Pápai Hirlap, 1913 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1913-01-04 / 1. szám

X. évfolyam. I. szám. A íj. Álfp Pápa, 1913 január 4. MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. esztőség : Liget-utca 6. Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám­ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar, Kohn Mór fiai, Wajdits Károly urak üzletében is. SZEMLE. Korok — Ítéletek. Gyermekkoromból emlék­szem arra az égő gyűlöletre, amellyel majdnem mindenki, aki közüggyel foglalkozott, a Görgey nevét emlegette. Azt mondották, azt hitte jó­formán minden ember, hogy az osztrákok megvesztegették, kapitulációja rút hazaárulás volt és ő a bécsi kamarilla pénzéből, sok sok arany pénzéből él. Átkot, gyalázatot kiáltottak ne­vére s feledték a dicsőséget, amit­— árulása előtt — legfőképen ő szerzett a „honvéd" nevének . . . Egy emberöltő telt el azóta s egy nagybeteg kilencvenhat éves aggastyán betege­ágyánál szorongó tisztelettel áll az egész ország. Más érzés ma már nincs, mint ez: haldoklik a harcok oroszlánja, a magyar hadi dicsőség utolsó megtestesítője. És szánó mosollyal gondolunk vissza, hogy voltak valaha valakik, akik elfogult gyűlölséggel az ő bűnének tar­tották, azt ami a viszonyok kényszerűségéből fakadó okosság volt. Idők, ítéletek íme így változnak. A Görgey sorsa a történetben ezerszer megismétlődik. Az „egyenlő elbánás". A jelenlegi pénzügyminiszter duzzadó önérzettel jelentette ki a híres nyugdíj törvényjavaslat országos hogy a tisztviselők 35 évi tárgyalásakor, szolgálatában az összes állami, illetve közigazgatási tiszt­viselők közszolgálatára vonatkozó egyenlő elbánást akarja megvalósítani. Nagyon sok horpadása van ennek az egyenlő elbánási módozatnak az örök emlékű nyugdíjtörvényben. De mégis, mert legalább mégis némi törtetés a nagy elv felé meg­van e törvényben, elhall­­­­gatjuk róla való, méltó és igazságos bírá­latunkat. Eszünkbe jut a jó régi latin köz­mondás : in magnis et voluisse sat est. Bizony csak akartak ők is a nagyok, a hatalmon levők. És pedig talpra esett bölcseséggel csak az állami és a vár­megyei, 110 meg a városi akartak a sorsán enyhíteni. tisztviselőknek Nem azért, mintha az ország összes anyagi és szellemi jóvolta éppen csak e föltétlenül nagyér­demű tisztviselői karokon fordulna meg, hanem, valószínüleg azért, mert országos dobbanású szívükhöz ezek esnek közelebb. Nem irigylem sem a családi pótlékot a sokszor dúsgazdag vármegyei tisztviselő­től, sem nem irigylem a nyugdíjtörvény igen sok, rendkívül humánus intézkedéseit az említett tisztviselőktől. Azonban, ha már egyszer megszállta a törvényhozói főraktorokat az egyenlő elbánás vágya a tisztviselőkkel szemben, akkor a következetesség érdekéből sem, ha már másból nem akarják — ne hunyják be tekintetek­et, annyira, min­tha az állami és a közigazgatási tisztviselőkön kívül más honoráció nem volna Magyar­országon, akik éppen úgy alkotó és pedig honszeretettel átitatott alkotó és munkál­kodó intelligens középosztálya ennek az országnak, mint bármelyik más, aki az állam pénztárából veszi föl közvetlenül fizetését, illetve az alispán vagy polgár­mester fölhatalmazására az illetékes pénz­táraknál. A többiekről nem is szólva — a nem állami tanítók és tanárok nem tesz­nek-e legalább­is oly nagy fontosságú szolgálatot az államnak, mint pl. a köz­igazgatási tisztviselők,­­ és mégis, sem a családi pótlék törvénye nem terjed ki rájuk, sem pedig a nyugdíj­javaslat az illetékes miniszter kijelentésében foglalt jó ígéreten kívül semminemű áldását nem érezteti velük. És így van ez évtizedek óta az egész vonalon. Míg a nem állami, illetve vármegyei és városi tisztviselőknek a IV. osztályú kereseti adó után egy fillér köz­ségi és megyei pótadót nem kell fizetniök, addig a többi tisztviselőknek keservesen megszolgált fizetésük nem menekült meg ez adók terhe alól. Pedig hogy micsoda különbség van e két teher között, csak a pápai viszonyokra utalok, ahol a nem kedvezményes tisztviselőnek állami adójá­nak 80 °/o-át kell a jelenben még pót­adóul lerónia a városi pénztárnál. Később, ha e tempóban haladunk, még 100 °/o-nál is magasabbra nő e járulék. Akárhány nem állami tisztviselőnél 180—200 koro­nára rúg ez az összeg. Várjon annak nem állami tisztviselőnek, aki egyébként a a legeminensebb állami célt és érdeket szolgálja, nem esnék-e jól a maga háztartá­sára fordítani az összeget. Közadókban, illetve a közterhekben a „PÁPAI HÍRLAP" TÁRCÁJA. Egy magyar meg két Vác. Irta: Kőrös Endre. I. — Hagyja már abba az irást, önkéntes úr, feküdjék le. Elfújták a zapinstrájkot, mindjárt jöhet a batalioninspekciós s ha világosságot talál nálunk, belekerülünk a meldungba. Aztán az magának is baj lesz, nekem is. — Rögtön végzek már, csak éppen a mondatot nem akartam félbe hagyni ... így ni . . . nem is pazarlom már tovább a maga olaját, Petrovics. Le tudok én feküdni sötétben is. A fiatal önkéntes még egyszer átfutotta az utolsó telekri papírlapot. Meg lehetett elé­gedve azzal, amit írt, mert halvány arcára pír ült, míg olvasott s szemében — lelkes kék szemében — az öröm sugara villant. Majd minden irományát felszedte a festetlen, zsír­foltos asztalról, melynek szennyétől egész gar­mada itató védte i­ását, kihúzta ládáját az ágya alól s hamarjában elrakodott" A lámpát elfújta s a sötétben hozzálátott a vetkezéshez. — Sok van még hátra? szólalt meg az előbbi hang. — Egy hét leforgása alatt befejezem, fel­téve, hogy Rakovicska főhadnagy úr nem oszt be megint a nachzuglerekhez s nem kell még este 8-kor is a bakkancsom talpát csapkodni a kaszárnya-udvar kavicsához. Igaz,­­­nagyon nehéz a fejem. A kniebeugen und strecken, magas tudományát semmikép sem akarja bevenni; ami keveset a fegyverfogásban elértem, azt is csak a maga privát óráinak köszönhetem, Petrovics. — Nekem ugyan nem köszönhet semmit, az önkéntes úr. Én csak egy szegény tanulatlan rác bakakáplár vagyok, aki azt szeretném, ha az ilyen tanult úrral úgy bánnának, ahogy meg­érdemli. De nem úgy bánnak. Sem magával, sem a többi önkéntesekkel. Még komiszabb sorsuk van, mint tavaly. — Megvan annak a maga jó oka, Pet­rovics. Mi itt a bosszú ártatlan eszközei vagyunk. Rajtunk töltik ki itt az idegenben a dühüket azért, amert otthon a hazánkban azt merték követelni, hogy az önkéntes a maga katonai tudományáról — ami kevés ráragad —• magya­rul adhasson számot. Ezért sanyargatnak ben­nünket jobban, mint a tavalyiakat. Ezért készül oly nehezen az én munkám is. Hát maga, men­­nyire van a magáéval, Petrovics ? — Hogy az én munkámmal ? Hisz az nem munka volt, hanem élvezet. És ma már végére is jártam. Elolvastam az egész könyvet, amiről az önkéntes úr ír. Bizony arról lehet is mit írni olyan tudós embernek. Én ugyan mást nem tudnék írni róla, csak azt, hogy: „gyönyörű szép volt". — Hisz ennél többet nem is kiván az, aki megírta. Meg legfeljebb még azt, hogy a tanúságát megjegyezze magának. — És mi az ? — A tanúsága az, hogy nem kell magyar­nak születni ahhoz, hogy valaki jó magyar legyen, hogy a magyar föld, a magyar levegő a magyarnak százados erényei, szenvedésekkel teli múltja, reményekkel teli jelene, még a magyar ellenségét is magyarbaráttá, nem­­ szív­vel-lélekkel magyarrá teszi. — Igen ezt így érzem én is, mióta itt Bécsben annyi jó, annyi derék magyart mégis­ A legmodernebb szabás szerint elegáns férfi-ruhákat készít­­­ F­W vagy Rezso WW akadémiát végzett szabó mester, Pápa, Fő­ tér 19. sz. Állandó nagy raktár elsőrendű gyapjúkelmékben ! Megrendelések felvételére kívánatra vidéken is megjelenek. WZT 1 r * kiváló minőség és csínos kiállításukért M­­UnKaim több orsz. kiállításon érmekkel kitüntetve

Next