Pápai Hirlap, 1929 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1929-08-17 / 33. szám

PÁPAI HÍRLAP M­EGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Liget-utca 6. szám. Előfizetési ár negyedévre 2 pengő. Egyes szám ára 20 fillér. Telefon 131. szám Laptulajdonos főszerkesztő: DR. KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi­ utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvételnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar könyv- és papírkereskedésében. Vidéki előfizetőink figyelmébe! Lapunk mai számához postautalványt mellékeltünk, amelyen egyénenként fel van tüntetve, hogy vidéki t. előfizetőink közül f. évi június hó 30-ig bezárólag ki mily összeggel van hátralékban. Igen kérjük hátralékos előfizetőinket, hogy a mellékelt postautalvány felhasználásával hátralékaikat mielőbb rendezni szíves­kedjenek, hogy a kiadóhivatal akadály­talanul megfelelhessen a reá háruló terhes kötelességeknek. A kisipari hitel. írta: Perlaki György országgyűlési képviselő. A külföldi idők során, megismerte a magyar ipar termékeit, a magyar kisiparos szaktudását, jóizlését, ügyességét, éppen ezért egyes iparágaink részére jelentős piacokat szerezhetnénk a külföldön. Bud gazdasági mi­niszter úr elismerte, hogy egyes iparágaink külföldön jelentős sikereket értek el, így te­hát, a kisipari export nem utópia, hanem megoldható probléma. Erős munkával, a kor­mány megfelelő támogatásával, a kisipari ex­port megszervezhető, ezáltal a kisiparosság ré­szére pótolhatjuk azt a fogyasztó közönséget, amelyet idehaza elvesztett. Ennek a kérdésnek a keresztülviteléhez első­sorban pénz kell. Mindaddig, amíg a kis­ipari hitelkérdést nem rendezzük, a kisipar export­lehetőségéről beszélni nem lehet, mert a kisiparos nem rendelkezik olyan nagy tőké­vel, hogy áruját exportálhassa és várhasson a pénzére, amíg az áruja értékesítve lesz. Erre a célra, sajnos, pénzintézeteink nem bocsáta­nak a kisiparos részére pénzt rendelkezésre. Vagy, ha nagy nehezen hozzá is jutna a kis­iparos a hitelhez, az oly drága lenne, hogy a versenyképességét csökkentené. A mai magas kamatok mellett exportálni nem lehet. Tehát a kormánynak a feladata az, hogy a kisiparos­ságnak segítségére siessen és ilyen célra olcsó pénzt bocsásson rendelkezésre. Őszintén kijelentem, hogy a kisipari hi­tel az Iparosok Országos Szövetkezetén, az IOKSz-on keresztül, annak megreformálása nél­kül, meg nem oldható. Az IOKSz központi szerv, a központból pedig egy ország nagy társadalmi rétegét hitellel ellátni lehetetlen. A központi szerv a hozzáforduló kisiparosok hitelbonitását csakis papiroson, bürokratikus eljárás útján tudja elbírálni. Ez magában véve helytelen, mert ez hosszabb időt vesz igénybe, azonkívül igen gyakran nem juthat hitelhez az a kisiparos, aki papíron bár nem tud fede­zetet nyújtani, azonban egyéni rátermettségé­nél, ügyességénél és tisztességénél fogva, fel­tétlenül támogatást érdemelne. Ezért szüksé­ges lenne az, hogy a mezőgazdasági hitelnek megfelelőleg, állítson fel az IOKSz olyan vi­déki szerveket, amelyek a vidéki iparosságnak azonnal rendelkezésre állnának, ügyeiket gyor­san lebonyolítanák és az iparos bonitását nem papírformák szerint bírálnák el. • Ezekkel a vidéki szervezetekkel elérnék azt, hogy a vidéki kisiparosság az ő kistőké­jével is belekapcsolódhatnék a saját hitel­üzletébe. Úgy, hogy az iparosságnak nemcsak a kormány által adott összegek állnának ren­delkezésre, hanem az iparos tőkére is. A kis­iparosság ezáltal szervesen belekapcsolódnék a saját hitelkérdésének a megoldásába. Németországban a kisipari kérdést nem egy központi szerv útján, hanem vidéki szer­vek bekapcsolásával oldották meg és ezek a vidéki szervezetek gyönyörű eredményeket ér­tek el, mert milliárdokra menő összegeket jut­tattak a kisiparosnak hitel formájában. Egy kis jóakarattal nálunk is meg lehetne oldani a kérdést. Ha a kereskedelmi miniszter úr azt mondja, hogy olyan nagy tömeget, mint a kisiparosság, hitellel ellátni lehetetlen és hogy a hitelkérdés feszegetése csak hangulatkeltés, akkor én azt felelem, hogy nem kértünk mi soha olyat, amit alaposan meg ne fontoltunk volna és aminek megvalósítása lehetetlennek látszott. Nem kértük mi a kormánytól soha­sem azt, hogy az összes kisiparosok adóssá­gait, máról­ holnapra fizesse ki. Egészséges hitelakciónak a célja nem a szanálás, hanem a termelés előmozdítása. A termelés előmoz­dítása pedig nemzeti érdek. A gazdasági miniszter úr expozéjába, mint megoldandó kérdést vette fel a kisipari export ügyét, ezzel pedig a legszorosabb kap­csolatban van a hitelkérdés. Készítsék el az IOKSz reorganizálásáról szóló törvényjavasla­tot! A Kisbirtokosok Földhitelintézetének talpraállításához hasonlóan, adjanak jogot az ipari hitelszervnek is kötvény-kibocsátásra és bízzák meg az iparosvezetőket azzal, hogy a szervezetüket a törvény szellemének megfele­lőleg építsék ki és törvényadta jogukkal élve, szerezzenek pénzt. Ilyen jogokkal felruházva, a hitelszerv életképes lesz és meg fogja oldani azokat a problémákat, amelyeket az IOKSz alaptörvény feladatul írt elő. Nem kérünk tehát pénzt, csak jóakaratot és bizalmat. Bízzanak az iparo­sokban, azok saját sorsukat úgy fogják in­tézni, ahogy az élet ezt megkívánja. SIKURIT a nedves lakást szárazzá teszi. Panaszos levél. Vettük és közérdekből közöljük a követ­kező panaszos levelet: Manapság Pápai Hírlapunknak egyik ál­landó témája a Tókert. Felszínre jönnek az egymást kergető cikkek, de ugyanazon témá­ról. Mi lesz már? S néha pár rövid sorban jön a vigasztaló felelet: legközelebb javaslatot fognak terjeszteni a városi tanács elé. Ez így megy régóta. Lassanként városrészünk oly tö­mött lesz, hogy egy rendőr már kevésnek fog nyilvánulni. Én, aki állandóan olvasom hír­lapunkat, ismerek a Tókertre vonatkozó min­den megjelent cikket. Újabban vízvezetékeket fognak felállítani. Helyes! Nem előbbre való-e az út, mint a vízvezeték, amikor, mondhatni az egész területen, egészséges vizet találtak; talán ezeket a járhatatlan mély csapásokat akarják öntöztetni? Egy másik dolog, ami megragadta fi­gyelmemet: Egészen elhallgatnak a felsőbb­ségek a Bakonyér beboltozásáról! És ezt miért teszik? Minél jobban tömörül ide a lakos­ság, annál károsabb lesz ez időszakos árok az egészségre. Most, amikor a gyermekek nyári szünidőt élveznek, mert hisz a tömeg munkás­nép, gyermekeik nappal egyedül maradnak s mennek játszani. Hová? Hát a Bakonyér part­jára! A sivár mederben a hosszúra nőtt vad­növények közül rettenetes bűz árad. Egy-egy döglött állat. Ott közel e bacillustanyához kutat fúrnak a gyermekek — és találtak vizet — másnap ismét itt találkoznak a pajtások, nincs a kútban víz, mélyebbre fúrják s így egy helyen eljátszadoznak napokig, együtt építik többen a homokvárakat, míg a közelben levő állati hulla egyre kínálja bacillusait a fiatal szervezetnek. S eljön az idő, amikor ezek közül a gyermekek közül nem is egy­ ágynak fog dűlni. Lázas lesz! Az orvos nem jön ki, mert a Tókertben lakik a beteg. Ko­csit nem kap, az út rossz. Vannak, akik azt mondják, hogyan lehet, hogy itt szerezte a betegségét, hisz akik a Tókertbe mennek lakni, azok menekülnek a város szennyes levegőjé­től. Nagyon! Szemtanúja voltam ennek a gyermekjá­téknak, ami napokig tartott s nem sejtve, hogy ott a közelben van a néma veszély. Elszorult a szívem! Szóltam a tarkaruhás gyermekek­nek , hogy meglátták a rejtett dögöt, meg­ijedtek és hazaszaladtak. Másnap nem jöttek. Ámde özönlik gyakran a város lakossága, ker­getve a hőségtől, egy kis nyáresti sétára. Hova? A Bakonyér partjára! Egy konferencián egy Amerikát járt pe­dagógustól hallottam: New­ York legzajosabb utcáin is, táblákon rikító betűkkel a követ­kező figyelmeztetés olvasható: »Vigyázz, meg ne ölj egy gyermeket!« Mikor én a pápai baz­árok mellett ennek a szomorú eseménynek vol­tam a szemlélője, lelki szemeim előtt ott lát­tam a felírást: »Öld a gyermeket!« Remélem, soraim olvasókra találnak, akik föl fognak figyelni és magasabb helyeken is elpanaszol­ják az én tapasztalatomat. Tókerti lakos. Függönyök, divatos kézimunkák, csip­kék, fonalak nagy és izléses választékban kaphatók Gottlieb Jenőné kézimunkaüzletében Fő­ utca 23. szám. Párna és ridikül montirozás. Függönytervezés. SZONETTEK. Anyám. Sötét haját az ezüst már kikezdte, S arcán már végigszántottak az évek, Már meg-megtörik fénye a szemének, S fáradtan vágyik pihenőre este. Rámpillant néha hosszan. És nem érti, Hogy számon már a szavak nem gügyögnek, Hogy kérge van már a gyerektenyérnek, Hogy férfi lettem, bús, szomorú férfi. Ha arcomon egy árnyék fut keresztül, Szeme ijedtem, félve összerezdül És megsimít vigasztalón, anyásan. Kopott. A Gond rá is lehullt szegényre, De ha nem tudja miből lesz kenyérre, Elbújik, hogy a könnyeit ne lássam. Apám. Ő én vagyok. S én ő. Ha összenézünk, Tudom, mit gondol, érzem, amit érez, A szemeink: hidak egymás szivéhez, Mert egy a testünk, lelkünk és a vérünk. Valami átok ül rajt, A kezétől Elfut a Pénz, ha nyújtja néha érte, (Talán azért oly tétova a lépte, S rezzen meg egy-egy hangos szó neszétől.­ Fejét mellére hajtva jár, A válla Belegörnyedt az örökös tusába, S tört szárnyként csüng le kétoldalt, esetten. Aranyhegyekkel kiskirállyá nem tett, — Együtt cipeljük az Élet-keresztet, De áldott légy Uram, hogy fia lettem. Pápa, 1929 július 15. Kovács László.

Next