Pápai Független Ujság, 1894 (2. évfolyam, 1-13. szám)

1894-01-07 / 1. szám

sának« ország-világra szóló jubileumán szerény helyet kér magának. A gyűlé­sen F­enyvess­y Ferencz elnökölt, ki elsőbben bejelentette, hogy a kör a budapesti ünnepélyességeken Dr K­a­p­o­s­s­y Luczián, Körmendy Béla titkárok, Mészáros Károly pénz­táros, továbbá Horváth Lajos és Barthalos István által küldöttsé­gileg képviselteti magát és hogy erre nézve a szükséges intézkedések már megtörténtek. — Elnök továbbá öröm­mel adja tudtára a választmánynak, hogy Kiss Lászlóné úrhölgy a könyv­tár részére a lipcsei »Illustrirte Zeitungé 1843—49-iki továbbá a »Pfenning­ Ma­gazin« 34—51-iki évfolyamait adomá­nyozta, melyek közül utóbbiak hazánkra nézve érdekes dolgokat tartalmaznak. — A kör helyiségének ügyében Kör­mendy és Mészáros nem tudtak előter­jesztéssel szolgálni, mivel eddig alkal­mas hely nem volt kipuhatolható, re­ménylik azonban, hogy május 1-ére meg lesz a kör igényeinek megfelelő helyi­ség. Ezt elnök már azért is óhajtja, mivel a Jókai-múzeum létesítése elhatá­rozott szándéka és elárulja azon tervét is, hogy a budapesti jubileum alkalmá­val Jókainak átnyújtandó díszalbumok nagy részét a mi múzeumunk részére akarja megszerezni. — A Jókai-kör ál­tal Jókai tiszteletére rendezendő két estély e hó 27—28-án lesz megtartva. A programm a két estre együttesen állapittatik meg és lesz hirdetve, ugy hogy a közönségnek nem adatik biztos tudomására, a programm egyes pontjai melyik estén kerülnek el­­adásra. Ezen intézkedés azt czélozza, hogy mindkét estély eléggé látogatott legyen és az egyiknek sikere ne befolyásolja ked­vezőtlenül a másikat. Azoknak, akik mindkét estére jegyet váltanak, az elő­vételi jog biztosíttatik. Teljesen megállapították ezután az estélyek műsorát, melyet más ismertetünk teljes részletességgel. helyen Végül Fenyvessy inditvá­nyára Jókait a következő sürgönyben üdvözölte a választmány : »A pápai Jókai-kör hódolattal üdvözli mai választmányi üléséből nagy patronu­sát, örömmel vesz részt jubileumán és jelenti, hogy tisz­teletére e hó végén két estélyt ad«. »Ki mondta ezt neked ?« . . . A kocsi megállott. Zoltán felelet helyett sokkal kényelmesebbnek találta, ha egysze­rűen kiugrik a kocsiból. Megérkeztek. Mikor átestek a viszontlátás első örö­mein, Klára asszony, a Milka idősebbik nő­vére, áthívta Zoltánt a mellékszobába s igazi anyai hangon azt mondta neki : »Aztán nehogy sokat forgolódjál Milka körül ! Ha itt elcsavarod a fejet, odahaza, a férje mellett, még boldogtalanabbnak fogja magát érezni, mint­ eddig.« Mikor pedig a fiú kiment az előszobába, hogy a csomagok elrendezése körül intéz­kedjék. Klára asszony a legbecsületesebb jó­akarattal intette a húgát: »Miska­­ magadba ne bolonditsd valahogy ezt a gyereket. Mióta hazulról elkerültél, úgyis mindig te rólad fantáziál !« tant — Hát kinek néztek ti engem ? — püt­föl a kis menyecske nagy indigná­cióval. — Hagyjatok békét nekem az ilyen ostobaságokkal .... És ezzel a gyerekkel! — tette hozzá, miközben kicsinylően vonta félre a száját. Hanem azért meg nem állhatta, hogy bizonyos kiváncsi érdeklődéssel végig ne merje azt a fiút, a­ki egy perczre le nem vette a szemeit róla. És mikor szemei talál­koztak a gyereknek öntudatosan merész, ki­hívó tekintetével, daczosan harapta össze az ajkait: »nem, azértsem ! Nohát ő majd meg­mutatja, h­ogy gröf is tud leírni, ha akar !<. És ettől a percztől kezdve olyan hideg volt a kis cousine, mint a jégcsap. . . . . S mogorván, miként a drámai hősök, ugy jártak immár hetek óta a ház­ban. Nem volt egyiknek sem szava a má­sikhoz, ha mindjárt egymásba is botlottak akárhányszor. Csak lopva figyelte meg egyik a mást s zavartan pirultak el, ha ezen rajta kapták egymást valahogy. Hanem hát a helyzet kezdett így ret­tenetesen közönségessé válni. Semmi roman­ticismus, semmi izgató, semmi változatosság. Semmi, semmi! Végre is, a kis­ cousine nem azért jött ide fürdőzni a nénjéhez, is örömtelen egyhangúságban töltse hogy itt tét, mint otthon. Ah ! hiszen otthon az éle­úgyis annyit szenved ! A környezete kineveti, ha életuntságról panaszkodik s frivol vicczekkel czéloz a mézesheteire. A férje nem érti az ő életének kívánságát és fogalma sincs róla, mi hiányozhatik még egy asszonynak, mikor ő minden kívánságát teljesiti. Az ! pedig ha tudnák, milyen üres a szive, üres a lelke s hogyan ered valami után, ami más, mint ez a mindennapi élet. Minek is született ő ennyi boldogtalanságra ? Ha legalább volna valaki, aki megérti őt s résztvevő szívvel letörlene keserves könnyeit! Hát persze, hogy van. Hiszen igaz, hogy haragudott, nagyon haragudott a Zol­tán ccusin, de végre is az ő szive nem ke­mény kőszikla, hogy meg ne indítaná boldogtalan asszony gyötrő szenvedése, egy És egy ilyen görcsös, fuldokló zokogási jelenet „A közélet hű tükre". A képviselőház egyik múltkori ülé­sében a sajtóval is foglalkozott ; a szó­nokok sok igaztalan, de még több igaz vádat hangoztattak a mai zsurnalisztika feje felett. Senki sem vitathatja el, hogy a magyar sajtó különösen az utóbbi 10 év alatt bámulatos arányokban fejlődött: ez a szokatlan, de életteljes fejlődés ha­talmas versenyt idézett elő, melynek sok jó oldala mellett bizony nem egy hátrányos következése is van. A mai sajtó — tisztelet a kivéte­teleknek — nem ismer határokat a köz­lés szabadságában ; ha szenzációt érez, kész behatolni a családi szentélybe is és könyörtelenül dobja a megragadott áldozatot a nagy nyilvánosság piacára. A sajtó ezen részénél nem az a fő, hogy igaz képet adjon, hanem hogy szenzációt keltsen. Hányan nem áldozatul ennek a hajszának , mert estek papírra nyomott betűk is ölnek , talán a jobban, mint a méregbe mártott nyilak. Speciálisan a minket első­sorban érdeklő vidéki sajtóról szólva, hibáztat­nunk kell, hogy sok helyütt tehetségte­len, sőt züllésnek induló, kétes tenciák csinálják a közvéleményt, ekzisz­akár csak a mesterember a maga vásári por­tékáját, mégis azzal a különbséggel, hogy az utóbbi legalább tud hozzá, mert tanulta, míg az ilyen skriblerek csak feltolakodnak a nyilvános élet pap­jaivá. Ilyképen veszít a sajtónak sorsra érdemes része is az annyira jobb kí­vánatos tekintélyből, ilyképen áll elő az a szánalmas vegetálás, az a tehetetlen vergődés, mely a vidék sajtójának nem egy orgánumát jellemzi. A­ki nálunk a helyesírás szabályait az elemi, vagy a középiskola néhány osztályában csak valamennyire is elsajá­tította, ha más pályán nem képes bol­dogulni, felcsap hírlapírónak és hiú pöf­feszkedéssel, nevetséges tetszelgéssel vallja magát a hatodik képviselőjének. Persze azt nagyhatalom mondanunk sem kell, hogy éppen e félkegyelmű alakok élnek vissza legtöbbször a toll hatalmával s a nyomda­festéktől meg­ittasodva szabadon engedik át magukat a­­ hivatásnak ! Kivánhatjuk-e ily kép, hogy a vidéki sajtó tekintélyben izmosodjék, súlyban gyarapodjék ? Bizonyára erkölcsi nem. A­ki a közvéleménynek akar irányító eszméket osztogató vezére lenni, annak legyen mindenekelőtt ahhoz való tehet­sége és mocsoktalan jelleme. E kettő adja meg a jogosultságot e hivatásra, e kettő adja a kvalifikációt, a ráter­mettséget. A­ki e két kvalifikáló tulajdonság nélkül ragad kezébe tollat, az egysze­rűen betolakodik a nyilvánosság eszmék­től izzadó műhelyébe s az nem érde­melne egyebet, mint hogy kikorbácsol­ják onnét, mint hajdan a Megváltó ki­űzte a templomból a kufárokat. De hol az a hatalom, mely e fél­reismert zsenik útját állja, egyénisége­után lehorgasztott fejjel közeledett feléje és bűnbánó hangon mondotta neki : »Felejtsed el Miska az én ostobasá­gaimat és engedd meg, hogy igaz, résztvevő barátod lehessek !« Óh én megértem a te fájdalmadat, azt a martyromságot egy olyan embernek az oldala mellett, kit nem sze­retsz, sőt gyűlölsz is talán — bocsáss meg, ha egy perezre elég balga voltam azt hinni, hogy még a becsületed árán is gyógyulást leeressz !« .... Sok ilyen ostobaságot beszélhetett ös­­sze a kis cousin, — valahol a regényekben olvashatott egyszer ilyes valamit — • mert Miska ő nagysága félreismerhetlenül kicsinylő ajkbig­gyesztéssel mérte végig az őszinte meghatottságtól remegő fiút s valószínűleg olyas valamit constatált magában, hogy; nagy gyerek ez a Zoltán csakugyan ! Hanem aztán hirtelen komoly arczot öltött és bán­a­tos resignációtól remegő hangon köszö­nte meg az ő »egyetlen, drága kis cousinjának« szerető részvétét. És mikor mindjobban be­lemelegedett annak a bizonyításába, micsoda űr tátong az ő érző kebelében, egyszerre csak könnyekre fakadt s kitörő zokogással borult a cousinjára: »Óh ! Zoltán, Zoltán ! gyógyítsatok meg engem, mert meghalok 1 . » . Vadul ölelte át ekkor a fiatal ember a zokogó menyecskét s szenvedélyesen csó­kolta a nyakán, arczán, mindenütt. Láztól száraz ajka erőszakos szenvedéllyel kereste a vergődő asszony ajakát, mig végre amazé

Next