Pápai Hírlap, 1993 (6. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-18 / 1. szám
PÁPAI HÍRLAP HAJÓZNIMUSZAJ! Szimbólumokat kedvelő publicisták gyakran hasonlítják országunkat a nyílt tengeren hánykolódó hajóhoz. Ha egy óceánjáró válságos helyzetbe kerül, minden azon múlik, hogy a bajban hogyan állja meg a helyét a vezérkar és a legénység, s miként viselkednek az utasok. Századunk elején, a Titanic luxusgőzös katasztrófája során a hajó legénysége derekasan vizsgázott. Korabeli dokumentumok és szemtanúk vallomásai bizonyítják, hogy a tengerészek—bár jól tudták, hogy a jéghegynek ütközött monstrum órákon belül elsüllyed és a hajón nincs elegendő mentőcsónak — végsőkig kitartottak és emberfeletti erőfeszítéseket tettek a pánik elkerülése és a rémült utasok lehetőség szerinti biztonságba helyezése érdekében. A hajó szalonzenekara legendás hősiességgel az utolsó percig helyén maradt és játszotta az andalító melódiákat az úri közönség megnyugtatására. A szituáció hasonlósága ellenére aligha vonhatunk párhuzamot társadalmunk és az egykori luxusgőzös között. Országunk hajója sokkal inkább hasonlítható viharvert lélekvesztőhöz, amely kegyetlenül hánykolódik a hullámokon és minden eresztékében recseg-ropog. S úgy tűnik, a parancsnoki hídon is másként történnek a dolgok, mint a néhai óceánjárón. Roskatag gőzösünkön kifutottunk a nyílt vizekre, s hirtelen rádöbbentünk, hogy nincs iránytű, nincs térkép, és az úti cél sem egyértelmű. Akadozik a gépezet, kitört a vihar, s kiderül, hogy a tisztikar nem ért a dolgához, kapkod és tehetetlen. A hajófenéken és a gépházban küszködő, kimerült legénység egyre ingerültebb és elégedetlenebb. Lent és fent egyaránt a pánik veszélye fenyeget. Bizonyára sokan átélték már azt a nyomasztó élményt, amikor mély vízben úszva egyszer csak rémülten tapasztaljuk, hogy elfogyott az erőnk és a part még messze van. Nyugodt, megfontolt mozdulatokkal túljuthatunk a holtponton, ám ha pánikba esve esztelenül kapálódzunk, maradék erőnket is elveszítjük és menthetetlenül elsüllyedünk. Márpedig hajózni muszáj! — jelentették ki az ókori Róma szenátorai, amikor a hosszan tartó tengeri viharok miatt sokáig elmaradtak a menetrendszerű gabonaszállítmányok és az örök várost éhínség fenyegette. Az antik mondás napjainkban is érvényes. Hajózni muszáj. És a fenyegető katasztrófa csak egy módon hárítható el: megfelelő hozzáértéssel, rendkívüli erőfeszítésekkel, nagy önuralommal, pánik nélkül. (7) 4 EGYENLEG Kevés jót hozott számunkra az elmúlt esztendő. Nyomasztó gondoktól, aggasztó történésektől terhes évet zártunk szilveszterkor. 1992 sokak számára a kijózanodás éve volt. Mára a megrögzött derűlátók előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy a remélt gyors felemelkedés elmarad, s a gazdasági csoda még sokáig várat magára. Meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy a politikai, gazdasági válság és a szociális gondok hosszú vendégeskedésre rendezkednek be házunk táján. S ha szociális gondokról beszélünk, az ma már Magyarországon azt jelenti, hogy emberek tömegei éheznek, fáznak, esetleg hajléktalanná válnak, és további százezrek, milliók kerülhetnek kétségbeejtő, reménytelen helyzetbe. Optimizmusra okot adó jelenségekkel manapság csupán a rózsaszínűre festett hivatalos nyilatkozatokban találkoztatunk. A jelenlegi kormány hamarosan a harmadik esztendejét is leszolgálja. Túlzás volna azt állítani, hogy az ország aggasztó helyzetéért kizárólag a hatalom a felelős. A magyar társadalom és gazdaság válsága olyan mély volt, hogy valószínűleg bármilyen összetételű kormány sem tudott volna — még a legnagyobb hozzáértést és jóakaratot feltételezve sem — jelentős eredményt elérni e viszonylag rövid idő alatt. Az Antall-kormány és a Demokrata Fórum múlt évi tevékenységét felidézve azonban arra a következtetésre kell jutnunk, hogy már a látszatát is feladták a kampány során fennen hirdetett elképzelések megvalósításának, s mára egyetlen céljuk maradt: a hatalom megtartása minden áron és a 94-es választások megnyerése. Ezzel a varázsigével ideiglenesen talán még a Fórumon és a koalíción belüli ellentéteket is egyensúlyban lehet tartani.Nem újkeletű dolog ez, hiszen rögtön a 90-es választások után a kormányt alakító MDF—az ország érdekeit figyelmen kívül hagyva — a kisgazdák kedvéért félretette saját, jónak ígérkező agrárprogramját. Az eredmény: az addig viszonylag jól működő magyar mezőgazdaság leépülése. Az elmúlt év történései azt bizonyítják, hogy a hatalom birtokosai ennél nagyobb árat is hajlandók megfizetni hegemóniájuk megtartásáért. A görcsös erőfeszítéssel végigharcolt médiaháborúban a kormány a demokrácia egyik fontos erődítményét vette be. Ezt a törekvést egyetlen rögeszme táplálja: a koalíció vezető pártjának korifeusai a nagy tömegek befolyásolására alkalmas rádió és televízió birtoklása révén remélik elérni választási sikereiket. E rögeszme szolgálatában nem riadnak vissza a demokrácia alapintézményei és a köztársasági elnök elleni támadásoktól sem. 1993: a „fellendülés” éve valószínűleg az elődjénél is keményebb és küzdelmesebb lesz. Nehéz elkövetkező évre számíthatunk annak tudatában, hogy a hatalom nem habozik önző érdekeinek alárendelni a nehezen kivívott demokráciát és magát a nemzetet is; azt a nemzetet, amelynek szolgálatára annak idején oly hangzatosan felesküdött, és amelyre terjedelmes nyilatkozataiban a kormányfő oly nagy előszeretettel hivatkozik ma is. Miniszterelnökünk most azon fáradozik, hogy úrrá legyen a pártján belüli ellentéteken és hatalmi törekvéseken. Ha igyekezete sikerrel jár, időlegesen megakadályozhatja az MDF szétesését. Ennél csak egyetlen dolog lehet rosszabb a demokrácia hívei számára: ha a kormányfő kudarcot vall. Mert akkor jönnek Csurkáék... Kovács Tibor TILTAKOZUNK! Az MSZMP szóvivője nemrégiben sajtótájékoztatón jelntette be, hogy a politikai szervezet a jövőben „Munkáspárt” néven kíván szerepelni. Akár örülhetnénk is annak, hogy immár a hazai politikai palettán is meghonosodik a jó csengésű, patinás elnevezés. Csakhogy a dologban van egy kis bibi, nevezetesen az, hogy az érintettek véleményét ezúttal sem kérték ki; oly sokszor megcsúfolt nevükkel—nevünkkel— valakik már megint visszaélnek. Mi, a magyar munkások évtizedeken keresztül átéltük és eltűrtük a megaláztatást, hogy vezéreink ördögi cinizmussal a hatalom birtokosainak kiáltottak ki bennünket, s úgy éreztük magunkat, mintha egy giccsparádés operett kellős közepébe csöppentünk volna, ahol a szakadt cselédet a hecc kedvéért klakkba-frakkba öltöztetik, és a végén a szerencsétlen maga is elhiszi, hogy gróf. A hatalom igazi birtokosai a mi nevünkben uralkodtak, ítélkeztek, akasztottak évtizedeken át. Munkahelyünkön, pályakezdő munkásként mindannyian átéltük az első, nagy csalódást; átéltük és eltűrtük, hogy a szónoklatokban az egekig magasztalt munkásosztály a hatalom értékrendjében a legutolsó helyen áll, de maga a munka és a szaktudás is csupán huszadrendű fontosságú. Megtapasztaltuk és eltűrtük a megaláztatást, hogy bölcs atyamestereink—miközben jól tudták, hogy a raktárkészletet szaporító eladhatatlan vacakot gyártunk— szocialista munkaverseny meghirdetésével ösztönöztek bennünket fokozott tempójú /látszat/ termelésre. Fogyatkozó seregünknek ma újfajta megaláztatásokat kell elszenvednie. A nyolcvanas-kilencvenes évekre beérett a régi, nagy idők gyümölcse: a szocialista ideológiával és kapitalista kölcsönökkel megtámogatott ipari üzemek és gyárak sorra csődöt jelentenek. A nagy földindulásnak persze megint csak mi, munkások vagyunk a legfőbb kárvallottjai. De mi még ezt is el fogjuk tűrni, pedig most már nem babra megy a játék: sokunknak kell végigjárnia a munkanélküliség—kiszolgáltatottság—szegénység—nyomor—kétségbeesés stációit. Ebbe valószínűleg sokan belepusztulunk, de többségünk azért valahogyan túléli ezt a katasztrófát is. Mert mi már mindent kibírunk. Másokhoz hasonlóan talán majd mi is elsajátítjuk a túlélés technikáját, és van egy— nem elhanyagolható— előnyünk a társadalom szerencsésebb rétegeivel szemben: nekünk már nincs semmi veszíteni valónk. Ezért kérjük a tisztelt érintetteket, hogy ne csodálkozzanak azon, ha idegesen megrándul az arcunk és kissé szorosabban markoljuk a kalapácsot, valahányszor azt tapasztaljuk, hogy valakik, valahol már megint kiforgatják, önös céljaikra használják és bemocskolják nevünket. Egy magyar munkás