Pápai Hirlap, 1904 (1. évfolyam, 1-53. szám)

1904-01-02 / 1. szám

I. évfolyam. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Jókai Mór utca 856. sz. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. 1. szám. Pápa, 1904. jan. 2. PÁPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: DR. KŐRÖS ENDRE. Előfizetések és hirdetések felvétetnek Kis Tivadar, Kohn Mór fiai és Wajdits Károly urak üzletében, valamint a kiadóhivatalban. A város új­ éve. 1903 december 31. A határmesgyén, mely az ó­ évet az újtól elválasztja, álljunk meg egy percre. Tekintsünk vissza a múltba s annak alap­ján, mit belőle megtudunk, nézzünk a jövőbe is. Eseményeit titokzatos fátyol bo­rítja ugyan, de a munkát, melynek a jövő­ben folynia kell, mégis látni, irányát meg­szabni, célját kitűzni lehet. Akik úgy kívülről nézik városunk fejlődését, csak dicsérni valót találnak rajta. Naiv bámulattal, avagy rosszul palás­tolható irigységgel tekintenek azokra az újabban létesült intézményekre, melyek által hova­tovább az úgynevezett modern váro­sok sorába kerülünk. Látnak gyárat és aszfaltot, vasutat és vízvezetéket, látják a villanyvilágítás előhírnökeit és valósággal áradoznak a városunkat illető magasztaló szavakban. Mi azonban, akik a falakon belül va­gyunk, meg kell, hogy lássuk a fénynek árnyoldalait is. És ha nem is beszélnének nagyon is meggyőzőleg a múltkor közölt »Szomorú számok« adatai városi lakossá­gunk szegényedéséről, közjövedelmeink csök­kenéséről, általános közérzésünk adná tud­tunkra, hogy bizony terheink súlyosak, hogy itt van az ideje, amikor ezeken kön­­nyíteni kell. Vagyonos kereskedő és iparos osztály­ról beszél, aki régi híréből ismeri városunk viszonyait. A múlt dicsőségének, vagy a jelen gúnyjának tekintsük-e az ilyen nyilat­kozatokat, nem tudnók hamarjában eldön­teni. Az az általános közgazdasági depresszió, mely ma az egész országot megfekszi, ná­lunk — sajnos — már régebben jelentkezett s a kereskedő és iparos­ osztálynak a város majd minden újabb előreszökkenése vagyoni erejének ugyanoly arányú hátrazökkenését jelentette. Egyes alkotásoknak a messze jövőben való esetleges jövedelmezősége a jelen bajaival küzködőt nem igen vigasz­talhatja. Hogy tehát a város minden igyekeze­tének a lakosság terheinek könnyítésére, a közjövedelmek emelésére, az ipari és keres­kedelmi forgalom erővel teljes fellendítésére kell irányozva lennie, azt a viszonyok isme­retében mindenki magától értetődő, ter­mészetszerű kötelességnek fogja tekinteni. Megkétszereződik e kötelesség súlya az­által, hogy a mi modernizáló intézmé­nyeink közül a legnagyobb szabású még hátra van, hátra van az, aminek minden egyébb luxus­alkotást megelőznie kellett volna, a közegészségügyi, de ma már mond­hatnók vagyonbiztonsági szempontból is idestova elkerülhetlenné váló — csator­názás. Hogy ez, aminek idővel létesülnie kell s mindaz, ami már létesült, ne tegye el­viselhetlenné a lakosság terheit, ahhoz ok­szerű és takarékos gazdálkodáson kívül új jövedelmi források nyitása szükséges. Tév­úton jár, aki a villanyvilágítást ily jöve­delmi forrásnak tartaná. A villanyvilágítás­nak öntudatos, szolid és ügyes házi keze­lés mellett, igenis meglehet a maga jövedel­mezősége, de esetleges haszna csak abban a nagyon-nagyon messze levő időben vál­hatnék közhaszonná, amikor az évenkinti üzleteredményeknek megfelelő magánvilá­gításra, erőátvitelre és közvilágításra szol­gáló áram­díjjal fokonként lejjebb szállít­tatnának. Erről azonban, mint a messze jövő zenéjéről, ma még szólni is felesleges, józan számítás körébe vonni pedig egy­szerűen képtelenség. Azonban igenis jelentősnek, elérhető eredményeiben ma még kellőképen nem is mérlegelhető nevezetességeinek tartjuk azt a megvalósulás erős reményével biztató ter­vet, mellyel lapunk más helyén foglalko­zunk, értjük a Konzum-vásár és vágó­híd tervét. Íme végre egy olyan dolog, melynek a város iparára és kereskedelmére, A „PÁPAI HÍRLAP" TÁRCÁJA. Új esztendő. Tűnnek évek, szállnak évek, Széjjelválnak, összeérnek, Mint a vizén habra bab, Míg az egyik sírba zökken, Már a másik talpra szökken, Percre perc­rő, napra nap, Oh mulandó állandóság, Megrögzített változóság, Zajló tenger , vén idő ! Mit kavarsz e forgatagba' Mit dobál ki most a partra Ev-szolgád, a föltűnő ? Hozz szerencsét, mennél többet, Bő örömet, ritka könnyet, Szórd a rózsát pazarul, S ha tövist is juttatsz közte, Ami sebet üt, kötözd be Jó reménnyel vigaszul. Bájos tündér ! Új esztendő ! Rózsaszínű a jövendő Fátyla most még arcodon ! Jó reményünk jóra váltsad, Hadd dicsérjük földre szálltad, Míg a mult majd sírba van ! . . . Erdélyi Zoltán. Két kép. — A Pápai Hírlap eredeti tárcája. — írta: Varjas Endre. Mikor úgy esténkint körülvesz a némaság csendje és semmi zaj nem háborít, csak magam vagyok ébren, olyan jól esik belebámulni a lámpa egyenletes, vöröses fényébe s nézni a szivar gomolygó, kékes füstjét. Soká, soká elgyönyörkö­döm ebben a ködös szürkeségben, amelybe egy­szerre mintha élet szállna, úgy változik. Lassan­lassan imbolygó alakok tűnnek elő, elmosódnak, mozognak, tova lebegnek, aztán ismét újak vibrál­nak előttem. Olyan furcsa képek ezek a mozgó, változó, ködös alakok —… de mégis igazak ! — Talán le tudom írni. Imádkozzatok ! . . . * Szörnyű hideg is volt. Ez ellen a sivító szél ellen védekezni se lehet, átfúj a legvastagabb ruhán is és apró tízszúrásokkal kinéz ebben a fagyos hidegben. Dideregve húzta összébb fakó kabátját és sietett a ropogó havon. Fázott. De ebben a nagy városban ugyan ki­törődnék most azzal, hogy ő fázik . . . Irigyen bámult be a kávéházak nagy üveg­tábláin. Ott benn jó meleg van, s azok a meg­elégedett arcú emberek olyan nyugodtan szürcsöl­getik a forró kávét, aztán beszélgetnek s szívják illatos szivarjaikat. Örömest betérne ő is egy ki­csit, hogy csak megmelegedjék, de nincs pénze, meg késő is van s neki még tanulni kell sokat, nagyon sokat. Még jobban összehúzza vékony kabátját és siet haza. Haza ? ! De ott sincs meleg ! Egy kis hideg, barátságtalan szobácska az ő otthona, ahol csak könyvek várják — de se meleg, se egy kis étel. — Pedig fázott és éhes volt. Nappal még csak meg volt valahogy. A könyvtárakban fűtenek, aztán meg ahol tanít, mindenhol jó meleg van — de ilyenkor meg az éhség kínozta. Csak a templomban nem fázott és nem éhezett. Pedig ott is hideg volt, de amikor vacogó ajkakkal elkezdett imádkozni, egyszerre úgy elfelejtett mindent, a szivét mindig valami jóleső melegség járta át. Ott nem érzett hideget, éhséget. — Ó, az az éhség! Ha legalább egyszer is jóllakhatnék, nem fáznék annyira, de drága minden, hát még a meleg étel! Csak ritkán juthat ilyenhez, mert amit szerez keserves tanításával, abból sokat, nagyot sokat el kell küldeni messze, egy nyomo­rult kis faluba, ahol szintén hideg van, ahol a hó még jobban betemet mindent és ez a hideg, fa­gyos szél még jobban süvölt. Aztán ott fűteni is

Next