Pápai Független Ujság, 1893 (1. évfolyam, 1-41. szám)
1893-04-02 / 1. szám
A dolgozó kéz és elme szent nyugalma — a szeretet nyilatkozata. Hozzátok szólok emberek és minden teremtmények : Áldjátok az Urat ; Hozsanna a magasságban ; Alleluját zengjetek, mert az Ur, az Igazság, kiben hiszünk, reménylünk, kit mindnyájan szeretünk, feltámadott ! M. E. Jókai Mór: Jókai Mór hazánk koszorús költője jubilál. Ötven éve annak, hogy a gondolatok mély tengeréből meríti fenséges eszméit s szebbnél-szebb meséket mondogat a magyar népnek. Ötven éve annak, hogy alakokat, charaktereket formál, és hatalmas szózatával ezreket lelkesít a hazafiság és költészet magasztos eszméi iránt. Egész nemzetünk nagy ünnepre készül ; méltóan akarják mindenütt ünnepelni a nagy költőt, ki fiatalságtól lángoló szívvel, ideális érzelmekkel küzdött szeretett hazánk dicsőségéért, ki a magyarság eszméjét diadalra vitte, társadalmi és politikai reformokat alkotott, és a magyar névnek dicsőséget szerzett messze földön is Jókai maga a tökéletesség. Humora felülmúlhatatlan, stylusa zamatos, vénája csupa tűz. Fantáziája ragyogó, hazafisága egészen betölti nemes lelkét. Jókai az írói nemzedék fejedelme. Azzá tette a közvélemény, azzá tette műveinek aranylánczolata. Jókainak neve hangzik szerteszéllyel széles e hazában és a külföld előtt egyaránt. Jókainak neve széttörte az elnyomott haza vaskos korlátait s a magyar nemzetnek dicsőséget szerzett országvilág szerte. Mutassuk meg tehát, hogy a lángeszű költő dicső küzdelmeit mennyire becsüljük, lépjünk ki a porondra csendes visszavonultságunkból mi is. Pápa város intéző körei vegyék figyelembe, és kövessék a mozgalmat, mely a nagy férfiak köréből kiindult, s tettekre serkenti a magyar honfiakat. Pápa városának ott kell lenni legelői az ünneplő városok sorában. Hisz itt kezdte dicsőséges pályáját az ünnepelt Jókai, innen indult ki a költészet birodalmába »Istenitélet« czimü novellájával, hogy végre hosszú évek után az Olympus fenséges trónusán ifjúi hévvel fonja koszorúba dicsőségének hervadhatatlan babérait. Álljon be városunk is az ünneplők sorába. Válassza meg Pápa város közgyűlése a haza nagy fiát díszpolgárrá. A városi tanács válasszon a maga kebeléből egy bizottságot, mely hivatva lesz a nagy férfiú ünnepeltetéséhez méltó programmot terjeszteni a közgyűlés elé. Hívja fel részvételre a pápai főiskolát, az ifjúsági önképzőkört, melynek Jókai kiváló tekintélyt szerzett, vonja be az ünneprendező bizottságba a nőket is, a kik a költészetért sohasem szűntek meg lelkesedni. Rendezzünk a szinházban díszelőadást, koszoruzzuk meg az emléktáblát, mely büszkén hirdeti az utókornak Jókai egykori lakhelyét ; igyekezzünk odahatni, hogy a nagy férfiú ünnepélyünkön személyesen jelen legyen s rajongó lelkesedéssel, őszinte hódolattal mutassuk meg neki, hogy még nem halt ki belőlünk a költészet iránti lelkesedés. Tegyünk vallomást, hogy a prózai küzdelmek közepette nemcsak az agy észbontó logikája viszi a szerepet, hanem a nemes érzés, költészet ihlettsége is méltó helyet fogalal el szívünkben. Az üres szó, könnyelmű beszéd nyomtalanul hangzik el, csak az őszinte tett, buzgó cselekedet képes örök bizonyságot tenni benső mivoltunkról. A tespedés, a lomha késlekedés sötét árnyékot vet városunk életére, ha akkor, midőn a nemzetnek országos ünnepére mindenütt már nagyban készülődnek, mi még csendes visszavonultságból nézzük a cselekedetet, a tettet. Vessük félre mi is a tétlenséget. Pápa város intéző körei bontsák ki már a zászlót. Édes ihletséggel peregjen le ajkukról a kiadott jelszó : ünnepeljük Jókait a koszorús költőt !! ! Városunk közegészségügye 1892-ben. " A VÁROSI FŐORVOS JELENTÉSE.*) — A lefolyt év a betegek számára nézve egyike beknek. Egyik volt a legkedvezőtlenebb torta fel, sőt több járvány a másikat válts járványképen, de fertőző baj, ha nem gyakran egyidejűleg szórványosan elég uralkodott. A betegek nagy számával a halálozás nem állt arányban, amennyiben 508 halálesetünk volt. Ezen szám viszonyítva az 1891-ik évben történt halálozáshoz ugyan 19-el többet mutat, de tekintve az ez évi betegek nagy számát, tekintve az uralkodó bajok súlyosságát, elég kedvezőnek mondható. Az esztendő első havában a már az előző évek deczember havának 2-ik felében szórványosan mutatkozó influenza járvánnyá fajult, mégpedig oly általánossá, hogy sem személyt, sem nemet, se a kort lakosság minden rétegét nem tekintve, a felkereste és néhány napra ágyba vetette. Fájdalom, akkor még a bejelentési kötelezettség az orvosokra országszerte nem volt kimondva és így lehet tetlen még csak hozzávetőleg is megállapítani, hány ember szenvedett Pápán orosz náthában, de az tény, hogy egy esetben sem volt okozója a halálnak. Ezen tapasztalatnak annyival inkább óhajtok kifejezést adni, mert annak idejében ugy a napi — mint a szaklapok nagyon megfélemlítették a *) A városi főorvos úr jelentésének kapcsán lapunk legközebbi számában bővebben foglalkozunk városunk közegészségügyi állapotával. — A szerk. Elejtem elmélkedésem fonalát, kitörlöm szemeimből a haldokló természet álomporát s körülnézek, váljon ki zavar csendes, magános helyemen . . . Egy mulatozó társaság tartja utolsó kirándulását a Margitszigetre, hogy bucsut vegyen a kedves kis szigettől jövő kikeletig. . . Elől egy bogárfürtű lányka lépdel, oldalán az udvarló gavallérral ; utánuk lassan, vontatottan halad a lányka édesanyja valami jólelkű házibarát oldalán . . . A szegény karaván könyedén van a deli termetű kisasszony könnyű öltözve, gyapot ruhájában mély beszélgetésben van csintalan udvarlójával. Megfigyelő képességem legkisebb porczikáját is összeszedtem, hogy ennek az enyelgő Évának minden arczvonását mozdulatát, mimikáját örök emlékül megőrizhessem szivemben. . . A társaság többi tagja nem érdekelt. Ők emberek voltak a mindennapos emberiség tömegéből ; a két fiatal ember hizelgő és felületes, modorukból, magaviseletükből rögtön kiolvastam, hogy Kantot és Schopenhauert nem ismerik, a munkáért nem rajonganak — de küzdelmes már sok franczianégyest rendeztek a vigadó nagytermében és sok fiatal leánynak udvaroltak a a váczi utczában. A deresedő madame, ki, piit a társalgásból észrevettem —1 az elöl lépdelő bájos kisasszonynak édes anyja volt, valódi fővárosi asszony, ki jourokat ad, jourokra jár s még szereti, ha olykor egy-egy bókot mondogatnak neki. Mind a hárman közönséges halandók . . . nagyon elüt tőlük a szűzies lányka, kinek hófehér arczáról élénken tükröződött vissza ártatlan lelkének minden mozzanata . . . Délczeg termete a büszkeség, fenség symboluma, ajkának olvadékony, mézédes beszéde ihlettséggel telve. . . sötét szemei merész csillogása, forró tekintete a hűvös természetnek bolond satyrája . . . Mozdulata ledér, kaczagása felvidit . . . Valóságos Rafaelmadonna. Mintha néhány perczczel előbb lépett volna ki a sixtíni kápolna oltárképéből, magára öltve halandó köntösét. . . Zagyva komikum, bolondos tréfája a szeszélyes sorsnak, hogy kerül e madonna ebbe a karavánba, utolsó sétára jött ki a Margitszigetre , mely Ábrándos ficzkó, dobd félre csalékony álomképeidet, hisz e jókedvű Éva tévútra vezet, nem látod szemében a női gyarlóságnak örökös árnyékát, suttogom magamban. S elvetem magamtól a visiók seregét, lebilincselt akaratomat feloldom kötelékéből . . . azután útra kelek . . . megyek . . . rohanok a gyorsan vonuló karaván után" A társaság a sziget felső Vendéglőjén nem helyet foglal s ozsonnát rendel. Én szemközt ülök velük s néhány czigánygyerek halk nótája mellett megkezdem újra vizsgálódásomat. Hát valóban csak álom volt ? Ő csak a reális életnek hűséges alakja, ki por isból gyúrt lényét a színlelés zománczávar vonta be ösztönénél fogva ? Nem ... én tagadom, hogy ez az enyelgő Éva az emberi harcz mindennapos eszközeivel lépett volna ki a küzdő porondra; tagadom, hogy az évezredek előtt emberi forma mintájára alakult volna feltalált az ő mystikus lénye is. Az emberi forma már elkopott, régi, az agyagtégely, mely alkotásánál mintául szolgált a történelem viharában össze-vissza égett s én úgy képzelem, hogy ez isteni madonna arcz ki itt szemközt velem női agyvelővel gondolkozik ; mindennapos schéma eszik, átugrott néhány évezredet s a szerint római Venus istennőnek eredeti varázsával lépett volna elénk hosszú vándorlása után. Ábrándos tekintetéből kiolvasom, hogy a realismus vaskos anyagából még nem formált idomokat ; gondolata akarata a római istennő piedesztáljáról indul világgá ártatlan cselekedetek képében. jElég ! hátha csalódom megfigyelésem*