Pápai Hirlap, 1889 (2. évfolyam, 1-18. szám)

1889-01-06 / 1. szám

s Ali kezei hosszúk... Am­bicziótól eltelt ifjúi erőnk összes hevével fogtunk a „Pápai Hírlap" alapí­tásához. Nagy küzdelem között lemorzsol­tunk immár egy évfolyamot és az igazság Istenének jóságából lapunk második év­folyamába lép. Nem hívatlanul jöttünk, szükség volt erre a hírlapra, mely a részrehajlatlanság utján haladva. Kérlelhetetlenül ostoroztuk bünt és őrei sadalmunknak. voltunk megmételyezett tár-De azért senki sem foghatta reánk, hogy nem hivatásunk teljes magaslatáról tettük ezt. Midőn egy­felől ostoroztunk, más­felől minden válogatás, személy és politikai különbség nélkül ismertük el az érdemeket és méltattuk az érdemeseket. Nem forgattuk meg a közrendet, hanem csak az igaz uton haladtunk. Elhatároztuk, hogy békét hagyunk az „öreg"-ségével dicsekvő másik újság­nak s büszkén elmerjük mondani, hogy nem mi vagyunk az okai az ellenkezőnek. vette Míg a közönség semmit sem sejtve kezébe hirlapunkat és elismeréssel adózott munkásságunk iránt, addig a „Pá­pai Lapok" emberei tőlük kitelhető és nem válogatott eszközökkel iparkodtak lapunk alapját megingatni, de nem lehe­tett port hinteni az értelmes közönség szemébe. Hiába való volt minden akaródzásuk, nem hallgatott reájuk senki. Hátra volt a legutolsó fegyver, a presszó. Ali kinyújtotta hosszú kezét, és el­hajította a bombát. A bomba szétpattant, de rajtunk hál' Isten nem ejtett sebet, de szégyent hozott­­ azokra, akik azt elharí­tották. Midőn pénteken hírlapunk szerkesz­tője megjelent a rendőrkapitányi hivatal­ban, hogy értesülést szerezzen a heti rendőri hírekről, azok kiadását Mészáros Károly rendőrkapitány minden indoko­lás nélkül megtagadta. Az a rendőr­kapitány tette azt, aki hírlapunkról nyil­vános helyen, intelligens társaságban úgy nyilatkozott, hogy a „Pápai I­irlap" ki­tűnően szerkesztett lap, mely kiválik a vidéki hírlapok közül, az a rendőrkapitány, aki minden alkalommal lapunk fenállása óta a legnagyobb előzékenységgel és kész­séggel adott informácziót, aki a hét ese­ményeit mindenkor nyilvántartotta és azt bemondotta lapunknak is. Miért tette ezt? Nyilván­való, hogy lojális szívességgel párosult hivatalos kötelességből. Mert tudja, hogy a sajtó és rendőrség kölcsönös őre a közrendnek és közügynek, mert tudta, hogy a hírek kiadását megtagadni annyit tesz, mint a rendőrség működését elzárni a nyilvánosság előtt. Jandó Midőn a fővárosi államrendőrség ál­sajtóirodát tart, szívesen tartja nyilván a rendőri híreket, sőt a lapok­ számára időnkint külön jelentéseket is ad ki, magától értetődik, hogy a vidéki hír­lapokkal a vidéki rendőrségnek szemben hasonló eljárást kell követni. Ez a kölcsönös viszony megbomlott. Nem rajtunk múlott, mert mi nem éltünk vissza a bizalommal. — Sajnálom, kénytelen vagyok a hírek kiadását megtagadni, mondá a rend­őrkapitány, — tessék esetet mondani, akkor informálom. — E megtagadást mivel méltóztatik indokolni — kérdem én. — A „Pápai Lapok" legutóbbi szá­mában megjelent szerkesztői üzenettel — volt a válasz. Ez a tagadás, mel­lyel egy időre be kellett érnem. Ilyen kvalifikálhatatlan eljárás még nem fordult elő sehol széles e magyar­országon. A vér arczomba szaladt, idegzetem megfeszült. Mohamed tehát megmozdult! — gondoltam­­ magamban s az első perczben nem tudtam mitévő legyek. Bosszantott az arroganczia, de legkevésbé sem ál­terált az, hogy nem lesznek híreim. Nem vagyok olyan élhetetlen újság­író, hogy a zavarban mégis ne konbinál­hattam volna. E hallatlan eljárásnak híre nem rejlik egyébben, mint aknamunkában, melyet a „Pápai Lapok” emberei hírla­punk fenállása óta ellenünk folytatnak. Látták, hogy a „Pápai Hírlap" mind­inkább kedvelt újságja lesz a közönségnek, hogy jól van szerkesztve, hogy az ugyan­azon forrásból merített rendőri hírek ugy vannak kidolgozva, hogy azok élvezhe­tőbbek a „Pápai Lapok"-énál. Mit tettek tehát? Oda hatottak, hogy a rendőrség tagadja meg a híreket s így azok csak a „Pápai Lapok"-ban jelenvén meg, a közönség kénytelen lesz az ő száraz dolgozataikat megemészteni. Ez másként nem lehet, amit onnan következtetünk, hogy Horváth Lajos szol­gabíró, aki állítólag az alispán tudtával szerkeszti tényleg a „Pápai Lapok"-at, a múltkoriban szintén azt mondta nekem, „tessék esetet Épen ezen mondani." Összevágó nyilatkozatból következtetem, hogy e hallatlan rút kenyéririgység következménye. eset ja Horváttól nem vettem rosz néven, mert háladatlanság vessy jótéteményeit volna tőle, ha Feny­azzal fizetné meg, hogy lapomat dicséri, avagy támogatja. De az aknamunkának a nemét nem vártuk Horvátéktól. Mit akarnak önök én velem, uraim ? El akarják tőlem venni a kenyeret. Jöjje­nek el hozzám, ha éheznek, szívesen megosztom önökkel az utolsó falatot is, amit pedig nem a „Pápai Hírlap "-on szereztem. . . Lenke néhány percz múlva fel volt öl­tözve s elment barátnőjéhez . özvegy Vésziné pedig elővette zsebjéből a levelet, szivéhez szorította , csak annyit mondott: — Még­is eljön Szilasy. Jó hogy el­ment Lenke. Bényeiknél már várakoztak a leányok Lenkére, midőn ez belépett épen Szilasyról be­szélgettek. — Jó, hogy jösz Lenke. — fogadta Bé­nyei Emma, tudod-e kiről beszélgettünk? — Rólam. — S még? Azután eltaláld! — Szilasy úrról. Nem is kell látod ta­lálgatnom: valahányszor jövök rólam s a had­nagy úrról beszélgettek. — Pedig ugy­e Lenkém, a hadnagy nem igen érdemli meg, hogy szót vesztegessünk miatta. Lenke elcsodálkozott: — Már miért, nem? Szólj már, ne ha­bozzál, Emma!­­­ Hát te nem is tudod, szegény le­ány ... — Már miért volna szegény, — szólt közbe egy idősebb szőke lány, Malvin. — Faith Ilka is így járt: Szilassy úr levelezésben is állt vele s mégis ott hagyta, de azért . most boldog asszony .. . — Nem hiszem el, édes Málvin, szólt Lenke. — Nem hiszed el, hogy boldog Szilasy nélkül is, vagy talán azt, hogy ilkát ő bálvá­nyozta legalább látszólag? — Egyiket sem . . . — De hitetlen kezdesz lenni, Lenke, szakította csacsogásával félbe a felhevült le­ánykát. De sok bizalmat helyezel Szilasy urba. Részemről egy cseppet sem bíznék hű­ségében. Nem hallottad, hogy Steinwaldnét is megszöktette Fejérvárra, honnan azután vissza is hozta, miután a két napi szabadságideje letellett. Steinwald most váltópert is indított felesége ellen. Hát Pataki Nollának nem ud­varolt?... S én nem-e egyike vagyok azok­nak, kit elámított? de én . . . — Téged ? kérdezte alig hallhatóan Len­ke. Arcza áttüzesedett, majd a vér arczából ismét szivébe szökött s csak halántékán ma­radt két veres folt, remegő ajka újra azt kérdezte: — Téged? gatott. — Igen engem, de azért ne légy oly iz­ Ez már a mi átkunk, és azért én ilyes­mit csak olybá veszek, mintha egy üveg be­főzöttem elromlik. Nevetnek bennünket, ha egy udvarlónk odább áll, vagy ha hátunk megett ugyanazon bókokat másnak is szórja, de még tovább nevetnek bennünket, ha ezért epesztjük magunkat, ha felelni nem tudunk. Elsírjam életemet, arczom üdeségét? Ne vigasztalód­­jam? Igaz, néhány napig bánkódtam, de az­után nevettem, hogy más ne nevessen felülte­tésemért. De nevetséges is: nekem s Nellának ugyanazon levelet irta meg. Nellának: „Kedves Nellám! Izzó lelkem stb." nekem meg: „Ked­ves Malvin! Izzó lelkem stb." Ugy­e ti is ne­vettek ezen. Nem tagadom, kezdetben fájt, midőn nekem küldte anyádhoz irt levelét .. . — Anyámhoz? — Igen . . . kezeit — Az nem igaz! pattant fel Lenke, kis ökölre szorítva állt meg barátnője előtt. Az eddigiek megindították, de az utolsó szavak megtántorították. Tüzesen, rajongva szerető szívébe kön­­nyen belopódzik a féltékenység, csak egy mo­­soly, egy más nőre vetett tekintet elég arra , de a mélyen szeretőt csak az erkölcsi romlásnak kedvesében való felismerése ingatja meg. S Lenke mélyen szeretett, s vád meg­ingatta, de reménytől még nem fosztotta meg. — Ugy­e Málvin, a mit mondtál nem igaz? mond csak! — Legyen meg az akaratod: mást akar­tam megnevezni. De hiszen mindegy: ez, vagy amaz; csak azt akartam mondani, hogy Szi­lasy . . . — Édes Málvin, kérlek ne mond tovább; nem szeretem hallani . . — Jó, jól

Next