ömlengésbe fullad, ha az értéktelen szólamok lármáját fel nem váltja a komoly, alkotó munka szelíd és megnyugtató csendje. Számvet­ő­ségi tisztviselői­ államosítása A belügyminiszter rendeletet inté­zett a városokhoz, hogy a városi számvevőségeket legkésőbb április 1-ig visszavonhatatlanul államosítsák. Ugyancsak elrendelte azt is, hogy a városok a számvevőségek tisztvise­l­lőiről kimutatást állítsanak össze.­­ Ebben a kimutatásban fel kell tün­­­tetni a számvevőségi tisztviselők szolgálati idejét és fizetési fokozatát is. Hasonlóképen jelenteni kell a városoknak azt is, hogy megvan-e a számvevőségnek a megfelelő lét­száma. A kimutatások felterjesztése után a minisztérium el fogja bírálni, hogy kiket vesz fel az állam szolgá­latába a számvevőségi tisztviselők közül. Akiket nem vesz át az állam, azokat nyugdíjazni kell, illetve más állásba kell helyezni, amennyiben módot ad arra a városi tisztviselők létszámáról intézkedő rendelet.

Next