Pápai Hirlap, 1908 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1908-01-04 / 1. szám

tekintettek. Várjuk a törvényt; annyit min­denesetre megértünk, hogy az új év új reményt hozott. Az új városház kérdése. Két szempont vezet ezen ügy mérle­gelésénél. Az egyik az, hogy az új város­ház építésére vonatkozó eddig fölmerült tervekre tegyek megjegyzéseket; a másik pedig abban áll, hogy nehéz anyagi hely­zetünkben hol keressünk rá fedezetet. Ami az uj városház építésének gondo­latát fölszínre dobta, régi keletű vágy volt. Már évek óta egyebet sem hallottunk, mint azt, hogy a városház kicsiny, tanácsterme szak, pénztár helyisége sötét stb. egy szóval: e bajon segítenünk kell. Legutóbb pedig — hogy — hogy nem, — maga a megye hívta fel figyelmünket e dologra, mikor kijelen­tette, hogy a sötét és szűk pénztár helyi­ség teljesen alkalmatlan a hivatali funkció teljesítésére. S e megyei, illetve alispáni föl­hívás érdemlegesen is napirendre tűzette e kérdést és mint tudjuk, valószínűleg még e hó végén, vagy február elején képviselő­testületünk felette véglegesen is határozni fog. A fölmerült tervek közül legjelentősebb volna az, amelyet dr. Antal Géza ismerte­tett, pár héttel előbb e lap hasábjain. Azon fölfogásból indul ki, hogy nem kell telje­sen új városházát építenünk, hanem a jelen­legi mellé vegyük meg a takarékpénztár nagy és szolid építésű szomszéd emeletes épületét s egyben a takarékpénztárnak java­solja, hogy a Graf-féle kávéház sarkától a Weisz-féle házig terjedő részre építsen új palotát magának, amivel ezen régi intéz­ményünk is hozzájárulna — és nem is haszon nélkül — városunk szépítéséhez. Ez volt, véleményünk szerint is, a leg­előnyösebb és igen elfogadható terv. Tágas városházát is kaptunk volna elég olcsón és a város megterheltetése nélkül szépült volna fő­utca vonalunk is. Azonban, sajnos, a taka­rékpénztár magatartásán meghiúsult e leg­okosabb és legjutányosabb terv. A városházáról kiinduló amaz eszme, mely szerint az említett Graf-féle teleken építsük föl új városházunkat s a mostanit bérházzá alakítva, jövedelmeztessük, szép lenne ugyan, de jóval drágább, mintsem a mi budgetünk azt elbírná. Már­pedig a városházának is arányban kell állania teher­viselő képességünkkel. A cifra nyomorúság elvét a községi gazdálkodásból is száműz­nünk kell. A Steinberger-féle háznak megvételé­ről is hallunk, de nem tudjuk megérteni, miért. Ez sem lenne szerencsés számítás. Célunkat vele teljesen el nem érnék s a mellett sokba is kerülne. Ha már a dr. Antal Géza eszméjéből nem lehet semmi és a városházát minden áron bővítenünk szükséges, a mai szorult anyagi viszonyaink közepette egyedül az volna célra­vezető, ha azon tervet valósí­tanék meg, amely szerint a városháznak a takarékpénztárral tőszomszédos szárnyát lássuk el második emelettel egész végig s ilyformán annyi új termet kapunk, hogy a mai pénztári hivatal is, a tanácsterem is megférne és az udvar sem lenne sötét. De ha pénzünk még erre sincs, akkor ne tétovázzunk oly sokat, a városházában levő bolthelyiségek hivatali szobákká átala­kítása önkényt kínálkozik előttünk, mint a körülményeinknek legjobban megfelelő s nem drága megoldási mód. Egy ideig, amíg anyagi helyzetünk jobbra nem fordul, meg lehetünk vele elégedve. A több pénzbe kerülő bármely épít­kezés megokolva csak az esetben volna, ha váratlanul új jövedelmi forrásokhoz juthat­nánk a közeli jövőben. Ilyenekre most még nincs kilátás, noha első rendű jogunk volna ezek kívánására mind az állam mind a megye részéről. Mi is, mint a többi r. tanácsú városok, az államtól leginkább annak fejében kérünk segélyt, mert tisztviselőink munkájának több mint fele tulajdonképpen állami funkció. De arról egészen elfeledkezünk, hogy e tisztviselők fizetésén kívül, a munka­körük­höz való hivatali termekről s ezek felszere­léséről is gondoskodnunk kell, tehát e tekin­tetben is az állam terhét magunkra vál­laljuk. Hasonlóképpen a megyét is. Igen csattanó példája ennek a mi új városház építési ügyünk is. Legközvetlenebbül ugyanis onnan in­dult meg ez a sürgető dolog, hogy a pénztár helyisége kicsiny. S a megye is ez alapon hívta fel városunk figyelmét a helyzet javítá­sára. Még jó, hogy az állam is nem szólt reánk e miatt. Beismerjük mi is, hogy a pénztári, illetve az adóhivatali helyiség szük, azon­ban elég volna bőven, ha sem megyei, sem állami adók kezelésére és behajtására nem kellene tisztviselőket alkalmaznunk. De mivel a törvény értelmében kell, tehát bizony szűk a mi hivatali helyiségünk. Múltkori cikkünkben csak úgy átalános vonásokban mutattuk ki, hogy a megye részére mily nagy összegű pénzt szed be és kezel városunk semmi ellenérték fejében. Említettük még azt is, hogy a 1. tanácsú városok mily sok állami munkát végeznek teljesen ingyen s az állami adó beszedésén és fáradságos kezelésén kívül a városi adminisztráció majdnem 2/s*ad részben tulajdonképpen állami feladat. És ha most ezeket egybevetjük és a tisztán városi ügyek munkakörét s hivata­lainak mindennel ellátását összegezzük, a napnál fényesebben beigazolva látjuk, hogy midőn valamely város városházát épít, nem a maga, hanem a megye és az állam ré­szére épít, még­pedig teljesen a maga zsebére. Előttünk, midőn a mai városházunk nagyobb terjedelmű kibővítéséről, vagy éppen egy új építéséről van szó, ez a kö­rülmény is döntő tényezőül tűnik föl. Ha már kicsiny a városházunk és annak kibővítése avagy újra­építése nagyobb részben az államot szolgálja, akkor jogunk van kérni e célra az államtól megfelelő segedelmet is. Amily örömmel üdvözöltük a kérel­met, amellyel városunk a színház kibőví­tésére 60 ezer koronát kér a magas kor­mánytól az állam kulturális feladata címén, még több joggal remélhet és várhat a vá­ros arányos segítséget a kormánytól oly épület építésében, illetve nagyobb arányú Nem az örmény védte. A mi őseink védték ! Mi védelmeztük ! Kiabálták össze­vissza az emberek.­­ Egyik elkiáltotta : Üsd le! i­s tizen, húszan is ordították : — Foed meg! Bitang örmény, bújj elő! Húzd ki! Üsd le ! Bogdány Máté nem mert kijönni a község­házából. Az ablak mögé húzódott, onnan leste, mikor szabadulhat. Másnap pedig két pandúr oltalma alatt lopva távozott Tatrosfalváról. — —­­ Hanem az arányosítás megtörtént. Ugy kí­vánta a törvény. És Bogdány Máté meg a töb­biek, akik lassan beszivárogtak és olcsó pénzen ősi földekre tettek szert, most arattak ott, ahol nem vetettek. A messze elterülő illatos legelők, ahol kövér juhnyájak, címeres ökörcsordák legelésztek, a távolra sötétlő erdőség, melynek minden bátran vághatta fejszéjét a szabad székely, fájába fincs-fancs darabokra estek. Ennek is jutott valami belőle, annak is. De legtöbb jutott a félszemű örménynek. A vadvirágos legelőket eke alá fog­ták, a hegyeknek erdőkoronáját pusztára tarolták. Elnémult a juhnyáj leégetése, az ökörcsordának kolompja, elnémult a pásztor dala is. A szegényebb rendű székelyek pedig kisebb­nagyobb rajokban kezdenek bemenni Moldovába, Oláhországba. Mondta Bathó Mózes a fiának Dénesnek: — Már én nem megyek idegen tartományba. Ott van az ősi föld a Bordáshegy oldalában, fölötte a kis legelő, meg az erdő, mindössze ha öt hold, de azért megélünk, fiam. Hozz asszonyt a házhoz, mert már anyád is, én is nagyon meg­roskadtunk. Így történt, hogy Bathó Dénes elvette Belle Évát, a Tatrosvölgy legügyesebb leányát. Az öregek pedig megéltek holtuk­ napjáig, mert az immár nem voló igen messze. Előbb elköltözött az öreg Bathóné, aztán rá egy évre az öreg Bathó is elköltözött felesége után. Elsirat­ták, eltemették őket a fiatalok aztán átvették szüleik szerepét, öntözvén verítékekkel a reájuk maradt ősi földet. De alig tellett bele öt esztendő, ismét meg­jelent a félszemű örmény , beállít a községházába s azt mondja : ő tagosítani akar, mivel hogy a törvény is akarja. Mint velőkig ható sikoltás, olyan volt a szegény emberek feljajdulása. Érezték, tudták, mit jelent rájuk nézve a tagosítás. Fölmérik a földet, a félszemű örmény nagy birtokát kimérik a legtermékenyebb vidéken, melyet a honszerzők ezer évvel ezelőtt foglaltak el, a harcoló ősök unokái pedig ott kapnak egy tagban csipp-csupp földet valahol a határon, szirtes oldalakon, vízmosásos, kavicsos völgyben. Összefutottak az emberek ismét. — Mit beszélsz örmény? Tagosítani akarsz? Nem volt elég, hogy rengeteg földet kaptál közösből ? Most ami még maradt, azt is el akarod a tőlünk rabolni ? És ismét felhangzott a fenyegetés: — Húzd ki! Üsd le ! A kis örmény ismét elbújt az ablakmélye­désbe, de mintha mondta volna: ezer éven át voltam kitagadva a földből, most más idők jöt­tek, törvényt hoztatok meggondolatlanul, mely nekem kedvez: nem engedek a jussomból. S konokul dacosan mondta : — Tagosítani akarok. S a jegyző megírta a kérvényt, aláírták még néhányan, olyanok, akik bevándoroltak, fölment a kérvény a minisztériumba s néhány hét múlva megjött a mérnök, felállította a háromlábú masi­náját és mérte a határt. Évekig mérte és évekig sirt, átkozódott a nép. És míg ő sirt, átkozódott, a föld művelet­lenül hevert, mert minek műveljék? vagy lesz az övék, vagy nem. Ki tudja azt ? Ott volt a szállása a mérnöknek a félszeorusi örmény új kastélyában, ott volt úri ellátó­­s. Szegény ember nem beszélhetett vele. Végre elkészült a nagy mun­ka lKihTi'miíLt' ' a törvény nevében. Szívfacsarótok azt hallgatni. ~ Az ősök unokái csakugyan kiszorultak a határ­szélre. Némelyiknek alig­ jutott a földből, mely kézen-közön elkallódott. Keserűen kiáltottak fel: — Mit csinálj­unk ezzel? Hogy éljünk meg ebből? És mentek be Moldvába. Bathó Dénesnek ott mérték ki a férjét egy tagban, ah­o a Tatros beleütőd­vén egy szirtbe, merész azt alkot. Századok óta sok hordott oc­a a ki-kiáradó patak. Rajta kavicsot sűrűen nagy kiváltó kövek hevertek, melyek a hegyekről gördültek alá.­­ A túlsó parton a szép lankás ters­­­keny hegyoldal, az ő egykori szessziójával egészen­­ örményé lett.

Next