Pápai Hírlap, 1993 (6. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-18 / 1. szám

PÁPAI HÍRLAP HAJÓZNIMUSZAJ! Szimbólumokat kedvelő publi­cisták gyakran hasonlítják orszá­gunkat a nyílt tengeren hánykolódó hajóhoz. Ha egy óceánjáró válsá­gos helyzetbe kerül, minden azon múlik, hogy a bajban hogyan állja meg a helyét a vezérkar és a le­génység, s miként viselkednek az utasok. Századunk elején, a Titanic lu­xusgőzös katasztrófája során a hajó legénysége derekasan vizsgázott. Korabeli dokumentumok és szem­tanúk vallomásai bizonyítják, hogy a tengerészek—­­bár jól tudták, hogy a jéghegynek ütközött monst­rum órákon belül elsüllyed és a ha­jón nincs elegendő mentőcsónak — végsőkig kitartottak és ember­­feletti erőfeszítéseket tettek a pánik elkerülése és a rémült utasok lehe­tőség szerinti biztonságba helyezé­se érdekében. A hajó szalonzene­­kara legendás hősiességgel az utol­só percig helyén maradt és játszotta az andalító melódiákat az úri kö­zönség megnyugtatására. A szituáció hasonlósága ellenére aligha vonhatunk párhuzamot tár­sadalmunk és az egykori luxusgő­zös között. Országunk hajója sok­kal inkább hasonlítható viharvert lélekvesztőhöz, amely kegyetlenül hánykolódik a hullámokon és min­den eresztékében recseg-ropog. S úgy tűnik, a parancsnoki hídon is másként történnek a dolgok, mint a néhai óceánjárón. Roskatag gőzö­sünkön kifutottunk a nyílt vizekre, s hirtelen rádöbbentünk, hogy nincs iránytű, nincs térkép, és az úti cél sem egyértelmű. Akadozik a gépezet, kitört a vihar, s kiderül, hogy a tisztikar nem ért a dolgához, kapkod és tehetetlen. A hajófené­ken és a gépházban küszködő, ki­merült legénység egyre ingerül­tebb és elégedetlenebb. Lent és fent egyaránt a pánik veszélye fenye­get. Bizonyára sokan átélték már azt a nyomasztó élményt, amikor mély vízben úszva egyszer csak rémül­ten tapasztaljuk, hogy elfogyott az erőnk és a part még messze van. Nyugodt, megfontolt mozdulatok­kal túljuthatunk a holtponton, ám ha pánikba esve esztelenül kapáló­­dzunk, maradék erőnket is el­veszít­­jük és menthetetlenül elsüllye­dünk. Márpedig hajózni muszáj! — je­lentették ki az ókori Róma szenáto­rai, amikor a hosszan tartó tengeri viharok miatt sokáig elmaradtak a menetrendszerű gabonaszállítmá­nyok és az örök várost éhínség fe­nyegette. Az antik mondás napja­inkban is érvényes. Hajózni mu­száj. És a fenyegető katasztrófa csak egy módon hárítható el: meg­felelő hozzáértéssel, rendkívüli erőfeszítésekkel, nagy önura­lommal, pánik nélkül. (7) 4 EGYENLEG Kevés jót hozott számunkra az elmúlt esztendő. Nyomasztó gondoktól, ag­gasztó történésektől terhes évet zártunk szilveszterkor. 1992 sokak számára a kijózanodás éve volt. Mára a megrög­zött derűlátók előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy a remélt gyors felemelkedés elmarad, s a gazdasági csoda még soká­ig várat magára. Meg kell barátkoz­nunk a gondolattal, hogy a politikai, gazdasági válság és a szociális gondok hosszú vendégeskedésre rendezkednek be házunk táján. S ha szociális gondok­ról beszélünk, az ma már Magyarorszá­gon azt jelenti, hogy emberek tömegei éheznek, fáznak, esetleg hajléktalanná válnak, és további százezrek, milliók kerülhetnek kétségbeejtő, reménytelen helyzetbe. Optimizmusra okot adó je­lenségekkel manapság csupán a rózsa­színűre festett hivatalos nyilatkozatok­ban találkoztatunk. A jelenlegi kormány hamarosan a harmadik esztendejét is leszolgálja. Túlzás volna azt állítani, hogy az or­szág aggasztó helyzetéért kizárólag a hatalom a felelős. A magyar társada­lom és gazdaság válsága olyan mély volt, hogy valószínűleg bármilyen összetételű kormány sem tudott volna — még a legnagyobb hozzáértést és jó­akaratot feltételezve sem — jelentős eredményt elérni e viszonylag rövid idő alatt. Az Antall-kormány és a Demokrata Fórum múlt évi tevékenységét felidéz­ve azonban arra a következtetésre kell jutnunk, hogy már a látszatát is feladták a kampány során fennen hirdetett el­képzelések megvalósításának, s mára egyetlen céljuk maradt: a hatalom meg­tartása minden áron és a 94-es választá­sok megnyerése. Ezzel a varázsigével ideiglenesen talán még a Fórumon és a koalíción belüli ellentéteket is egyen­súlyban lehet tartani.­­Nem újkeletű do­log ez, hiszen rögtön a 90-es választá­sok után a kormányt alakító MDF—az ország érdekeit figyelmen kívül hagy­va — a kisgazdák kedvéért félretette saját, jónak ígérkező agrárprogramját. Az eredmény: az addig viszonylag jól működő magyar mezőgazdaság leépü­lése­. Az elmúlt év történései azt bizo­nyítják, hogy a hatalom birtokosai en­nél nagyobb árat is hajlandók megfizet­ni hegemóniájuk megtartásáért. A gör­csös erőfeszítéssel végigharcol­t média­­háborúban a kormány a demokrácia egyik fontos erődítményét vette be. Ezt a törekvést egyetlen rögeszme táplálja: a koalíció vezető pártjának korifeusai a nagy tömegek befolyásolására alkal­mas rádió és televízió birtoklása révén remélik elérni választási sikereiket. E rögeszme szolgálatában nem riadnak vissza a demokrácia alapintézményei és a köztársasági elnök elleni támadá­soktól sem. 1993: a „fellendülés” éve valószínű­leg az elődjénél is keményebb és küz­­del­mesebb lesz. Nehéz elkövetkező év­re számíthatunk annak tudatában, hogy a hatalom nem habozik önző érdekei­nek alárendelni a nehezen kivívott de­mokráciát és magát a nemzetet is; azt a nemzetet, amely­nek szolgálatára annak idején oly hangzatosan felesküdött, és amelyre terjedelmes nyilatkozataiban a kormányfő oly nagy előszeretettel hi­vatkozik ma is. M­i­niszterel­nökünk most azon fárado­zik, hogy úrrá legyen a pártján belüli el­lentéteken és hatalmi törekvéseken. Ha igyekezete sikerrel jár, időlegesen megakadályozhatja az MDF szétesé­sét. Ennél csak egyetlen dolog lehet rosszabb a demokrácia hívei számára: ha a kormányfő kudarcot vall. Mert ak­kor jönnek Csurkáék... Kovács Tibor TILTAKOZUNK! Az MSZMP szóvivője nemrégi­ben sajtótájékoztatón jelntette be, hogy a politikai szervezet a jövő­ben „Munkáspárt” néven kíván szerepelni. Akár örülhetnénk is an­nak, hogy immár a hazai politikai palettán is meghonosodik a jó csen­gésű, patinás elnevezés. Csakhogy a dologban van egy kis bibi, neve­zetesen az, hogy az érintettek véle­ményét ezúttal sem kérték ki; oly sokszor megcsúfolt nevükkel—ne­vünkkel— valakik már megint visszaélnek. Mi, a magyar munkások évtize­deken keresztül átéltük és eltűrtük a megaláztatást, hogy vezéreink ör­dögi cinizmussal a hatalom birto­kosainak kiáltottak ki bennünket, s úgy éreztük magunkat, mintha egy giccsparádés operett kellős köze­pébe csöppentünk volna, ahol a szakadt cselédet a hecc kedvéért klakkba-frakkba öltöztetik, és a vé­gén a szerencsétlen maga is elhiszi, hogy gróf. A hatalom igazi birtoko­sai a mi nevünkben uralkodtak, ítélkeztek, akasztottak évtizedeken át. Munkahelyünkön, pályakezdő munkásként mindannyian átéltük az első, nagy csalódást; átéltük és eltűrtük, hogy a szónoklatokban az egekig magasztalt munkásosztály a hatalom értékrendjében a legutolsó helyen áll, de maga a munka és a szaktudás is csupán huszadrendű fontosságú. Megtapasztaltuk és el­tűrtük a megaláztatást, hogy bölcs atyamestereink—miközben jól tudták, hogy a raktárkészletet sza­porító eladhatatlan vacakot gyár­tunk— szocialista munkaverseny meghirdetésével ösztönöztek ben­nünket fokozott tempójú /látszat/ termelésre. Fogyatkozó seregünknek ma új­fajta megaláztatásokat kell elszen­vednie. A nyolcvanas-kilencvenes évekre beérett a régi, nagy idők gyümölcse: a szocialista ideológiá­val és kapitalista kölcsönökkel megtámogatott ipari üzemek és gyárak sorra csődöt jelentenek. A nagy földindulásnak persze megint csak mi, munkások vagyunk a leg­főbb kárvallottjai. De mi még ezt is el fogjuk tűrni, pedig most már nem babra megy a játék: sokunk­nak kell végigjárnia a munkanélkü­liség—kiszolgáltatottság—szegé­nység—nyomor—kétségbeesés stációit. Ebbe valószínűleg sokan belepusztulunk, de többségünk azért valahogyan túléli ezt a ka­tasztrófát is. Mert mi már mindent kibírunk. Másokhoz hasonlóan ta­lán majd mi is elsajátítjuk a túlélés technikáját, és van egy— nem el­hanyagolható— előnyünk a társa­dalom szerencsésebb rétegeivel szemben: nekünk már nincs semmi veszíteni valónk. Ezért kérj­ük a tisztelt érintetteket, hogy ne csodálkozzanak azon, ha idegesen megrándul az arcunk és kissé szorosabban markoljuk a ka­lapácsot, valahányszor azt tapasz­taljuk, hogy valakik, valahol már megint kiforgatják, önös céljaikra használják és bemocskolják ne­vünket. Egy magyar munkás

Next