Pápai Hirlap, 1889 (2. évfolyam, 1-18. szám)
1889-01-06 / 1. szám
s Ali kezei hosszúk... Ambicziótól eltelt ifjúi erőnk összes hevével fogtunk a „Pápai Hírlap" alapításához. Nagy küzdelem között lemorzsoltunk immár egy évfolyamot és az igazság Istenének jóságából lapunk második évfolyamába lép. Nem hívatlanul jöttünk, szükség volt erre a hírlapra, mely a részrehajlatlanság utján haladva. Kérlelhetetlenül ostoroztuk bünt és őrei sadalmunknak. voltunk megmételyezett tár-De azért senki sem foghatta reánk, hogy nem hivatásunk teljes magaslatáról tettük ezt. Midőn egyfelől ostoroztunk, másfelől minden válogatás, személy és politikai különbség nélkül ismertük el az érdemeket és méltattuk az érdemeseket. Nem forgattuk meg a közrendet, hanem csak az igaz uton haladtunk. Elhatároztuk, hogy békét hagyunk az „öreg"-ségével dicsekvő másik újságnak s büszkén elmerjük mondani, hogy nem mi vagyunk az okai az ellenkezőnek. vette Míg a közönség semmit sem sejtve kezébe hirlapunkat és elismeréssel adózott munkásságunk iránt, addig a „Pápai Lapok" emberei tőlük kitelhető és nem válogatott eszközökkel iparkodtak lapunk alapját megingatni, de nem lehetett port hinteni az értelmes közönség szemébe. Hiába való volt minden akaródzásuk, nem hallgatott reájuk senki. Hátra volt a legutolsó fegyver, a presszó. Ali kinyújtotta hosszú kezét, és elhajította a bombát. A bomba szétpattant, de rajtunk hál' Isten nem ejtett sebet, de szégyent hozott azokra, akik azt elharították. Midőn pénteken hírlapunk szerkesztője megjelent a rendőrkapitányi hivatalban, hogy értesülést szerezzen a heti rendőri hírekről, azok kiadását Mészáros Károly rendőrkapitány minden indokolás nélkül megtagadta. Az a rendőrkapitány tette azt, aki hírlapunkról nyilvános helyen, intelligens társaságban úgy nyilatkozott, hogy a „Pápai Iirlap" kitűnően szerkesztett lap, mely kiválik a vidéki hírlapok közül, az a rendőrkapitány, aki minden alkalommal lapunk fenállása óta a legnagyobb előzékenységgel és készséggel adott informácziót, aki a hét eseményeit mindenkor nyilvántartotta és azt bemondotta lapunknak is. Miért tette ezt? Nyilvánvaló, hogy lojális szívességgel párosult hivatalos kötelességből. Mert tudja, hogy a sajtó és rendőrség kölcsönös őre a közrendnek és közügynek, mert tudta, hogy a hírek kiadását megtagadni annyit tesz, mint a rendőrség működését elzárni a nyilvánosság előtt. Jandó Midőn a fővárosi államrendőrség álsajtóirodát tart, szívesen tartja nyilván a rendőri híreket, sőt a lapok számára időnkint külön jelentéseket is ad ki, magától értetődik, hogy a vidéki hírlapokkal a vidéki rendőrségnek szemben hasonló eljárást kell követni. Ez a kölcsönös viszony megbomlott. Nem rajtunk múlott, mert mi nem éltünk vissza a bizalommal. — Sajnálom, kénytelen vagyok a hírek kiadását megtagadni, mondá a rendőrkapitány, — tessék esetet mondani, akkor informálom. — E megtagadást mivel méltóztatik indokolni — kérdem én. — A „Pápai Lapok" legutóbbi számában megjelent szerkesztői üzenettel — volt a válasz. Ez a tagadás, mellyel egy időre be kellett érnem. Ilyen kvalifikálhatatlan eljárás még nem fordult elő sehol széles e magyarországon. A vér arczomba szaladt, idegzetem megfeszült. Mohamed tehát megmozdult! — gondoltam magamban s az első perczben nem tudtam mitévő legyek. Bosszantott az arroganczia, de legkevésbé sem álterált az, hogy nem lesznek híreim. Nem vagyok olyan élhetetlen újságíró, hogy a zavarban mégis ne konbinálhattam volna. E hallatlan eljárásnak híre nem rejlik egyébben, mint aknamunkában, melyet a „Pápai Lapok” emberei hírlapunk fenállása óta ellenünk folytatnak. Látták, hogy a „Pápai Hírlap" mindinkább kedvelt újságja lesz a közönségnek, hogy jól van szerkesztve, hogy az ugyanazon forrásból merített rendőri hírek ugy vannak kidolgozva, hogy azok élvezhetőbbek a „Pápai Lapok"-énál. Mit tettek tehát? Oda hatottak, hogy a rendőrség tagadja meg a híreket s így azok csak a „Pápai Lapok"-ban jelenvén meg, a közönség kénytelen lesz az ő száraz dolgozataikat megemészteni. Ez másként nem lehet, amit onnan következtetünk, hogy Horváth Lajos szolgabíró, aki állítólag az alispán tudtával szerkeszti tényleg a „Pápai Lapok"-at, a múltkoriban szintén azt mondta nekem, „tessék esetet Épen ezen mondani." Összevágó nyilatkozatból következtetem, hogy e hallatlan rút kenyéririgység következménye. eset ja Horváttól nem vettem rosz néven, mert háladatlanság vessy jótéteményeit volna tőle, ha Fenyazzal fizetné meg, hogy lapomat dicséri, avagy támogatja. De az aknamunkának a nemét nem vártuk Horvátéktól. Mit akarnak önök én velem, uraim ? El akarják tőlem venni a kenyeret. Jöjjenek el hozzám, ha éheznek, szívesen megosztom önökkel az utolsó falatot is, amit pedig nem a „Pápai Hírlap "-on szereztem. . . Lenke néhány percz múlva fel volt öltözve s elment barátnőjéhez . özvegy Vésziné pedig elővette zsebjéből a levelet, szivéhez szorította , csak annyit mondott: — Mégis eljön Szilasy. Jó hogy elment Lenke. Bényeiknél már várakoztak a leányok Lenkére, midőn ez belépett épen Szilasyról beszélgettek. — Jó, hogy jösz Lenke. — fogadta Bényei Emma, tudod-e kiről beszélgettünk? — Rólam. — S még? Azután eltaláld! — Szilasy úrról. Nem is kell látod találgatnom: valahányszor jövök rólam s a hadnagy úrról beszélgettek. — Pedig ugye Lenkém, a hadnagy nem igen érdemli meg, hogy szót vesztegessünk miatta. Lenke elcsodálkozott: — Már miért, nem? Szólj már, ne habozzál, Emma! Hát te nem is tudod, szegény leány ... — Már miért volna szegény, — szólt közbe egy idősebb szőke lány, Malvin. — Faith Ilka is így járt: Szilassy úr levelezésben is állt vele s mégis ott hagyta, de azért . most boldog asszony .. . — Nem hiszem el, édes Málvin, szólt Lenke. — Nem hiszed el, hogy boldog Szilasy nélkül is, vagy talán azt, hogy ilkát ő bálványozta legalább látszólag? — Egyiket sem . . . — De hitetlen kezdesz lenni, Lenke, szakította csacsogásával félbe a felhevült leánykát. De sok bizalmat helyezel Szilasy urba. Részemről egy cseppet sem bíznék hűségében. Nem hallottad, hogy Steinwaldnét is megszöktette Fejérvárra, honnan azután vissza is hozta, miután a két napi szabadságideje letellett. Steinwald most váltópert is indított felesége ellen. Hát Pataki Nollának nem udvarolt?... S én nem-e egyike vagyok azoknak, kit elámított? de én . . . — Téged ? kérdezte alig hallhatóan Lenke. Arcza áttüzesedett, majd a vér arczából ismét szivébe szökött s csak halántékán maradt két veres folt, remegő ajka újra azt kérdezte: — Téged? gatott. — Igen engem, de azért ne légy oly iz Ez már a mi átkunk, és azért én ilyesmit csak olybá veszek, mintha egy üveg befőzöttem elromlik. Nevetnek bennünket, ha egy udvarlónk odább áll, vagy ha hátunk megett ugyanazon bókokat másnak is szórja, de még tovább nevetnek bennünket, ha ezért epesztjük magunkat, ha felelni nem tudunk. Elsírjam életemet, arczom üdeségét? Ne vigasztalódjam? Igaz, néhány napig bánkódtam, de azután nevettem, hogy más ne nevessen felültetésemért. De nevetséges is: nekem s Nellának ugyanazon levelet irta meg. Nellának: „Kedves Nellám! Izzó lelkem stb." nekem meg: „Kedves Malvin! Izzó lelkem stb." Ugye ti is nevettek ezen. Nem tagadom, kezdetben fájt, midőn nekem küldte anyádhoz irt levelét .. . — Anyámhoz? — Igen . . . kezeit — Az nem igaz! pattant fel Lenke, kis ökölre szorítva állt meg barátnője előtt. Az eddigiek megindították, de az utolsó szavak megtántorították. Tüzesen, rajongva szerető szívébe könnyen belopódzik a féltékenység, csak egy mosoly, egy más nőre vetett tekintet elég arra , de a mélyen szeretőt csak az erkölcsi romlásnak kedvesében való felismerése ingatja meg. S Lenke mélyen szeretett, s vád megingatta, de reménytől még nem fosztotta meg. — Ugye Málvin, a mit mondtál nem igaz? mond csak! — Legyen meg az akaratod: mást akartam megnevezni. De hiszen mindegy: ez, vagy amaz; csak azt akartam mondani, hogy Szilasy . . . — Édes Málvin, kérlek ne mond tovább; nem szeretem hallani . . — Jó, jól